2017. augusztus 22., kedd, Menyhért, Mirjam napja
Lugas, Rezeda
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/orom-1996435/

Öröm

Rezeda Kázmér utazásai

Szekszárdra mennék – gondolta Rezeda Kázmér, és az ilyesféle gondolatok megérkezését hosszú csend és elmélkedés követte.

Ez azért lehetett, mert Rezeda Kázmér ötszáz esztendős volt, és járt már mindenhol. Így aztán, ha elkívánkozott valahová, az emlékeihez kívánkozott, nem az ismeretlenhez.

Szekszárdon is hagyott emlékeket, számosakat, szépeket, kedveseket, illatosakat, szemérmesen pirulósat s néhány cédán kitárulkozót. S ez így volt helyes. Ott volt emléknek mindjárt a poeta doctus. Őt nagyon szerette Rezeda Kázmér, s ahogy öregedett, ezt szerette legjobban: „Léckatonáim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerítve, könnyű szál / dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan / igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e / szakadt létben, kizárva minden idegent, / de átbocsátva ami még közös maradt / a testvérek közt: táj varázsát, távoli / egek pirosát, és a tejnél édesebb / levegőt;”

Igen, és bizony. Mondhatni, ez már az „ősbizony”, bár Rezeda Kázmér elmúlott évszázadok óta töprengett azon, mit is jelenthet az „ősbizony”, s most éppen azt gondolta, hogy a léckatonákat, a bizonyosságot, hogy a gazda bekeríti házát, leginkább pedig úgy s azért, miképpen a poeta doctus írta a verscím alá: „Új barbár század jövetelére”.

Ez új barbár századot érezte közeledni Rezeda Kázmér, ezért mormolta egyre gyakrabban, hogy: „s ha a jövevény / lenézve így szól: „Én vagyok az Új!” – feleld: / »A Régi jobb volt« – Hősi léceid mögött / mint középkori szerzetes dugott a zord / sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros / kép égetők elől pár régi könyvet: úgy / dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett / léckatonáid helyén élő orgona / hívja illattal a jövendő méheit.”

Persze azt is pontosan tudta Rezeda Kázmér, hogy a jövendő méhei csak a múlt méhei lehetnek. S a múlt méhei ott röpdösnek, döngicsélnek Szekszárdon. Szekszárdon is.
Szekszárdra mennék – gondolta Rezeda Kázmér, és bort is gondolt hozzá. Bort és gazdát, mert minden bor olyan, mint a gazdája. Úgy van ez valahogy, mint a kutyával. Vagyis hát, hogy kutya és gazdája idővel hasonlatossá válik egymáshoz kívül és bévül.

Szekszárdra mennék, örömöt innék – virágzott tovább a kicsike gondolatcsíra, s lám, máris emlékek bokra lett belőle. Örömöt inni Szekszárdon lehet, örömöt inni Szekszárdon Eszterbauer gazdánál lehet – így summázta Rezeda Kázmér a felnövekvő vágyakat, emlékeket.

Sokféle volt az öröm Eszterbauer gazdánál, sokféle örömöt lehetett ott kóstolni. Példának okáért mindjárt fuxlit, vagyis hát siller bort, amely eleve kihalóban volt már az új barbár század hajnalán, de Eszterbauer gazda még készítette, tartotta, őrizgette a fuxliban elmúlott évszázadok svábjainak munkáját, örökségét, szép kezét és szép örömét.

Aztán lehetett ott inni Sógort, vagyis hát kadarkát, és a kadarka nagy és szent magyar dolog, pedig vad rácok hozták be mihozzánk a török uralta vad század elmúltával valahonnét Albániából, Shkodra felől, mely város szerb neve Skadar, s e nevet őrizgeti a kadarka, mely magyarrá lett, mint minden, mi idekerült, s nem pusztítani akart, hanem élni. Magyar lett a kadarka, szívós, igénytelen de szép, s lett neki igazi otthona az Alföld és Szekszárd.

Jó kadarkát adott Eszterbauer gazda. Semmi furfang, semmi csalás, semmi mellébeszélés: csak kadarka. Amit azért szeretett különösen Rezeda Kázmér, mert kadarka mellett végig lehetett beszélni az egész estét, éjszakát. S a bor beszélgetés nélkül mit sem ér.

A Pinceátlag volt még ilyen, Eszterbauer gazda pompás házasítása, mely szemben a kadarkával csupa furfang és titok, benne van egész Szekszárd, ott lapul a Pinceátlagban Béla király is meg a poeta doctus is, és benne van Eszterbauer gazda mosolya is meg az a háromszáz év, amelyet az Eszterbauerek eltöltöttek Szekszárdon eleddig. Az pedig már sok idő, nagy idő, Rezeda Kázmér tudta ezt.

Ám mindezeken túl, mindezek felett ott a legfőbb öröm, Eszterbauer gazda Öröm rozéja. Rezeda Kázmér szerette a jó bort, és nem szeretett szakértő arccal, pohárban bort pörgetve okosakat mondani a szamócás, ribizlis felhangokról, mert úgy tapasztalta meg, hogy az ilyeneket beszélők jelentős többsége ostoba sznob csupán, új barbár évszázad hírnöke.
Rezeda Kázmér a bort szerette, és a történeteket.

Leginkább ezért szerette Eszterbauer gazda borait s a gazdát magát. És ezért szerette leginkább az Öröm rozét.

Eszterbauer gazda régi családi fényképeket rakott a borait rejtő palackokra, s ez már önmagában mesévé, múlttá, életté változtatta azokat a borokat. Az Öröm rozén is egy régi fénykép látható. Két szép ember egy régi szüreten. Egy gyönyörű, fiatal, élettől, örömtől kicsattanó nő s egy szép, kedves, büszke, boldog férfi, akin látszik a tartás. Hátán a puttony, s a nő abba önti a szőlőt. Egy pillanat csupán. Egy nyár vége, egy szüret, egy nap, egy reménység, egy termés, áldás, egy régi-régi bor – egy pillanat csupán.

Eszterbauer gazda nagyszülei vannak azon a fényképen. Alig egy évvel Eszterbauer gazda édesanyjának születése előtt. Egy 1937-ből való szüret, pillanat. Egy az Eszterbauerek háromszáz esztendejéből.
Aztán a fényképen látható fiatal, szép és büszke férfi elment a háborúba, és nem látta többé élve senki sem.

De az ő mosolya ott van minden palack Öröm rozéban. Mert nincsen semmi múlt nélkül. Elmúlott, régi emberek mosolyai nélkül. És Eszterbauer gazda tudja ezt.

Szekszárdra mennék – gondolta Rezeda Kázmér. Aztán felcihelődött, és ment. Őnála pedig az ilyesféle elindulás nagy dolognak mondható. Örömnek.

Kiemelt

Migráns támadások Németországban és Horvátországban

Marokkói migránsok támadtak rá emberekre a hétvégén a németországi Essenben és Zágrábban is. Az esseni gyanúsítottak jelenleg menekültügyi eljárás alatt állnak.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!