Azt már töredelmesen bevallottam, hogy egyike vagyok azon kevés perverz humanoid lénynek, aki Tamás Gáspár Miklós minden sorát el szokta olvasni. Valószínűleg azért van ez, mert imádom a Monty Pythont, és TGM publicisztikája a Repülő Cirkuszra emlékeztet, azaz roppant abszurdnak és mulatságosnak találom. Minap a Terrorrsajtó című produkciójával örvendeztetett meg bennünket a nagyszerű HVG-ben. Ebből megtudhattam, hogy én – kollégáimmal egyetemben – a szupraállam paraállami újságírója vagyok, de nem igaz, hogy a hatalom gyáva kiszolgálója is egyben. Hanem a hatalom legfontosabb funkcionáriusa. Nem szolga. Úr.
Mindig jólesik, ha az embert úrnak tartják, még akkor is, ha emellett elnyomó terroristának is minősítik. Ilyenek vagyunk mi, Orbánok: elnyomjuk a népet. Aki ennek zavaros részleteire kíváncsi, olvassa szeretettel és megértéssel a jeles gondolkodó írását a horrorisztikus magyarországi viszonyokról. Nem tehet róla, hogy ilyen: ő már halott. Csak még nem vette észre – és senki más sem –, nekem kell erre fölhívnom a figyelmet.
Ha a nyájas olvasó véletlenül nem értené, miről van szó, ne essen kétségbe, TGM filozófus, ő majd megérti. Miért ne írhatnék én is egy olyan írást, amelyet csak ő ért meg, mikor ő csupa olyat írt, amit csak ő ért?
Szóval Emanuel Swedenborg (1688–1772) svéd polihisztor és misztikus filozófus szerint az ember nem veszi észre, hogy meghal. Ugyanúgy él tovább, csak az érzések intenzitása erősödik föl, azaz mind a jót, mind a rosszat kimaxolva éli át, akárcsak egy álomban. Például az a Magyarország, ami számunkra olyannyira élhető, hogy néha még jól is érezzük magunkat benne, számára elviselhetetlen, horrorisztikus, és ádáz lények vicsorognak rá mindenfelől. Már nemcsak az állam van, hanem para- és szupraállam is, ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy az állam nyomasztó módon rátelepedik szerencsétlen polgáraira, az államra rátesped a paraállam még nehezebb teste, erre pedig a szupraállam behemót hájtömege. Legtetején meg Orbán Viktor ugrál, attól aztán a teher totál elviselhetetlen lesz, legalábbis annak, aki ezt úgy érzi…
A swedenborgi filozófiában nemcsak az érzések túlfokozott intenzitása jelzi a halál állapotát, hanem a delikvens új személyekkel ismerkedik meg, ezek tulajdonképpen angyalok vagy démonok. Amennyiben az új ismerősök nyájasak és majálisozni invitálják, valószínűleg az angyalok kategóriájába tartoznak. Ha azonban sivalkodnak és arra biztatják, menjen velük tüntizni, festékes dobozokat hajigálni és megvédeni a terrortól a magyar demokráciát – azaz Gulyás Marcihoz hasonlatosak –, akkor minden bizonnyal démonokról van szó. Attól függően, hogy kikhez vonzódik a megboldogult, sodródik a menny vagy a pokol felé.
A swedenborgi filozófiában a menny és az angyalok nem a jó, a pokol meg a démonok nem a rossz szimbólumai, hanem létállapotok, illetve másként gondolkodó lények. A leírás szerint (Swedenborg magiszter ugyanis 1744-ben egy angyal meghívásának köszönhetően bejárhatta a mennyet és a poklot is) a pokol leginkább a romkocsmákhoz hasonlatos, és azokkal van teli, akik ott érzik jól magukat, és nem máshol. Tehát nem a bűnösökkel – mert Swedenborg kiiktatja a bűn fogalmát –, hanem akik másképp szeretik: füstben, sötétségben, depresszióban.
Tényleg nem találok más magyarázatot, minthogy elhiszem Swedenborg állításait, és ezen keresztül próbálom megérteni TGM-et és a többi halottat, akik a Magyarországon való létezést túlfűtött rémálomként élik meg. És – miközben minket a néphangulatot manipuláló terroristáknak titulálnak – a diktatúra apokaliptikus érzését próbálják ráerőltetni az egyszeri magyar állampolgárra, aki egyáltalán nem az értelmiség elvont kreténségeinek zavaros üvegén keresztül látja a világot.
A swedenborgi filozófia után hadd konvertáljak át egy vallásos viccet. Meghal a konzervatív atyafi, végigsuhan azon a bizonyos fényes alagúton, és egy liftben találja magát, ahol két gomb található, az egyik a magyar mennybe, a másik a magyar pokolba vezet. Nyomogatja a menny gombot, de a lift nem indul el, így rájön, hogy a poklokra kerül. Megnyomja a pokol gombot, a lift süllyedni kezd, majd megáll, kinyílik az ajtó, és ott vigyorog a főördög (na, kire is hasonlít?!): „Gyere, gyere, de jó, hogy megjöttél, itt a lakásod meg a kocsid kulcsa, meg a térkép, cuccolj le, vedd föl a díszmagyar mentét vagy akár a szmokingot, ami elő van készítve a szobádban, és egy óra múlva találkozunk, mert mulatság lesz.” A szorongó atyafi nemsokára puccba vágva megjelenik a partin. Elképesztő hangulat, cigányzene, jó társaság, nagy lakoma. Másnapra visszahívják, és ugyanúgy folyik a dínomdánom, három héten keresztül. Az atyafi persze nem hiszi el, hogy ez lenne a magyar pokol, hiszen neki csupa kínokról regéltek a haladó médiában. Egy nyugisabb délután aztán eltéved egy hatalmas ligetben, és egyszer csak sivalkodásra lesz figyelmes. Elindul a hang irányába, egyre erősebben hallszik az óbégatás, ajvékolás. Eljut egy falig, nagy nehezen fölkapaszkodik, és elébe tárul a legszörnyűbb látvány: ördögrendőrök botozzák, bilincselik és hurcolják a börtönök és a kínzókamrák irányába az embereket.
Az atyafi leszökik a falról, és kétségbeesett dühvel rohan a főördöghöz: „Tudtam, tudtam, hogy ez a jólét csak átverés, és miután beleéltem magam, a tüzes kínzás következik. Láttam, mit tettél!”. Mire a főördög: „Nyugodj le, barátocskám. Menj, öltözz föl szépen, és élvezd a jó dolgodat. Az a haladóknak van. Azok úgy szeretik.”