Évtizedekig az volt a közbeszéd versenyképességi sarokköve, hogy hazánk nemzetközi versenyképességét a relatív alacsony munkabérek alapozzák meg. A hőn vágyott külföldi tőke akkor jön nagy volumenben hazánkba, akkor teremt munkahelyeket, akkor lesz eredményes a hazai export, ha tartósan alacsony bérekkel sikerül a versenyképességet biztosítani. A nyugati szakirodalom is magasztalta azokat a hazai gazdaságpolitikusokat, akik a versenyképesség ilyen gyakorlatát megvalósították, konferenciákra hívták őket, a különböző szaklapok az év emberét, pénzügyminiszterét vagy jegybankelnökét láttatták bennük.
A versenyképességről vallott nézetek ma homlokegyenest eltérnek a korábbi elvektől és a gyakorlattól, legalábbis ami a munkabéreket illeti. Ma a közbeszéd arról szól, hogy éppen a hazai, minden szempontból visszamaradott bérszínvonal nem lendítője, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb gátja hazánk versenyképességének. Kiáltóbb értelmezési ellentétet nem is lehetne találni, és jelentősebbet sem, hiszen a munkabérek képezik szinte minden országban a megszerzett elsődleges jövedelmek legnagyobb hányadát, tehát valamilyen módon mindenképpen függnie kell ettől a versenyképességnek, de hogy erre kétféle, egymásnak ellentmondó válasz is létezik, az abszurdnak tűnik. Pedig valójában nem az! Minden attól függ, hogy milyen érdekek szemszögéből nézzük a versenyképességet. Az alacsony bérekre épülő versenyképességi dogma a hazánkban működtetett nemzetközi befektetői szemléletet tükrözi, intézkedéseit ennek a célfüggvényrendszerére, a hazánkban történő működtetésből származó profitmaximalizálásra építi fel. A gazdasági kormányzat intézkedéseit erre alapozza, abban a csalóka hitben, hogy a külföldi tőke gyors behatolása oldja meg a gazdaság bajait.
Ez volt a gyakorlat szinte megszakítás nélkül a politikai rendszerváltástól egészen a 2010-es parlamenti választásig. Ennek a versenyképességi elvnek legfontosabb komponense az alacsony munkabér és az ehhez kapcsolódó relatív magas termelékenység, a termékegységre jutó relatív alacsony bérhányad. További versenyképességi komponense a hazai valuta fokozatos értékvesztése és az ezzel óhatatlanul járó permanens infláció, ezáltal az export jövedelmezőségének növelése. Korábban kizárólag külföldi befektetők részére még működött (egészen a 2004-es uniós csatlakozásig) a vámszabadterületi szabályozás, ami minden munkabéren kívüli költségtől (vám, áfa stb.) mentesítette a külföldi befektetőt. Ehhez az intézkedéscsomaghoz tartozik az export- és importárak kormányzati ellenőrzésének mellőzése, ami lehetővé tette, hogy mesterségesen alkalmazott elszámolóárak révén még az adó elől is jelentős jövedelmeket lehessen elrejteni.
Fontos szerep jutott a biztosított adókedvezményeknek egészen a meghatározott ideig tartó mentességekig. Kétségtelen, hogy a hazánkból kikerülő exportjavak hatalmas versenyelőnyt biztosítottak az érintett cégek tulajdonosainak, tehát ők valóban versenyképesek voltak. Nekünk ehhez csak annyi közünk volt, hogy mindez a „magyar” címke alatt futott, így lett ebből egy ügyes szemantikai fordulattal a „magyar gazdaság versenyképessége”. A szemlélet balsikerét kiválóan jelezte a csak nehezen hozzáférhető nemzetközi külkereskedelmi cserearány-mutató évenkénti alakulása. A mutató szinte évről évre azt jelezte 100 alatti értékeivel, hogy hazánknak egyre több exportot kellett teljesíteni ugyanakkora importért. Az ország egésze tehát folyamatosan csökkenő eredményességgel kereskedett, miközben halmozta a külföldiek dicséreteit kiváló versenyképessége okán.
Furcsa ellentmondás. Talán nem véletlen, hogy statisztikusaink ma sem publikálják a cserearányról szóló hosszú idősorokat, pedig azok beszédesek. Amikor manapság a versenyképességről esik szó, és ennek hiányát többek között az alacsony bérekkel hozzák kapcsolatba, más szemszögből vizsgálják a fogalmat. A nemzetközi szakirodalomban a versenyképességet ezer komponensre szétparcellázó szempontrendszer helyett egyetlen dolog jön számításba. A gazdaság versenyképességét az jelzi, hogy adott évben reálértékben több vagy kevesebb, nemzeti adósságokkal nem terhelt jövedelmet juttat a hazai szereplőknek (munkavállalóknak, hazai tulajdonú cégeknek és az államkasszának). A növekedés versenyképességi javulást, a csökkenés pedig romlást jelez. Az okok tucatjairól pedig csak ezután érdemes értekezni. Természetesen ez a diskurzus sem felesleges, de nem ez a lényeg. Az ilyen szemléletű versenyképességnek is alfája és ómegája a bér, hiszen ebben testesül meg a legtöbb jövedelem, de éppen fordítva, hiszen a bér a legfontosabb jövedelemkategória. Növekvő GDP és stagnáló bérek mellett ebben a szemléletben nem lehetünk versenyképesek.
Nem elhanyagolandók a jövedelmeket csökkentő standard kiadások sem, mint a fizetendő kamatok, rezsik, állami eljárási díjak stb. Évek óta ez a fajta versenyképességi szemlélet az uralkodó a gazdaságirányításban. Természetesen ebben a szemléletben is jut szerep a hazánkban működő külföldi tőkének. Tőlük elvárható, hogy a béreket ők is a hazánkban elért termelékenységi szintjükhöz közelítsék, mint anyaországukban teszik. Nálunk ugyanis ma a bérek GDP-ben képviselt százalékos aránya sokkal alacsonyabb, mint a multik anyaországaiban. A hazánkban működő hazai és külföldi jövedelemtulajdonosok közötti jövedelemaránytalanságok arányosítása ment végbe, jut is, marad is alapon. Ezt a célt szolgálták a rezsicsökkentések, de ebbe az irányba hatott a kamatszint gyors csökkentése is. A konkrét béremelések pedig már hazai jövedelemátrendezéseket takarnak az állam, a vállalkozók és a munkavállalók között, mindkét esetben a munkavállalók javára. Semmi kétség, hazai valós versenyképességünkre jótékony hatást gyakorolt a nemzetközi energiaárak csökkenése és az alacsony nemzetközi kamat is, hiszen masszív energiaimportőrök vagyunk, és még ma is jelentős mértékben függünk a külső hitelpiacoktól.
Teendő még bőven akad a valós versenyképesség növelésében is, ezért érdemes részletesen vizsgálni ennek akadályait, mint a drága és kevésbé hatékony bürokrácia, az oktatási rendszer nem kielégítő hatékonysága, a potenciális munkaerő egy hányadának alkalmatlansága a jelenlegi piaci viszonyok közepette, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
A szerző közgazdász