Miközben a közvélemény-kutatások szerint a legnépszerűbbnek számító ellenzéki politikus, Karácsony Gergely az MSZP szekerét szeretné tolni vagy húzni (a megfelelő módszert tetszés szerint választhatják ki a szocialisták), Hiller István, a posztkommunisták alelnöke kikiáltotta az új (nép)köztársaságot. A Hillerék által elképzelt új rendszerben azonban már nyilvánvalóan nem lehet kormányfő Vona Gábor, a Jobbik „meghurcolt, mártír” miniszterelnök-jelöltje, bármennyire is hisz neki a balliberálisok megkérdőjelezhetetlen értékítélettel bíró filozófusa, Heller Ágnes professzor asszony.
A Jobbikra csúnya szemekkel tekint a Demokratikus Koalíció is, és a Vona Gábor pártjában vezető pozíciókat betöltő cigányozó, zsidózó szalonnácik miatt egyelőre bizonytalan a szerelem az úgynevezett „XXI. századi” szervezetekkel. Időt kért a Ron Werber által ostorra kapott LMP és a népszavazási papírgyűjtésben jeleskedő Momentum is.
Nem véletlen tehát, hogy Vona Gábor minden lehetőséget meg akar ragadni a bizonytalan szavazók megmozgatására. A biztos pártválasztók körében a népszerűsége csökken, és összefogásra is egyre kevesebben nyitottak a szexuális zaklatással meggyanúsított Havas Henrik új kedvencével. Nehéz helyzetet okozhat Vonának az az ÁSZ-vizsgálat is, amely megállapította, mennyi pénzt síbolhatott el a Jobbik tiltott kampányfinanszírozás révén az országot elárasztó óriásplakátokkal. Az identitását elvesztett párt azonban ezt a helyzetet is igyekszik kihasználni önmaga népszerűsítésére. Gyűjtésbe kezdett a „nép körében”, hogy indulhassanak a 2018-as választáson.
Ezzel mozgósítani szeretnék azokat az embereket, akik csalódtak a Jobbikban, és a választás idején inkább otthon maradnának. Ha másképp nem megy, legalább elméletben összefogásra akarják bírni az ellenzéki erőket „a Jobbik megmentése érdekében”. Végül pedig szeretnék elérni azt is, hogy ne kelljen továbbra sem a választási programjukról beszélni, amely komoly átalakításra szorul, hiszen igen nagyokat és gyakran kell fordítani a köpönyegen, hogy elismerjék a Jobbikot partnerként a baloldalon.
Mert mit is ígért a Jobbik a hatalomra kerülése esetére 2014-ben? Egy nagy, közös, örömteli uniós zászlóégetést követően például a programjába véste, hogy népszavazást fog tartani az uniós tagságunkról és az unióhoz fűződő viszonyunkról.
A párt tehát korábban gyakorlatilag ki akarta léptetni Magyarországot az Európai Unióból, ma viszont már bérunióért kuncsorog az Európai Bizottság elnökénél.
A Jobbik programban rögzítette az úgynevezett „cigány-magyar együttélés” megreformálását is. „Visszaszorítjuk, majd felszámoljuk a cigánybűnözést” – írják a 2014-es programjukban a jobbikosok. Ezenfelül beszélnek még a romák kapcsán „faji alapú, pozitív diszkriminációról”, „megélhetési gyermekvállalásról”, és bentlakásos iskolákba kényszerítenék a cigányok gyerekeit, hogy megszabadítsák őket az „antiszocialitás láncolatától”.
A bentlakásos iskolák ötlete egyébként nem példa nélküli a magyar pártok politikai programjaiban, Gyurcsány Ferenc is támogatta volna az ötletet, ha nem tartott volna a cigány családok haragjától. De vajon mit szólna ehhez Heller Ágnes vagy a Vonát nagy szeretettel és figyelemmel fogadó Spinoza Ház? Vélhetően legalább akkora egyetértéssel fogadnák ezeket az intézkedéseket, mint a Jobbik tervét a „nem együttműködő pénzintézetek működési engedélyének azonnali visszavonásáról”.
Attól azonban, amit a Jobbik 2014-es programja a közbiztonság megerősítéséről gondol, biztos, hogy megremegnének a párt néppártosodásának oszlopai. Nem valószínű, hogy megértő fejbólintással egyeznének bele például a holokauszt túlélői és a túlélők rokonai, ha a Jobbik újra bevezetné a csendőrség intézményét, nem néznék romantikus nosztalgiával, ha ismét lobognának a magyar határban a kakastollak.
A civilek átláthatóságáról szóló törvény miatt Magyarország brüsszeli megregulázásáért, szavazati jogának megvonásáért kiáltó balliberálisoknak bizonyára nem nyerné el a tetszését a Jobbik programjának az a pontja sem, amelyben azt kezdeményezik, hogy nyilvánítsák ügynökszervezetté „a kettős mércét alkalmazó, a rendvédelmi szerveket hátráltató jogvédő szervezeteket”, például TASZ-t, az
Amnesty Internationalt vagy a Helsinki Bizottságot.
Érdekes momentum a korábbi jobbikos programban az is, hogy a gárdamellényét állítólag elajándékozó Vona Gábor 2014-ben még olyan törvényt akart alkotni, amely „megfelelő szabályok között lehetővé teszi, hogy nemzetközi mintákra épülve a Magyar Gárda újra működhessen”.
A jogvédők bizonyára nem gyújtanának örömtüzeket ennek megvalósulása esetén sem, ahogyan akkor sem, ha a Jobbik kormányra kerülve – ahogyan azt a választási programjukban tervezték – társadalmi egyeztetést követően népszavazásra bocsátaná a halálbüntetés visszaállítását, vállalva „az ezzel járó esetleges nemzetközi konfliktusokat”. Emlékezzünk csak, mit kapott Orbán Viktor, amikor felvetette, hogy ezt a kérdést európai szinten kellene megvitatni!
A balliberális értelmiségnek és köztük Heller Ágnesnek bizonyára elkerülte a figyelmét a Jobbik külpolitikai programjának néhány korábbi pontja is. Például az, hogy Vonáék szakítanának az „egyoldalú euroatlantizmussal”, és ennek nevében Magyarország kapcsolatait olyan országokkal fűznék szorosabbra, mint Észak-Afrika, a Közel-Kelet arab államai, Irán, Oroszország és Törökország, miközben véget vetne „az olyan külpolitikai tabukérdések kerülgetésének”, mint „a cionista Izrael világ- és országhódító törekvései”.
Vona Gáboréknak lesz tehát még mit alakítgatni a programjukon annak érdekében, hogy megőrizhessék az új támogatóikat. A jelek szerint lenne min elgondolkodni a Jobbikkal kokettáló balliberális értelmiségieknek is, amennyiben nem vakítaná el őket mélységes Orbán-gyűlöletük.
Ha viszont nem szeretnék végleg elveszíteni a hitelüket az emberek szemében a néppártosítók, jobban tennék, ha Vona Gábor helyett inkább keresnének valaki mást, aki igazán támogatásra méltó. „Fehérek közt egy európait.”