A „hűlt hely” szóképet arra a pontjára szoktuk „vonatkoztatni” a térnek, ahonnan eltávozott valamiért valamikor valaki. Vagy – most, esetünkben – valami. És nem távozott, hanem eltüntették, hogy „stílben” maradjunk: a földdel tették egyenlővé. Sőt most már – nézünk le az elképzelt munkagödörbe, a másfél ember magasságú kerítés mögé – mélyen a föld színe alá került… mi is? Egy épület, egy épület emléke, maga az idő. És benne mi is, hajdani ifjak, ha néhányan nem is még – szerencsénkre – a szó szoros értelmében.
Két oka van annak, hogy nem a szomorúság hatja át az embert itt, a mélybe nyomuló verem peremén, hanem nosztalgikus derű. Egyfelől tudjuk, hogy azért történendik most ez a „pusztítás”, hogy valami megépüljön, másfelől biztosak lehetünk abban (s ebben megerősítenek olyan szellemi nagyságok is, mint például Hamvas Béla), hogy ami egyszer már megvolt – ami megtörtént, ami megépült, amit elgondoltak, amit megírtak –, az soha el nem pusztítható, az mindörökre: van.
Itt állok a drótkerítésen kívül – a „ligetvédők” sátrainak koszladt „fílingjében” –, egy mindenki által ismert ponton, a néhai Közlekedési Múzeum nem létező oldalában, a valahova innen elkerült repülőgép és mozdony árnyékán, és a senki által ki nem mondott „Zichy u. 14.” hűlt helyét nézem. A Petőfi Csarnokét. Amelynek helyén a Nemzeti Galéria fog épülni. (Bár – paradoxon – el kell viselnünk, hogy most még nem az ég, hanem a föld mélye felé hatol a jövő.)
„Maga az idő”, az munkálkodik itt, míg a múlt és a jövő metszéspontján mereng az ember az őszi napfényben, hiszen nemcsak a Pecsa becenevű Fővárosi Ifjúsági Szabadidő Központ alakzata épül vissza futó pillanatokra az emlékezetben, hanem – és ezt már nem a hajdani ifjú nézi, hanem az apja meg az öregapja is – a régi városerdei bozótos szélében emelt, hazánk ezer évét ünneplő Iparcsarnok is (mintha a királyi vár és a Parlament montírozódna egyetlen csodapalotává a régi képeslapokon).
Aztán meg a háború, amely persze nem azért pusztított, hogy építsen, s íme, itt áll már a Budapesti Nemzetközi Vásár 5. számú, lehangoló laposságú épülete. Előtte egy 15 méter átmérőjű rácsokból szerkesztett fémgömbbel – ez a hajdani brüsszeli világkiállításról gurult haza, aztán a Ligetből egészen a balatonboglári „hegyre”, ahol immár belépő vásárlásához kötött kilátóként működik mint a Somogyország Kincse díj büszke tulajdonosa… És mindez a Pecsa látványának emléke mögül.
És a nosztalgia arról is sugdos, hogy ez a ronda becenevéhez idomuló épület talán nem is volt olyan csúf, mint amikor már – ez is a „mi” időnkben – lassan kopni, pusztulni és üresedni kezdett, és legfeljebb a hétvégi bolhapiac vonzott ide közönséget. 1985-ben – hallga! a megnyitáskor maga a párt ifjúsági hangoskodásokhoz kevéssé vonzódó első titkára is jelen volt! – egy nagyon is formátumos épület fogadta az ide indulókat, a koncertekre ajzott ifjakat a hullámzó boltíveket és talán a mediterrán-mór időket imitáló – ma így mondanánk – posztmodern homlokzatával. De most fittyet hányva a külső képnek újra be kell lépnünk a nagyterembe.
Ami egyszer egy estére a miénk lett.
Szinte beláthatatlan tér: pőre, sötétbe szürkült betonfalak, a zsaludeszkák kihívó nyomaival… Van vagy ezer négyzetméter, elfér benne vagy harmadfélezer csápoló fiatalember. Ülve asztal mellett meg vagy hatszázan. És mi ülünk, és asztalok mellett ülünk, és nemcsak ifjak, hanem középkorúak és idősebbek is.
De hát ki is az a „mi”?
És mi is az, hogy a „miénk lett”?
Íme pár sor a „mi” kis előterjesztésünkből a KISZ „felé”. Mondtam már, hogy 1986-ot írunk? „Petőfi halálával kapcsolatban azért alakulhatott ki annyi legenda, mert őt csak élve tudjuk elképzelni. Nem mint halottat nehéz őt elképzelni, hanem azt, hogy az ügy, a forradalom ügye meghalhat. Ha elhisszük Petőfi halálát, elhisszük a forradalom halálát is.”
Közbevetőleg: ezek az évek akkor sunyizzák „nekünk” a Forradalmi Ifjúsági Napok hazugságát, amikor mitől se félnek jobban, mint a „forradalom” szótól. Tehát: „Mi másfél száz évvel túlélők kötelesek vagyunk annyit tenni, hogy megvizsgáljuk magunkban talán kiégett, elfelejtett vagy naponta ágaskodó Petőfi-énünket.” Itt és ma, 1986. március 14-én este hét órakor.
És ma és itt „Nincs színpad és nézőtér. Egy nagy terem van, amelyben összegyűlünk egymással, szembenézünk pillanatnyi helyzetünkkel…” (Hát ez az.) „Az est műfaja tehát: bankett.” Ez a szöveg harminckét évvel ezelőtt készült, egy ajtóval arrébb, ahol ezek a sorok most íródnak. A házigazda nem írja alá, csak a két ifjú és állástalan színházi ember: Árkosi Árpád és Bérczes László. Akik majd pár nap múlva (a bankett másnapján, 1986. március 15-én zajlik le a „lánchídi csata”) hatalmas kokárdává stilizált bankettes papírtányérra ezt írják a (kiderült persze ez is: szigorúan ellenőrzött) ház asszonyának: „Veronikának a gombás húsért, kolbászért, savanyúért, dióért, almáért… szeretettel.”
És innen engedtessék meg, hogy eltűnjenek a mondatok és a szavak, a nevek, a képek úgy bukkanjanak elő, ahogy az emlékezet a felszínre veti őket a mélyből. És képzeljünk macskakörmöket minden szó, név és kép elé meg után.
Itallap – boglári Merlot 80 forint, Kimért bor (1 l) 80 forint, Meggy nektár 18 forint; Savanyó vetretze (az tinó puhájából készül, tzitromozott… stb.), Ormánsági töltött karmenádli (tyúkfinak májával töltvén… stb.); Az ételek és italok árában a borravaló is benne foglaltatik; Belépő – 30 forint és a vacsorajegyek – 70 forint – csak elővételben válthatók; Szabados György egy fél napig dolgozik a zongorán, leköti a húrokat, az ércesebb hangzás végett; Mándy Iván, aki a füstös Muskátliban vagy a nevétől is megfosztott Lukácsban érzi otthon magát, ott áll kipirulva, és a villamosról regél, amelyiken Kossuth ül a háborús rokkantak helyén, noha ez nem illetné meg, ott az erdélyi és a délvidéki magyarság irtását regényesítő Cseres Tibor mellett; Esterházy Péter azt találja elhitetni velünk, hogy Petőfi itt légtornászkodik a fejünk fölött, hiszen ő a Levegő Ura; Dörner Gyuri Utassy Dzsót szavalja, mert hogy Zúg március; filmdarabok a Szegénylegényekből, az Amerikai anzixból és a Csontváryból; mellettem Vallai Péter, akiből az előcenzúra kitiltja a Szőcs Géza-verset, erre ő felkiált – Pohárköszöntő! – és utánasúgja, hogy a tető is beleremeg: Szőcs Géza, Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben, a volt Bohus-kastélyban – ma Ioan Slavici-emlékmúzeum – írta alá…, De kapható még lépcsős / vagyis változtatható ellenállás…
(Kinek-kinek a gallérja mögött odatűzve ez a kicsi lengyel technikai emlékeztető); vagy azt szavalta, hogy Indián szavak a rádióban?; Hajnóczy és Petri; szegény néhai Vallai szerény szomszédja azon képzelgett, hogy ha a Burg fenséges lakója netalán a népfelségen gondolkodna, vajh’ melyik szóval jelenítené meg azt: Demokratie, Volksmajestät, Volksuniversität, Volksherrschaft, azután meg így nyegléskedett mélázva – ah, örök magyar Bach-korszak –, szeretjük Petőfi Sándort, ám az, akit ma szeretünk, az Arany János; Balaskó, hát persze, meg Hobó, Csoóri, a Mandel-kvartett, a Bizottság, Fodor Tamás, Sütő, Ratkó, élőben és szavakban, és Darvas Iván és Kovács Pista Bem apó álarcában, Nagy László Feltámadt piros csizmája; a Muzsikás együttes és szegény-szegény Szisz; az örök fiatalnak megmaradt, ekkor még valóban márciusi ifjú Cseh Tamás, akit tíz éve ölelhettem meg utoljára, amikor dedikálta Bérczes Lacival közös könyvét a Ráday utcában; Mészöly Miklós üzenete fiatal barátainak:
„Tízezer év a halálig, / ha már a tegnap is holnap. / Csak türelem, ésszel”; Balczó áll, mint a cövek, Latinovits szellemként elevenül… Meg ki tudja még, ki emlékszik még, és hát ki van, aki még emlékezhetik. Egy aláhúzásokkal nyomatékosított rendezői instrukció a pohárköszöntőkhöz: mikrofon nélkül, hangosan, érthetően, de ha muszáj, adunk mikrofont…
Ugye mondtam, hogy 1986?