1956 immár megőszült túlélői közül kevesen remélhették a 60. évforduló megünneplését, hiszen a „kis börtön” rácsai mögött, később pedig a Kádár-rendszer legvidámabb barakkjában, a drótsövény és aknamező által határolt „nagy börtönben” néha már az is túlságosan merésznek tűnt, ha a vörös világrendszer leomlását meg szerettük volna érni.
Tartozom az olvasónak Márai Sándor önmaga mentésére megírt vallomásával: „Nem vagyok sem történész, sem politikus, de kortárs vagyok.” Ezt kell szerényen megtoldanom azzal, hogy én még szemtanú és túlélő is vagyok.
A Lenini vörös eszme genetikailag korrupt
Egy fiatal angol a minap azt kérdezte, hogy ilyennek képzeltem-e el a szabad Magyarországot. Be kellett vallanom, hogy névlegesen beteljesedett mindaz, amiért az életünket kockáztattuk, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a változást a forradalom és szabadságharc elárulói és eltiprói idézték elő, mégpedig saját hasznukra. Nagy Imréék újratemetése előtt az állampárt főkáderei „egészen természetesen” a maguk szinte érintetlenül átmenthető uralmaként beszéltek a váltásról, amit magamban kesernyés mosollyal fogadtam. Ma már nincs okom mosolyogni. A mai Európa egyenesen szereti a lenini élcsapat túlélőit, akik megbízható kozmopolitaként tisztelik a PC határait, és bosszúsan látszik fogadni a „haszontalanul szabadságszerető” magyarok akadékoskodását, hiszen nem restellnek párhuzamot vonni történelmük előzményei és hazájuk önállóságának szükségszerű védelme között. Elvégre 150 éves török megszállás után európai hadsereg foglalta vissza Buda várát, s a tisztogató hadműveletek életképtelenségig kifosztott, elpusztított országból szorították ki az oszmán gyarmatosítót. A természet nem tűri az űrt: ezt az igazságot érvényesítették Bécsben, és hálátlan lázadóknak titulálták a magyarságot, amiért egészen a maga országának akarta a felszabadított területeket.
Korunkban már nem kell az uralmat megszállás útján megszerezni, ám ezek a fránya lázadozó magyarok ma Brüsszel hatalmát tekintik a szovjeturalom tényleges folytatásának. Mintha ők még most sem váltottak volna világot a szovjet kivonulás után! Lám, a hazaárulónak nevezett exbolsevikok felismerték a történelmi helyzetet, s most az európai baloldal nyelvén beszélve szívvel-lélekkel alávetik magukat – és országukat – a PC mindenhatóságának (hiszen ez csak olyasmi, amit sokáig pártvonalként követtek). Ehhez pedig ők kijárták a maguk iskoláját Moszkva szolgálatában. Hát nagyjából így beszélgettem a Brexit egyik állampolgárával, akinek alighanem felfelé haladó országa darabokra szakad, pedig milyen hasznos és jó társunk volt az unióban!
Sajnos, elvtársak, a Szovjetunió gazdaságpolitikája nem bizonyult sikeresnek, s ez csak vaskos hazugságokkal rejthető el még saját tömegei előtt is. A szovjet ideológia csak fügefalevél a rendszer Lenintől örökölt igazi céljának elfedésére. Mindenkivel el kell hitetni, hogy egyetlen tiszta demokrácia létezik a világon: a proletáriátus diktatúrája. Idővel az öt világrész mindegyikében fegyveres munkásforradalmak megvalósítják a szovjethatalom „politikai tervgazdaságát”, amely soha nem látott magasságokba emeli a dolgozó tömegek életkörülményeit. Csak a beavatottak tudhatják, hogy a Szovjetuniónak még Lenin életében súlyos döntést kellett hoznia: szívós munkával megközelíti-e a fejlett nyugati országok gazdaságát, amivel egy időben képtelenség a hadsereget a következő világháborúra felkészíteni, vagy pedig csak papol a Szovjetunió kimeríthetetlen anyagi forrásairól, mert állandóan a bevallhatatlan nagy cél lebeg a szemei előtt. Hazai politikája megtanította, hogy az erőszak többet ér a gazdasági sikernél.
Az utóbbit állandóan kikezdik a nagyszájú ellenzékiek, az utóbbi viszont hallgatásra kényszerítheti mind a politikusokat, mind a lakosság éhező millióit. Nem kell azt gondolnunk, hogy a szovjet csőd ennek a döntésnek a következménye, mert aki a természetessel szemben a maga faragta műveivel remél megállni, az elárulja fogantatását. Gyanítom, hogy Lenin svájci tartózkodása alatt fogant meg a vörös eszme, amelyről csak később kezdett kiderülni, hogy genetikailag korrupt. Noha Marx ezt a világraszóló bukást nem elemezhette, korunkban valakinek illenék beszállni a ringbe, és kideríteni az okokat. A késéles marxi elemzés mindmáig csak a kapitalizmust belezte ki igazán, amely viszont életképesen szállt le a műtőasztalról. A szocializmust az erőszakszervezetek sohasem engedték szakszerűen elemezni.
1960-ban történhetett, hogy rabszállító kocsikat javítottunk a gyűjtőfogház udvarán. A fegyőrök virágos jókedvvel jöttek le pártnapról, s egyikük nekem szegezte a kérdést: mikor szabadul maga? Ilyenkor le kellett kapni a sapkát, és feszes vigyázzban válaszolni. Az ítélet szerint nekem akkor még 12 évem volt hátra a rácsok mögött. „Hú, tudja, micsoda élet lesz itt már akkor? Maga nem lesz több utcaseprőnél, arra számíthat, de akkor is jól fog élni!” Nem tudtuk mire vélni ezt a közjátékot. Időbe telt, míg a börtön titkos csatornáin befutott a magyarázat: Hruscsov a XXII. pártkongresszuson (számára az utolsón) keresztülvitte kedvenc lenini örökségének a beiktatását az egyetértéssel elfogadott pontok közé. Eszerint 1972-re mind az öt földrészen a szovjet szocializmus lesz a kizárólagos uralmi forma. Ez már egybecsengett a budapesti szovjet tiszt nagyvonalú terveivel. A 60-as évek közepén, a szovjet űrsikerek kezdetén, egy bajtársamat pótnyomozásra vitték a Gyorskocsi utcába. Amikor visszakerült, érdekes történeteket mesélt a külvilágról. Az én fejemben az a büszke kijelentés kondult a legnagyobbat, amely szerint most már jöhetnek az imperialisták a hátunkra púpnak. A nyomozótisztek egészen biztosra vették a Hold-verseny megnyerését, ami után egyenes út vezethet a Lenin által rájuk hagyott világuralomhoz.
ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről
Ha meggondoljuk, hogy a Szovjetunió léte utolsó napjáig sem volt képes megoldani a kenyérgabona-válságot, hanem a természeti erőforrásaiért kapott pénzzel a világ gabonapiacának legnagyobb vásárlójaként szerepelt, akkor az agyaglábú vörös óriás halálos gyengeségét nem látni csak vakhitűnek lehet.
Rabtársaimmal érdekes vitákat folytattunk a kinti életről, s főleg a bolsevikok viselkedésének okairól. Rejtélyes maradt Nagy Imrének az a kijelentése, hogy „Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét, de mindkétszer megakadályoztak benne”. Még a börtönben is mosolyt fakasztott a vágyvezérelt gondolkodásnak ez a kitétele, hiszen a kivégzést csak rendkívüli jóakarattal lehet akadályozásnak nevezni. Akkor még nem látszott a bukás, hiszen csak a 60-as évek elején jártunk. Egy intelligens börtöntiszt, számomra érthetetlen okból, beszélgetést kezdett velem a szocializmus felépítésének lehetséges vagy lehetetlen voltáról. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy a melldöngető ötéves tervek egyikét sem sikerült teljesíteni, a következőt mégis úgy vázolták föl, mintha szilárd alapokon nyugodna.
Ezért az illető tiszttel nem is a kommunizmus felépítésének gazdasági lehetőségeiről igyekeztem beszélni, mert nem vagyok marxista. Az emberre koncentráltam, s elboruló arca csak utólag engedte sejtetni, hogy ő volt a börtön párttitkára. Pedzettem ugyanis, hogy Marx nem vette észre minden dolgok meghatározó tényezőjét: az embert. Számára a gazdaság olyan volt, mint a szovjet elvtársaknak a világuralom.
A fent említett börtöntiszt szomorúsága az én értelmezésemben onnan eredt, hogy párttitkárként sok kommunistát ismert, tehát másoknál jobban tudta, miféle emberekkel kellene nem pusztán világuralmat kivívni, hanem az új emberfajtát, a szovjet embert hiteles mintaadóként a világ elé állítani. Ezt tetézte a lenini élcsapat, amely annyi gúnnyal vágta az arcunkba: maguk önös szándékkal képesek lettek volna átvinni a dolgozó tömegeket a győztes oldalról a vesztesek közé! Amíg a szovjet gyarmat őrzése hozta a kiváltságokat, addig a valóságmagyarázat jogán is önmagukat tüntették fel az eszme megvalósítójának. Arról az eszméről beszélek, amelynek be kellett hatolnia a tömegekbe, hogy ott anyagi erővé váljék. Csak magukról merték ezt állítani, de az igazság pillanatában mindenkiről lehullott az álarc.
Hol volt még akkor a játékfilm a Titanicról! Nekem mégis az jutott eszembe, hogy a hajó tisztikara beült a kevés mentőcsónakba, és gyorsan elevezett a havária színhelyéről, nehogy a süllyedő óriás test örvényei lehúzzák a víz alá. Az utasoknak már nem jutott hely a csónakokban, s mire feljöttek a fedélzetre, az már meredekebben állt minden hegyoldalnál. A kapitány el méltóztatott felejteni egyik kötelességét: riadó elrendelését személyzetnek és utasoknak egyaránt. Amíg melldöngetve mondhatták az elvtársak, hogy a proletárdiktatúra mi vagyunk!, addig ők népi, sőt proletár származásúak voltak, és az osztályharc eszközeivel mindenki más kiirtására törekedtek. Aligha néztek hátra a mentőcsónakokból a süllyedő hajóra, hiszen ők már akkor kizárólag saját egzisztenciájuk megteremtésével foglalkoztak.
Nincs módom felsorolni azt a sok hencegést, amellyel kisebbrendűségi komplexusukat kezelték, de az az árulás, amellyel a kritikus pillanatban cserbenhagyták az osztályt, „amelyből vétettek”, és amelynek szolgálatára felesküdtek, utólag fényesen igazolja a forradalmár munkások dühét. Az ország egyetlen jogos gazdája, a munkásság 1956 őszére kollektíve eldöntötte: ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről.
Sokszor hallottam a vizsgálótisztektől, hogy a kapitalizmus a fasizmus melegágya. Vajon hogyan érzik most magukat az elvtársak azokban a meleg kapitalista ágyakban, s megpróbálják-e felcserélni véres bolsevik múltjukat a modern szélsőballal, talán csak azért, hogy elméletüknek igazát bizonyítsák? Azok, akik a szovjet világuralom érdekében épp oly kíméletlenül irtottak embert és kultúrát, mint szovjet elvtársaik, a fordulat idején nem kívánkoztak az elhagyott oltár mártírjaivá válni. „Az más!” – ez a PC-világ erkölcsi alapállása. Amint Sztálin a szovjet embert ígérte mind az öt földrész számára mintának, a munkásosztály oktatására és nevelésére fölesküdött lenini élcsapat szintén tudta a lecke egyik felét. Rá kellett jönnöm, hogy nem várható el tőlük semmilyen önkritika, hiszen akkor le kellene lépniük a politika porondjáról.
Megtanultam Lenin „erkölcsét”: azt tartják erkölcsösnek, ami a munkásosztálynak hasznos. Mi hasznos a munkásosztálynak? Azt mindig megmondja a párt. Például erkölcsös döntés volt Rajkot és társait kivégezni, s ugyanolyan erköcsös volt innen-onnan összekapart csontjaiknak dísztemetést szervezni. Erkölcsös volt azon a temetésen mintegy százezres, vészjóslóan hallgató tömegnek megígérni, hogy „ilyet még egyszer nem teszünk, s erre garancia a párt”. Röpke másfél évvel később bizony ismét kivégeztek elvtársat, ezúttal kommunista miniszterelnököt, ám a párt nem garantált semmit, mert ő volt a tettes. A proletárdiktatúra elkötelezettjei kifejezetten jól teszik, ha hazugsággal félrevezetik a burzsoáziát. Ez mind belefér a lenini erkölcsbe. Már csak egy kérdés megválaszolása marad hátra: használt-e Lenin a munkásosztálynak?
Az orcátlan hazudozás és a rendszer összerogyása
A Gyorskocsi utcában egy revizionista rabtársam azt találta mondani, hogy Göncz Árpád rendes, becsületes ember. Az őrnagy fölpattant: még hogy becsületes? Az az ember eljutott a nyugati imperialistákig! Történelmileg másnap az egykori őrnagy – már alighanem ezredesként – szintén eljutott a borzalmak világába, és fogadnék rá, hogy nem is érzi magát rosszul benne. A Nagy Imré-s rabtársaim már 1953 júliusában biztosan tudták, hol a helyük. Azt is kidolgozták jó előre, hogyan teszik életképes gazdasággá a szocializmust, miként hitetik el a diktatúráról, hogy valamilyen többpártrendszer demokráciája (ez lett volna a népfront). Miután ezek a képzett pártemberek ugyanúgy elfeledkeztek Moszkva egyetlen céljáról, mint én, tulajdonképpen felmenthetem magamat a szégyenkezés súlya alól, hiszen én is ebbe a hibába estem, de tanulatlan úrigyerek létemre. Bibó Istvánnak fényesen igaza lett, nem először és nem utoljára: a politikában lehet itt-ott hazudni, de ha az alapok át vannak szőve orcátlan hazudozással, akkor csak idő kérdése a rendszer összerogyása.
Szép ifjúságom a nagy Sztálin jegyében telt el, és nem esett nehezemre testvéri ujjongással fogadni a munkásosztály fegyveres ifjúságát, amely aligha fogalmazhatta meg keserűségét, elégedetlenségét a marxista–leninista tanok alapján, egészséges ösztöne azt súgta, hogy meneküljön erről a halálra ítélt hajóról. Sajnos szemtanúja lehettem annak, ahogy ezek a moszkvai kiképzésű elvtársak minden szökevényt visszakergettek a gályapadra, mert „Megköszöni még maga nekünk, amiért nem engedtük a vesztes imperializmus oldalára átmenni!”. Örülök, hogy még tanúja lehettem annak a tülekedésnek, amit ezek a vakhitű bolsevikok rendeztek a mentőcsónakok körül.
A Népszabadság fejlécén szerepelhetett volna az új jelszó: Világ proletárjai, bocsássatok meg!, azt azonban senkitől sem hallottam, hogy 1990 óta csak egyetlen bocsánatkérő szót mormogtak volna a munkásosztály fülébe. Fénykorukban micsoda monstre politikai per lett volna ebből az egy kijelentésből, ha én mondom ki!
A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, a Bibó-perben 1958-ban 15 év börtönbüntetésre ítélték