Szögezzük le: a Fidesz a választásokon leváltható, mint ahogy leváltható volt 2014-ben is. És természetesen így volt ez 2002-ben is, amikor a választók le is váltottak már egy Fidesz-kormányt. Habár kétségtelenül ez a legfontosabb „fék és ellensúly”, csak akkor működik, ha az alkotmány keretei között olyan ellenzék politizál, amely képes kormányozni, és meg tudja szerezni a választók ehhez elégséges támogatását.
2002-ben egy olyan liberális kormányzatot segítettek hatalomra, amely teljesen alkalmatlannak bizonyult az ország kormányzására, s amely hamarosan szélsőliberális politikai csoportok irányítása alá került.
A választók a szükséges többséget biztosíthatják ugyan, de a vezetői alkalmasságot és általában a kormányzóképességet az adott politikai közösség belső mechanizmusainak kellene kiválasztási szempontként figyelembe vennie. Az erkölcsi szempontokat már nem érdemes ebbe belekeverni, mert azok – ha máskor nem is – Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tevékenységével kikerültek a liberális politikai pártok kritériumrendszeréből. Gyurcsány Ferenc politikai túlélése dzsungelharccá változtatta a magyar politikát, amelyben csak az boldogul, aki képes minden normalitástól elvonatkoztatva együtt létezni és együtt működni vele (a liberális oldalon), illetve képes nem tudomást venni róla (a jobboldalon).
De egy választási kampányban, amelyben az a veszély fenyeget, hogy Gyurcsány Ferenc újra önálló politikai tényező lesz, mégiscsak tudomást kell vennünk arról, hogy milyen veszélyek is fenyegetnek bennünket.
A választóknak is vannak kötelességeik, például az, hogy a teljes politikai spektrum és a valóság ismeretében hozzanak döntést arról, hogy kivel kívánják kormányoztatni az országot a következő négy évben. A választók kötelessége, hogy olyan pártokra szavazzanak, amelyek képesek kormányozni, amelyek fenn fogják tartani az ország működőképességét. Itt nincs helye a személyes gyűlöletnek, a személyes sérelmeknek, itt olyan döntést kellene hozni, amely nem érzelmi, hanem racionális alapon nyugszik.
Minden nem kormánypárti szavazónak fel kell tennie magának a kérdést, hogy szavazatával milyen kormány létrejöttét és milyen generális, mindannyiunk életét érintő döntések meghozatalát segíti majd elő. Ma minden magát kicsit is komolyan vevő ellenzéki szavazónak fel kellene tennie magának a kérdést: komolyan egy, a bolsevikoktól a nácikig terjedő koalícióra akarja-e bízni az ország kormányzását, amelyet Gyurcsány Ferenc fog meghatározni?
Az ellenzéki erőviszonyok adottak: ha ellenzéki győzelemre ébrednénk április kilencedikén, akkor Gyurcsány Ferencnek, Vona Gábornak, Szél Bernadettnek, Hadházy Ákosnak, Karácsony Gergelynek, Molnár Gyulának kellene összekalapálnia egy olyan kormányt, amely megfelel Simicska Lajos és Soros György elvárásainak.
Azt már most meg lehet jósolni, hogy a magyar nép igényei nem nagyon fognak szóba kerülni azokon a megbeszéléseken. Bárki is komolyan működőképesnek gondolhat egy ezekből az emberekből álló kormányt? Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ennek a társaságnak a politikailag legerősebb tagja magasan Gyurcsány Ferenc.
Gyurcsány úgy tudta elfoglalni annak idején az ereje teljében lévő Magyar Szocialista Pártot, hogy több tucat, nála milliószor beágyazottabb, rutinosabb és ismertebb politikust tévesztett, vásárolt meg, úgyhogy igazából kevesen tartották elképzelhetőnek, hogy belőle miniszterelnök lesz, és még kevesebben akarták azt igazán.
A 2018-as választás Gyurcsány politikai visszatéréséről szól, egy olyan politikus helyzetbe kerüléséről, akit a választók döntő többsége elutasít. Az ellenzék megosztottsága ugyanis nemcsak ronthatná a választási esélyeit, hanem akár növelhetné is azt.
Ha ezek a liberális pártok valódi politikai közösségek kifejeződései lennének, illetve valódi politikusok vezetnék őket, akik emberileg elfogadhatóak a pártjaikon kívül is, akkor a szavazatszerzési képességük tényleg komolyan szóba jöhetne. Ha az ellenzék politikailag, ideológiailag heterogén lenne, akkor lehetséges lenne közöttük egy olyan megegyezés, amely valódi kompromisszumként egy ajánlat lehetne mindannyiuk szimpatizánsai felé.
De erről szó sincs. Ezek a pártok ideológiailag homogének. Mindannyian annak az ideológiának a kritikátlan képviselői, amelyet modern liberalizmusként ismerünk. Ebben az ideológiai konglomerátumban az út a genderelmélettől a legszélsőségesebb „emberijogizmuson” át vezet a világkormányig, amely a szó szoros értelemben támaszkodik a nemzetek feletti nagyvállalatok által biztosított technológiákra, amikor elpusztítja az összes lokális és hagyományos identitást.
Ezek a pártok nem Magyarországon belül kínálnak valami mást a választóknak, hanem kilépve az alkotmány kereteiből, valójában a magyar nemzetállam gyors és radikális megszűnését ígérik, valódi nevén nem nevezve persze tervezett tevékenységük eredményét. Megjegyzendő, hogy céljaik nemcsak a jelenlegi alaptörvénnyel, hanem a korábbival is, sőt az 1989 előtti kommunista alkotmány alapvető nemzeti attribútumaival is ellentétesek.
A liberális pártok és pártocskák politikusai (beleértve a szocialistákat is) ha meg is fogalmaznak különbségeket a politikai programjukban, csak megosztoznak a liberális elmebaj különféle irányzatain, és ezek a lényeget nem érintik. A Demokratikus Koalíció az Európai Egyesült Államok létrehozását támogatja. Az LMP az atomenergia-ellenesség élharcosa, valamint a megújuló energia használatának propagátora a fizika tényeinek teljes figyelmen kívül hagyása mellett. A szocialisták a legnagyobb ellenzéki párt akarnak lenni, mert nekik már mondanivalójuk sincs.
Az egy-két százalékos szélsőliberális pártocskák pedig a különböző szexuális perverziók normalitásba emelésével, illetve abszurd emberjogi követelésekben tombolják ki magukat. Közös nevező persze azért van, a határkerítés mindegyik szerint marad, csak a migránsok jöhetnek majd be a szélesre tárt kapukon.
A Jobbik csak elvileg kakukktojás ebben az őrületben. Szavazói és tagságának jelentős része döbbenten figyeli a pártvezetés liberalizálódását, de lehet, hogy ez a kegyelmi állapot még a választásokig sem tart ki. Vona muszlimimádata nagyon könnyen konvertálódhat a gazdasági migránsok iránti lelkesedéssé, ami egy reménybeli koalíció alapja ugyan lehet, de a szavazóknak nem tanácsos megmondani a választások előtt.
Ha az ellenzéki választók rápillantanak a valóságra, elég sok gondolkodnivalójuk akadhat. Az EU vezetése továbbra is mindent megtesz a migráció fokozása és a muszlim gazdasági bevándorlók Közép-Európába telepítése érdekében.
Az ENSZ migrációs doktrínája szerint 50-60 millió, csaknem teljes egészében muszlim bevándorló betelepítése kívánatos, természetesen szinte kizárólag Európába. Ezeknek az elképzeléseknek a megvalósulása azt jelentené, hogy Magyarországnak milliós nagyságrendű gazdasági bevándorlót kellene befogadnia. Mindenki felteheti magának a kérdést, hogy milyen összetételű kormánytól remélheti ennek az elmebajnak a konzekvens elutasítását.
Az USA és Nyugat-Európa mindent megtesz azért, hogy Oroszországgal a lehető legrosszabbak legyenek a politikai és a gazdasági kapcsolataink. A Paks II projekt, illetve a magyar–orosz gázszerződés is szúrja a nyugati cégek szemét. Hűséges pincsikutyáik, az ellenzéki pártok megkezdték a gázárcsatát.
Mostantól naponta fogjuk hallani azt a hazugságot, hogy a magyar állam drágán vesz gázt az oroszoktól, és még drágábban adja azt az embereknek. Ez egészen addig lenne így, amíg újra nem az ő kezükbe kerülne az üzlet, akkortól azt hallanánk, hogy sajnos a „világpiaci folyamatok” miatt drágult a duplájára az a gáz, amit néhány hónapig öt százalékkal olcsóbban adtak (véletlenül pont a választások előtt). Hány olyan szavazó lehet, aki elhiszi ezeknek, hogy nem lesz gázáremelés?
A valóság az, hogy jelenleg nincs kormányzóképes ellenzék. Sem ideológiai, sem személyi értelemben nem képes az ellenzék működőképes alternatívát kínálni, az alkotmány és nemzeti lét keretei között – de nem is akar. Ők a választási kampány propaganda-hadjáratát akarják megnyerni, hogy maradéktalanul kiszolgálhassák Brüsszelt és a nagyvállalatokat.
Bizonyosan nem érezte mindenki tökéletesnek a Fidesz kormányzását az elmúlt két ciklusban. De jelenleg a gazdaság szárnyal, és a Fidesz a magyarok döntő többségének álláspontját képviseli a magyar szuverenitás és a migráció ügyében. Jusson mindenki eszébe, hogy 2002 és 2010 között milyen nyolc év volt az, amit kompetens kormány nélkül kellett túlélnünk!
A szerző szociológus