A macroni terv szerint az új, francia érdekek mentén szerveződő Európai Unióhoz két feladvány megvalósítása szükséges: a technokrata többség megszerzése és hosszú távú megtartása az uniós intézményrendszerben, illetve a társadalom gondolkodásmódjának megváltoztatása annak érdekében, hogy a nemzeti szuverenitás kárára Brüsszel több hatáskört szerezzen az unió irányvonalát érintő döntések meghozatalában. Milyen koordináta-rendszerben helyezhető el Emmanuel Macron Európa-képe?
Tavaly nyílt meg Brüsszelben az Európai Történelem Háza, amely szellemiségét tekintve igazodik az Európai Egyesült Államok gondolatiságához, tehát hét emeleten keresztül nem az európai nemzetek alkotmányos, keresztény és nemzeti fundamentumaiból építkezik, hanem egy önmagában értelmezett, közös európai múltból – amelynek hibája, hogy nyilvánvalóan nem értelmezhető Európa keresztény gyökereinek ismerete és az európai nemzetállamok különálló történelme nélkül.
A múzeum erőtlenségét az EU-s intézményekre jellemző, így a bemutatott tárgyi hagyatékok által itt is tükröződő szellemiség adja, amelynek történelemértelmezése leegyszerűsített, Európa bemutatása nemzeti jellemzőktől megfosztott, és a keresztény gyökerekre nem hivatkozik. A múzeum egyfajta temploma lehetne a macronizmus politikailag korrekt történetének.
Emmanuel Macron a bevándorlási válság megoldása helyett fontosabbnak tartja az értékvitákat. Bár elitellenes retorikája miatt győzhetett az elnökválasztáson, cselekedetei alapján bizonyítást nyert, hogy Macron nem különb nemzetközi elittársainál. Úgy gondolja, hogy Európát nem a bevándorlás, hanem a populizmus és a nacionalizmus veszélyezteti.
Egy hullámhosszon van például a Marxot dicsőítő Jean-Claude Junckerrel, aki évértékelő beszédében nem először hangsúlyozta, hogy a kontinensnek nagy szüksége van jól képzett bevándorlókra. Megtalálja a közös hangot Xavier Bettel luxemburgi miniszterelnökkel is, aki Macron turnéjának egyik állomásán hazánkra és Lengyelországra utalva amellett érvelt, hogy ha nem akar minden tagállam velük egy irányba menni, akkor a renitens országok nélkül kell tovább haladni.
A vita jobb megvilágítása érdekében érdemes visszatérni Robert Schuman gondolataihoz. Az Európai Unió egyik alapító atyjának megfogalmazásában a demokrácia a kereszténységnek köszönheti létrejöttét. A kereszténység tanította Európát az emberi méltóság tiszteletben tartására, az egyéni szabadságjogokra, a munka megbecsülésére. A volt francia miniszterelnök szerint a görög–római civilizációra és a zsidó–keresztény kulturális örökségre szükséges alapozni az európai nemzetek együttműködését. A demokrácia tehát nem improvizáció, hanem egy ezeréves tapasztalat.
Egy keresztényellenes demokrácia csak zsarnoksághoz és anarchiához vezethet – teszi hozzá Schuman. A globalista Emmanuel Macron egy olyan általa progresszívnek mondott ideológiát képvisel, amely célul tűzte ki Európa kereszténydemokrata és nemzetállamokban gyökerező hagyományainak negligálását.
Neki ezt jelenti a „haladáspárti” Európa szembenállása az ellenféllel, a régi, „befelé forduló” Európával.
Macronék politikai filozófiája a gyakorlatban szakít azzal a dogmával is, amely szerint a politika legitimációja a népszuverenitás elvéből fakad. Az emberi jogokat a klasszikus demokratikus keretrendszeren kívülről eredeztetik. Az általuk bővített, univerzálisnak kikiáltott, nemzetek feletti emberi jogok szolgáltatják a politikai legitimációt.
Magyarország ebből következőleg ellenlábas, hiszen a harmadszorra kétharmados többséggel megválasztott kormány az individualista szemléletet nem emeli a közösség érdeke fölé, a családokat támogatja, és nem tekinti alapvető emberi jognak a migrációt, illetve a nemi hovatartozás szabad megválasztását.
Az előző baloldali kormány – amelynek Emmanuel Macron miniszterként fontos szereplője volt, most méltó örököse – a nemek közötti egyenlőség jegyében már elkezdte megvalósítani a „haladó politikát”.
Francois Hollande módosította a lényegében hatvan éve változatlan, eddig a kedvező francia termékenységi arányszám fontos zálogaként számon tartott francia családtámogatási rendszert.
Csökkentette és jövedelemfüggővé tette a gyermekek után járó támogatásokat. Míg a magyar kormány a nyelvvizsgadíj visszatérítésével segíti a fiatalokat, az Élysée-palotában folytatják a korábbi szocialista politikát: az országba érkező migránsok nyelvi képzésének finanszírozását helyezik előtérbe, mivel a nyelvtudás az állampolgárság megszerzésének követelménye.
A francia baloldali-liberális, zöld képviselők értelmezésében az óvodai neutrális nevelés jelenti a haladást, a társadalomban semleges értékű állampolgárokra van szükség. Olyan föderációt képzelnek el, amelyben az európaiság az egyetlen identitásképző tényező.
Éppen ezért bárki csatlakozhat ehhez a politikai táborhoz, aki feladja eddigi értékeit és elfogadja a Macront népszerűsítő, Európa-körutakon kínált sablon világképet. Ahogy a dán diákok előtt az elnök megfogalmazta: „Olyan, hogy igazi dán, nem létezik, hiszen európai már. Ugyanígy az ön nyelve nem kizárólag dán: az európai nyelv részét képezi. Ez igaz a franciákra is.”
Ezen az úton az értékek feladása csak a kezdeti lépés. Macron terve szerint Európa védelmének megerősítése úgy képzelhető el, hogy a nemzeti hadseregekbe beengedjük más országok katonáit, akik a kulturális közeledés jegyében közös missziókat valósítanak meg – ezáltal a határvédelem kérdése is elkerülne a nemzeti hatáskörből.
A közös uniós adópolitika megalapozásaként francia mintára bevezetné a tranzakciós adót a részvényvásárlásokra. Az államok szuverenitása egyre csak szűkülne, elveszítenénk a határvédelem jogát és az erőforrások feletti rendelkezést.
Megvannak rá az ismert bélyegek, ha valaki nem ért egyet a haladó felfogással: a genderlobbi szerint kibővített emberi jogi fogalmak számonkérése, a jogállamiság megkérdőjelezése, pénzelvonás, fenyegetőzés stb.
A félresikerült reformkísérletek és a botrányos ügyek miatt a politikus népszerűsége történelmi mélységbe zuhant. Biztonsági főnöke magát rendőrnek álcázva bántalmazta a tüntetőket, később három minisztere is távozott, legutóbb pedig teljes kormányátalakításra kényszerült.
Az sem váltott ki örömöt a francia közvéleményből, hogy a szélsőbaloldali Daniel Cohn-Bendit lehet Macron pártjának európai parlamenti listavezetője (az elnök annyira kedveli az európai politikust, hogy korábban miniszternek is felkérte). A középső ujját mutató bűnözővel készült közös fotóról már nem is beszélve.
Az otthoni afférok fényében nem meglepő, ha Macron az európai arénában keres szövetségeseket, illetve ellenfeleket, akiket újabban nagy felháborodást keltő, kormányzati reklámvideóban is bemutat.
Egy augusztus utolsó hetében készült közvélemény-kutatás szerint a franciák több mint kétharmada (68 százaléka) gondolja úgy, hogy az elnök rossz gazdaságpolitikát folytat.
Egy másik, szeptember eleji kutatás alapján tízből hét francia rossz véleménnyel van az államfőről (71 százalék), továbbá pártjának népszerűsége is zuhant (20 százalékot). Az elégedetlenségi mutatók terén még minden idők eddigi legnépszerűtlenebb francia elnökét, Francois Hollande-ot is sikerült lehagynia.
Az októberi számok sem mutatnak elmozdulást. Egy vasárnap publikált felmérés szerint Marine Le Pen megelőzné Macron pártját (21 százalék kontra 19 százalék). Ahogyan Matteo Salvini olasz belügyminiszter fogalmazott: Macron legnagyobb ellenfele maga a nép.
Az erős elnöki mandátumát gyakran fellépésével is érzékeltető politikust sokan a fiatal, ambiciózus és autoriter francia császárhoz, Napóleonhoz hasonlítják. Emmanuel Macronnak kevesebb mint négy éve van arra, hogy megpróbálja megvalósítani elképzeléseit, mielőtt a franciák újra véleményt nyilváníthatnak tevékenységéről.
Addig is a jövő évi EP-választás lehet az első komolyabb vereség számára. A francia elnök víziója már kivívta az Európai Bizottság és az Európai Parlament többségének szimpátiáját, azonban a nemzetek feletti intézmények támogatása és az Európai Néppárt megosztottságának ügyes kihasználása vélhetően nem elegendő ahhoz, hogy saját képére formálja a közösséget.
A birodalmi törekvésnek három ellenfele biztosan akad: a francia választópolgárok, Orbán Viktor miniszterelnök és a nemzeti kormányok, illetve a kancellár asszony (vagy más) által megszemélyesített német politikai-gazdasági érdek.
A szerző politológus