Szívesen vitatkoznék azokkal a zenetörténelmet író szakemberekkel, akik a lassan hatodik évtizede jelen lévő beat, rock- és progresszív (!) műfajt nemes egyszerűséggel a könnyűzene kategóriájába sorolják. A kézlegyintéssel elintézett, nem kevés lesajnáló attitűdöt magában hordozó beskatulyázás még akkor sem állja meg a helyét, ha a mozgalom előfutárai anno csakugyan háromakkordos zenei témákkal vágtak neki Jerikó falainak.
Ám az azóta eltelt csaknem hat évtized alatt kétséget kizáróan igazolódott, hogy a rockmuzsika és környéke bizony szervesen illeszkedik az egyetemes zenekultúrába. A műfajok közötti átjárhatóság egyik legfényesebb bizonyítéka épp a fúziós megoldásokban rejlik; a határok elmosódtak, az igényesség pedig minden egyéb szempontot maga mögé utasított. Mióta a rockkorszak nagy öregjei, mint például a Deep Purple, a Metallica vagy itthon a P. Mobil, Szörényi, az East vagy épp a Mini szimfonikusokra hangszerelt dalaikkal és nagyzenekari vagy vonósnégyes-kísérettel lépnek a közönség elé, új dimenziók nyíltak a rockzene történetében.
A szimfonikus koncertek sorában most épp a Deep Purple frontemberén, Ian Gillanen a sor. Senki ne várja egy, a hetvenegyedik évét taposó, hangszálait átlagon felüli módon igénybe vevő énekestől, hogy hangja éteri magasságokban kalandozzon. Nem. Gillan, mint műsorának összeállítását, ezt is ízlésesen oldja meg: mindenből annyit és olyan arányban adagol, amely amellett, hogy nem tűnik izzadságszagúnak, szakmai-művészi méltóságát szem előtt tartva mindvégig uralja a terepet.
A repertoárt illetően van miből válogatnia: csaknem öt évtizedes zenei pályafutása bővelkedik a jobbnál jobb darabokban, az összeállítást illetően bármelyik ujját harapja, fáj. Nem marad ki a Lazy, a Machine Head album egyik kiváló tétele sem, hogy Don Airey invenciózus Hammond-orgonajátéka mellett – a magyar közönségnek szóló gesztusként – a mindeddig hátát mutató kiváló dirigens előadásában felcsendüljenek a Monti-csárdás jól ismert harmóniái.
A karmesteri pálcát hegedűvonóra cserélő Stephen Bentley-Klein úrnak nem ez az egyetlen meglepetése az estén: szordinós trombitával vezeti be a papa vendégeként egy szám erejéig fellépő Grace Gillan swinges hatású dalát, ezzel újabb tanúbizonyságot téve zenei polihisztorságáról. Az este egy kicsit a családról is szól. Grace az afrobeatnek is nevezett, szinte meghatározhatatlan muzsikával érkező előzenekar, a Papa Le Gál szólistája is amellett, hogy a főműsorban, a háromfős vokálban is közreműködik. Grace-ről annyit: tőle alkati, valamint korosztályi okokból senki sem várhatja el a hardrockot, ám előzenekaros megmozdulásából kiderül, a pályán a helye.
Persze a zenekar is brillírozik, minden hangszeres legalább egy alkalommal kiengedi oroszlánkörmeit, bizonyítván, mestere a hangszerének. Érzelmes előadásmóddal és bravúros zenei kísérettel helyet kap egy – Gillan másik arcát megmutató – gyönyörű melódia (No More Cane on the Brazos) az 1990-es szólóalbumról, amely a fegyencéletről szól. Ennek ellenpontjaként, ugyancsak a korábbi időkből berobban Beethoven IX. szimfóniájából az Örömóda magasztos, rockosított és felemelő átirata, amelyet még a Ritchie Blackmore jegyezte Rainbow-formációban dolgozott fel a kiváló zenekarvezető billentyűs.
A beszékezett, leválasztott nézőtéren üldögélő, ha nem is telt házas, de tisztes számú közönség – nem csupán korosztályi összetételben – mindenképp a rockzene, azon belül a Deep Purple kemény magját reprezentálja. Minden szokatlantól eltérő vagy kiugró megmozdulást hálás tapssal és üdvrivalgással viszonoz, ahogyan az évek során ehhez hozzászokhattunk. Igen, a magyar rockrajongó (és zeneértő) publikum roppant hálás tud lenni, ha érzi a színpadról felé áradó szeretetet, törődést. S ez most sem marad el.
A nagyzenekari kísérettel megtámogatott és végére hagyott Smoke on the Water után ráadásban és egyvelegben két ős-Purple-darab (Hush, Black Night) érkezik csak azért, hogy hazafelé legyen egy kis dúdolnivaló.
Az est folyamán bebizonyosodott: Gillan a hetedik iksz után is tud bánni a hangjával, emellett számára a Deep Purple után/mellett is van élet.