A parlamenti választásokat követő csaknem 140 nappal végre felszállt a füst a CDU berlini székházából: hosszas vajúdás után, február 7-én megalakult a szövetségi köztársaság történetének negyedik nagykoalíciója.
A koalíciós megállapodásban szereplő tervek jelezték, hogy a szövetségi köztársaság történetének legdrágább kormánya alakult meg, jóllehet a német állam rekordnagyságú költségvetési többlete erre minden korábbinál nagyobb lehetőséget nyújtott. Elég megemlíteni, hogy az állam és tartományok közötti kooperációs tilalom megszűnésével a települések jelentős, közvetlen állami támogatást kapnak, amelyekből különösen a strukturálisan elmaradt keletnémet területek húznak hasznot.
Nyolcmilliárd euró jut a menekültek gondozására, kétmilliárd euró az elemi iskolák egész napos ellátásának a biztosítására. Kétmilliárdot szánnak szociális lakásépítésre és tizenegy milliárd eurót az iskolák és főiskolák szanálására, ennek részeként azok digitalizációjának kiépítésére. 2025-ig a kutatásokra fordított összegeket a hazai össztermék 3,5 százalékára kívánják emelni.
A koalíciós megállapodás Európa fejezete szerint Németország kész többet fizetni az uniós kasszába, nem utolsósorban azért, mert Nagy-Britannia kilépésével 11-12 milliárd eurós lyuk keletkezett a közösség költségvetésében. A példák sorát még folytathatnánk.
A 2017. szeptember 24-i parlamenti választásokon mintegy 14 százalékos szavazatveszteséget elszenvedő nagykoalíciós pártok kívánságait mind teljesebben kellett kielégíteni, attól a szándéktól is vezetve, hogy a három néppárt, a konzervatív CDU és CSU, valamint a szociáldemokrata párt (SPD) választói táborának meginduló csökkenését legalább mérsékelni lehessen.
Erre a körülményre a koalíciós tárgyalások utolsó napjaiban a Bild-Zeitung megbízásából az INSA-intézet felmérése is figyelmeztetett. Ez volt ugyanis az első olyan közvélemény-kutatási eredmény, amely szerint az SPD és a CDU/CSU együttes támogatottsága már csak 47,5 százalék, azaz először a szövetségi köztársaság történetében a nagykoalíció támogatottsága a többségalkotáshoz szükséges 50 százalék alá esett. Mi több, a statisztikai hibahatáron belül az SPD csak 17 százalékot ért el, és ezzel csak két százalék választotta el az Alternatíva Németországnak (AfD), az alig öt éve alakult legnagyobb ellenzéki párt támogatottságától.
A helyzet különlegessége, hogy a nagykoalíciós pártoknak a kialakult kedvező pénzügyi és gazdasági helyzetet nem sikerült saját pártjaik népszerűsítése érdekében felhasználni. A nagykoalíció létrejötte sok tekintetben az előre hozott választások lehetőségétől való félelmen alapul, nem kevésbé azon a tényen is, hogy a németek többsége nem támogatja a nagykoalíciót. Angela Merkel meggyengülve került ki a nagykoalíciós tárgyalásokból. A kancellár asszonynak hatalma megtartása érdekében fájdalmas kompromisszumokat kellett kötnie, miközben a megújulás elmaradása miatt pártjában erősödnek a kritikai hangok. A nagykoalíciót kitárgyaló három, hatvanas éveiben járó pártvezetőt
– Angela Merkelt, Martin Schulzot és Horst Seehofert – több más tényező között az a felismerés is összekapcsolta, hogy a nagykoalíciós megállapodás saját politikai túlélésük eszköze, ám annak is tudatában vannak, hogy a politikai nemzedékváltás kérdését a következő ciklusban már nem lehet elodázni.
A fájdalmas kompromisszumok jelenthetnek stabilitást, ám az egymás követő nagykoalíciós keretekben a politikák folyamatos egymáshoz igazítása a valódi változások elmaradásához és a status quo fennmaradásával együtt járó bizonytalanságok növekedéséhez is vezethet.
A szociáldemokraták ugyan az identitásukat leginkább kifejező követeléseikkel – mint az egészségügyi rendszer és az indokolatlanul határidőhöz kötött munkaszerződések megszüntetése – nem értek el áttörést, ám mégis a koalíciós kötélhúzás nyerteseinek tekinthetők. Merkel hat miniszteri posztot engedett át az SPD-nek, köztük olyan stratégiailag fontos tárcákat, mint a külügy- és pénzügyminisztérium, valamint a munka- és szociális ügyi portfólió, míg a CSU a belügyi tárcát szerezhette meg.
A CDU-ban különösen a pénzügyi tárca elvesztése miatt lángolt fel a vita, és az engedmények alapján sokan azt a kérdést tették fel, hogy vajon ki lett a legerősebb erő: a CDU vagy az SPD? A párt ifjúsági szervezetének vezetője a pártbázis nagyfokú elégedetlenségéről számolt be a CDU február végi, a koalíciós megállapodásról döntő kongresszusa előtt.
Mindezek ellenére az SPD-ben mégis kiéleződtek a párton belüli viták, és azok soha nem látott, már-már kaotikus állapotokhoz vezettek. Az ifjúszocialista szervezet vezetője, Kevin Kühner a sikeresnek tekintett koalíciós tárgyalások ellenére arra vállalkozott, hogy a 463 ezer szociáldemokrata – közöttük a nagykoalíció-ellenes toborzás eredményeként a 24 ezer új – tagot meggyőzze a koalíciós megállapodás elutasításának szükségességéről.
Kühner hangsúlyozta, hogy az új nagykoalíció ismét azzal fenyeget, hogy a szociáldemokrata párton belül nem sikerül a megújulás, és az SPD, kisebb koalíciós pártként, vesztesként kerül ki az együttműködésből.
Mások arra figyelmeztettek, hogy az újabb közös kormányzás eredményeként a CDU/CSU és az SPD közötti különbségek ismét eltűnhetnek, és a nagykoalíció az „alternatíva nélküliség” megtestesítőjévé válik, a politikai közép tovább erodálódik, és a politikai szélek erősödnek.
Martin Schulz hitelességvesztése a szociáldemokrata pártbázison belül drámai méreteket öltött. Schulz a parlamenti választások estéjén kategorikusan kizárta a nagykoalíciót, ahogy Merkel vezetése alatt egy kormányban való részvételét is, ám a valóságban annak az ellenkezőjét tette, amit ígért. Schulz egyben egy új menekülési utat is talált magának: bejelentette, hogy lemond a pártelnökségről, míg ő maga külügyminiszter lesz.
Ez a lépés az igen népszerűnek bizonyult ügyvezető szociáldemokrata külügyminiszter, Sigmar Gabriel számára hadüzenettel volt egyenlő, és az SPD vezetésében a kialakuló helyzet a hatalmi harc jellegét öltötte. Az SPD-ben nem alaptalanul tartanak attól, hogy a Schulz és Gabriel közötti személyes vita tovább erősíti azt a benyomást, hogy a pártban a személyi kérdések felülírják a tartalmi szempontokat. Schulz egyéni érdekeit pártja érdekei felé emelte, ahogy Merkel is megakadályozta a CDU megújulását, annak érdekében, hogy alternatíva nélkül maradjon.
Végül a pártelnök Martin Schulz ultimátumot kapott a párttagság mintegy egynegyedét képező, legnagyobb észak-rajna–vesztfáliai szervezetétől, hogy haladéktalanul mondjon le külügyminiszteri posztjáról. Schulz ezt követően közölte, hogy a személye körül kirobbant vita a nagykoalíció elfogadásáról szóló, párton belüli szavazás sikerét fenyegeti, ezért a külügyminiszteri posztról lemond, abban a reményben, hogy ezzel az SPD-n belül a személyi viták lezárulnak. Bármi is legyen Martin Schulz szándéka, nem kétséges, hogy hitelességét és bizalmi tőkéjét felélte.
A parlamenti választásokon pártja történelmi mélypontot ért el, és a nagykoalíció kettészakította a pártot. Schulz politikai pályafutásának jövője kérdésessé vált, ha nem a végéhez közeledik. Mindez elkerülhetetlenül együtt jár a koalíciós tárgyalások „nyertesének” tekintett SPD politikai súlyvesztésével.
A kancellár asszony negyedik kormányzati ciklusa a Merkel-korszak végének kezdete. Az SPD bonni kongresszusán a delegátusok 44 százaléka a formális koalíciós tárgyalások megkezdése ellen szavazott, amit sokan a kettészakadt pártban megalázónak tartottak. A párttagságnak a nagykoalíció elfogadásáról küszöbön álló szavazásának kimenetele nyitottabbá vált. Joggal merül fel a kérdés, hogy a 155 éves SPD nem válik-e nép nélküli néppárttá, nem fenyegeti-e a német szociáldemokratákat azon francia és olasz párttársaik sorsa, akik már csak árnyékaik egykori önmaguknak.
A szerző egyetemi tanár