Az 1956-os forradalom megtorlása, történetének feltárása még több történészgeneráció számára tartogat feladatokat. Ez a korszakos kutatómunka napjainkban fontos mérföldkövéhez érkezett. A Kúria tanácstermében minap megrendezett konferencia jelentőségét mutatja, hogy Polt Péter legfőbb ügyész köszöntője után a megnyitót Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter mondta el, a Kúria elnöke, Darák Péter tartotta a zárszót.
A konferencián Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke bemutatta azt az adatbázist, amelyben hatalmas kutatómunkával feldolgozták az 1956-os forradalom megtorlása során lefolytatott 126 pernek az iratanyagát, amelyeket kivégzés követett. 865 vádlott, köztük 231 kivégzett sorsával és végzetével szembesül az olvasó, és megismerheti azokat is, akik mindezt végrehajtották.
Az adatbázis, amely ma már mindenki számára hozzáférhető a www.perek56.hu internetes oldalon, mind ez idáig a legrészletesebb betekintést engedi a kádári megtolás véres, sötét és becstelen világába, ha tetszik, a pokol bugyraiba.
A szakszerű feldolgozás az ügyek úgynevezett vizsgálati szakaszával kezdődik, ahol a nyomozati cselekményeket veszik sorra, majd következik az ügyészi szak és a bírói szakasz részletes feldolgozása, amelyet a büntetés-végrehajtás követ. 231 elítélt esetében ez a halálbüntetést jelentette. Mielőtt szót ejtenénk az adatbázis további fontos fejezeteiről, meg kell említeni azokat a kutatásokat, amelyek a NEB adatbázisának elkészítését megelőzően folytak a forradalmat követő megtorlás „jogrendszerének” ismertetésére.
Ezt a munkát az Antall-kormány által 1993 januárjában létrehozott Történelmi Tényfeltáró Bizottság kezdte meg és tárta a nyilvánosság elé, majd Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor Kinek a forradalma? című kötetében (1997), illetve Zinner Tibor A Kádári megtorlás rendszere (2001) című művében dolgozta fel.
Az 1956. Kézikönyve III. (1996, ’56-os Intézet) című kiadás az első ismertetés a megtorló perekről, azonban a megtorlásban részt vevő személyek feltárásával ez is adós maradt.
A konferencia szakmai előadásain avatott kutatók szóltak a megtorlás poklának egy-egy részéről. Krahulcsán Zsolt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára kutatója a vizsgálati osztály megtorló gépezetéről, Földváryné Kiss Réka az ügyészekről, Zinner Tibor professzor, a Veritas Történetkutató Intézet Szaklevéltára vezetője az ülnökökről és népbírákról, Szakolczai Attila (Budapest Főváros Levéltára) az ’56-os megtorlás eljárási kérdéseiről, végül György Sándor (NEB) kutató a statáriális eljárásokról szólt.
Forgassuk most vissza az idő képzeletbeli kerekét, hogy jobban megértsük, valójában milyen súlyú kérdésekről volt szó 1956. november 4. tragikus hajnalán! A szolnoki rádióban Kádár János bejelentette: a kormány célja „a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek.”
Kádár János november 11-én, november 26-án és decemberben elmondott rádióbeszédeiben is a félelem nélküli életről szólt. „Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk.” Kádár továbbá hitet tett amellett is, hogy nem lesz semmilyen bosszú vagy megtorlás: „Nem vezet köztünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem.”
Kádár János ünnepélyes ígéreteinek a társadalom nagy része nem sok hitelt adott. Sokan mégis úgy gondolták, nincs félnivalójuk, hiszen nem ártottak senkinek. Tévedtek. Egyre inkább terjedtek félelmet keltő hírek is, elsősorban a karhatalmisták akcióiról. A karhatalom bevetése, a decemberi sortüzek a hatalom kettősségének megszüntetésén túl a megtorlás jogon kívüli, semmivel sem igazolható, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiba ütköző, emberiség elleni bűntettet megvalósító cselekedetek voltak. Fontos kérdés volt az ÁVH állományának további alkalmazása.
Kádár János 1956. november 21-én így nyilatkozik az ÁVH-sokról: „Halálig kitartottak becsülettel a párt mellett. Meg kell mondani, hogy az állomány zöme becsületesen, a párthoz, a proletárdiktatúrához ragaszkodva helytállt. Elszántan harcoltak a szovjet csapatok mellett, e harcok során a BM 155 halottja közül 94 és 240 sebesültje közül 143 volt államvédelmista. A politikai nyomozó főosztályának ma is 90 százaléka a párt, a proletárdiktatúra szilárd támaszát képezi.” Tény, hogy „a felülvizsgáltak körülbelül 99 százaléka igazolva lett, a bizottságok bírósági eljárást nem kezdeményeztek”.
A megtorlás jogi keretek között működő szervezetei közül elsősorban a rendőrség, az ügyészségek és a bíróságok személyi állományát is fel kellett készíteni az elkövetkező feladatokra. Mindhárom szervezetnél tisztogatást hajtottak végre annak érdekében, hogy a megtorlás gépezetét ne akadályozza egy-egy, a forradalommal szimpatizáló rendőrtiszt, ügyész vagy bíró.
Az ÁVH formális megszüntetése után a politikai ügyek nyomozása a rendőrség politikai nyomozó osztályainak hatáskörébe került. Ezért a rendőrségről szóló 1955. évi törvényt módosítani kellett, amit a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1956. december 30-án törvényerejű rendelettel meg is tett. Eszerint: „A Belügyminisztérium államvédelmi szerveinek megszüntetése folytán az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények nyomozása a rendőrség hatáskörébe tartozik.”
Arról már korábban szóltunk, hogy a politikai nyomozó osztályokhoz (az újjászervezett ÁVH-hoz) a szó szoros értelmében átigazolták a régi gárda tagjait, akik azután 1962-ig el is végezték a piszkos munkát.
Ugyancsak figyelmet érdemel a BM szervezetének módosításáról hozott, 1957. március 12-i MSZMP PB határozatot feldolgozó értekezlet. A BM II. főosztálya a politika által kijelölt céloknak megfelelően rendszerbe is foglalta ezt a stratégiát Tervezet. Az ellenforradalom elleni harc további feladatai címmel. A tervezet azt a politikai akaratot tükrözi, amelyet az MSZMP KB 1957. február 26-i ülése szentesített.
A Legfőbb Ügyészségen 1957. február 4-én tartottak értekezletet, amelyen részt vett és felszólalt többek között Münnich Ferenc és Marosán György is. Ez az a nevezetes értekezlet, ahol Marosán durván rátámadt Kéry Józsefre, a Győr megyei ügyészre, és nyilvánosan megalázta, kijelentve: „Ön alkalmatlan arra, hogy ügyész legyen.” Kéry Józsefet nem sokkal ezután letartóztatták, elítélték, és évekre börtönbe került.
A személyi követelmények kifejtése után Marosán nyomban rátért a megtorlás „követelményrendszerére” is az alábbi példázattal: „A kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak a feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg. Ha 1945-ben nem volt mód, akkor 1957-ben ezt meg kell csinálni.”
Mind ez ideig nem volt emberi arca azoknak, akik a megtorlás végrehajtói voltak. Legtöbbet a bírákról tudott az érdeklődő, hiszen olyan színvonalas ismeretterjesztő folyóirat, mint a Rubicon is közölt számos vérbíróról életrajzot. A mostani adatbázisban 59 tanácsvezető bíró anyaga szerepel, akik a kádári megtorlás feltétlen kiszolgálói voltak.
Teljes ismeretlenség fedte a nyomozó apparátust, amelynek meghatározó szerepe volt a megtorlásban – ideértve a koncepciós perek tervezését és vizsgálati szakaszát. Az adatbázisban 551 nyomozó és 148 ügyész anyaga szerepel. Ugyancsak hiánypótló a 207 ülnökről készült kutatás, akik a legkülönbözőbb indíttatásból, de végrehajtották Kádár véres uralmának megalapozását.
A történelem emlékezetül kell hogy szolgáljon az utókornak, és figyelmeztetésül is, hiszen a bolsevizmus korántsem tekinthető befejezett múltnak. Különböző álruhákban jelen van a kultúrbolsevizmus, a neoliberalizmus, ki tudja, milyen elnevezések mögé rejtőzve, és ismét megkísérli a hatalom megszerzését.
A szerző történészprofesszor