A Magyar Köztársaságot először az első világháború dicstelen végének zavaros körülményei között, nemzeti jelszavakkal kiáltották ki, de ez végül proletárdiktatúrába torkollott. Akárcsak a következő kísérlet, amelyből gyorsan „népköztársaság” lett. A harmadik máig fennáll, de a hatalmukat elvesztők nehezen törődnek bele, hogy 2011-ben az ország új alkotmányt kapott. Akik a köztársaság varázsszóban látják minden baj megoldásának a kulcsát, azoknak érdemes fölkeresniük a lenyűgöző Velencében a csodaszép dózsepalotát.
Az idősebb látogatónak a puritán Kádár János jut az eszébe, amikor az idegenvezető-hang elmagyarázza, hogy a dózsénak itt kisebb konyhája volt, mint a megválasztása előtti. A képmutatás logikájába szépen belefért, hogy a Serenissima Republica di Venezia első képviselőjének megjelenésével is sugároznia kellett a köztársaság nevében foglalt fenségesség egyenrangúságát más fejedelmekkel, királyokkal, sőt a császárral is.
Velence így lett a tenger királynője, hatalmas flotta, hadsereg, vagyon, bevétel és kiterjedt befolyási övezet ura. (Amíg a forradalom tábornoka, Napóleon föl nem számolta.) Addig, de azóta is a város otthona a művészeknek és művészeteknek, az irodalomnak, színháznak és zenének, no meg a karneváloknak, ahol mindenki, akinek tellett rá, tetszésére választhatott szerepet és külsőt magának, és azt csinált, amit akart. (Amíg nem ütközött a rend fenntartóiba.) Ma a tenger egyre több gondot okoz a köztársaság örökségéből élőknek: a régi paloták karbantartása sokba kerül, és ezt a pénzt tömegturizmus ellenére csak részben sikerül előteremteni.
A tömegturizmus jellegzetes eredménye, hogy az egykor híres olasz fagylalt helyett ma majdnem mindenütt műanyag ízű gyári készítményeket árulnak. E sorok írásakor még nem látszik, hová vezet a katalán függetlenségi törekvés, de Velence is jelezte már, hogy nem mondott le végleg az autonómiáról az olasz egység javára.
A dózsepalota művészien szép termei közösségi célokat szolgáltak és lehetőséget adtak a demokrácia korai szellemének érvényesüléséhez. A sok terem egyikében ülésezett a Nagytanács, a másikban a Signoria (Kistanács), a harmadikban az igazi döntéshozó hatalom, a Tízek Tanácsa. Nem minden teremnek maradt fenn (legalább nagyjából) az eredeti funkcióját megőrző berendezése, sok helyen látjuk annak a hatalmas tengeri és szárazföldi fegyveres erőnek a tárgyi emlékeit, amelyre a köztársaság világpolitikai szerepe épült.
Miután bejártuk a Tízek Tanácsának félelmetes titkokat őrző, majdnem üres helyiségét, akinek füle van az ilyesmihez, fölkapja a fejét arra a gondolatra, hogy a demokrácia előzményeként is emlegetett köztársaság politikai döntéseinek nagy része titokban született. A választott tisztviselőkkel többnyire már szűk körben eldöntött dolgokat szavaztattak meg. A köztársaság pedig híresen – vagy inkább hírhedten – hatékony biztonsági szervezetet tartott fenn, hogy elnémítsa azokat, akiknek más volt a véleményük, és ezt ki is merészelték nyilvánítani.
A korai keresztények eretneknek minősítették az elveikkel, eszményeikkel nem egyetértőket, akiket a hatalom mindenhol nehezen visel el. Az egyház inkvizíciónak nevezte a hit és erkölcs tisztaságának védelmére létrehozott szervezetét, amelyet a XIII. században intézményesített. Később a spanyol Torquemada hírhedten kegyetlen inkvizíciója már főleg a muzulmánoktól visszahódított keresztény állam ellenségeit vette célba. A Velencei Köztársaság ezt megelőzően állította fel a növekvő jogkörű nyomozószékét, a Status (állami) Inquisitiót, hogy ezzel segítse a Tízek Tanácsának munkáját. Feladatukat az államtitkok védelmében és a hazaárulás kivizsgálásában határozták meg, de ezek elég tágan értelmezhető fogalmak.
Az általuk irányított hatalmas besúgószervezet a rendszer pillére lett. Az inkvizítorok – két fekete és egy vörös ruhás bíró és később még egy negyedik – hivatalukat egy éven keresztül tölthették be, de lemondásuk után azonnal újraválaszthatók voltak. (Ezt a megbízatást nem lehetett visszautasítani.) Csak egymásnak tartoztak felelősséggel, hatalmukat a nagyobb választott testületek nem korlátozhatták.
Vádat emelhettek és ítélkezhettek a Tízek Tanácsa tagjai fölött is. A vagyon sokaknak kínált fényűző életformát, nagy befolyást számos fontos területen, de egy csendes, ám sikeres följelentés nyomán a köztársaság szegény és gazdag polgárai (köztük előkelő nemesek) gyakran oly nyomtalanul tűntek el, mint sokan az ötvenes évekbeli Magyarországon, ahol például tisztes orvos barátunk gyanútlanul indult otthonából a Balaton mellett nyaraló családjához, de soha többé nem látta senki.
A dózsepalotában a fejhallgatós vezetés szakszerű és aprólékos. Ám amikor a gondosan kijelölt útvonalon terelt turista a Sóhajok hídjához vezető elágazáshoz ér, és ott lefelé kell mennie, erre külön nem figyelmezteti a folyamatosan pergő szó, amely már a terem utáni folyosó látványosságait ismerteti. Egy felirat jelöli a lejárat helyét, amelyet a látogatónak kell észrevennie, aki talán már hallott erről a két épület közti zárt és a palota építészeti szépségéhez méltó függőfolyosóról.
A Sóhajok hídja vezet át abba a melléképületbe, amelyen a köztársaság működése alapult: a börtönökbe. Az egyenlőség, amit a szakirodalom demokratikus értéknek nevez, itt érvényesült. Azaz még itt is csak a kilátástalanságban: akinek tellett rá, azt rendelt – ételt, italt, ruhát –, amit akart.
Most a cellák szépen rendben tartva, kitakarítva és üresen állnak. A látogató képzeletére van bízva, hogy mekkora borzalmat érez itt át. A híres szökési történetek ismerői is tudják, hogy akit ezen a hídon át a sötét és a vastag falakkal elzárt, vízben álló börtön valamelyik cellájába hurcoltak, az a világ számára hallhatóan az utolsót sóhajtotta. Innen nem sok szerencsést bocsátottak szabadon azzal, hogy arról, ami itt történt, soha senkinek nem beszélhet. A rabtartók és rabok együttes hallgatásra kötelezése sem új találmány. Mindez nem a mai látogató elfogult véleménye: az egykori abszolút monarchiák alattvalói is tudták, hogy a köztársaság hírhedt zsarnokság. Különösen a felvilágosodás, majd a romantika íróinak képzeletét ragadta meg Velence féktelen önkényuralmának – eredményes – kegyetlensége.
Mindebből nem következik, hogy minden köztársaság könyörtelen zsarnokságra épül. Csak éppen az ellenkezője sem. A történelem jó néhány vérgőzös köztársaságot ismer. Maga a fogalom a latin res publica fordítása, amit számos választási elven működő közösség (városok, magyar vármegyék) használt. A jakobinus diktatúra idején a francia forradalom köztársasága is a velencei zsarnokság mintáját követte, akárcsak a kommunista és a náci államok.
Aki „antifasiszta” előítéletek nélkül olvasott a spanyol polgárháború Katalóniában különösen gyakori vérengzéseiről, gyanakodva tekint a katalán függetlenség mai vezetőire. A nemzeti érdekre hivatkoznak, amivel természetesen nekünk is könnyű azonosulni, de egyúttal a migránsok befogadását sürgetik, ami ezzel összeegyeztethetetlen. Ezen az ellentmondáson – több itt nem említettel együtt – a köztársasági államforma nem segíthet. Hacsak nem úgy, ahogy a jakobinus, a náci vagy a kommunista köztársaság kezelte a másként gondolkodókat.
A szerző irodalomtörténész, professor emeritus