Fischer Iván, aki a nemzetközi sajtónak adott nyilatkozataiban gyakran illette megsemmisítő bírálattal Orbán Viktort és kormányát, illetve a 2010 óta Magyarországon kiépülő politikai rendszert, végül elfogadta, hogy a főváros az idén kevesebbet ad a társulatának, az állam viszont többet.
De mi olyan botrányos az ügyben, hogy a napilapokban és az internetes portálokon sistergő publicisztikákat szenteljenek neki? A história valóban nem egyszerű, ráadásul egy külföldinek nehezen érthető.
A szenvedélyes diskurzus során a hagyományos magyar ellentmondásokhoz nemzetközi dimenzió is társult, az iszlám fenyegető terjeszkedése Európában. Ennek jeleként egy radikális munkáspárti mohamedán emberjogi ügyvédet, Sadiq Khant választották meg London polgármesterévé.
Ugye, hogy egy pillanat alatt milyen messzire jutottunk az epés közbeszólásokkal tarkított április végi fővárosi közgyűléstől, ahol Tarlós bejelentette a főváros részéről folyósított támogatás csökkentését?
Sokatmondó tény viszont, hogy nem sokkal ezután a The Times publicistája, Richard Morrison leszögezte: „A Budapesti Fesztiválzenekar több elismerést hozott Budapestnek, mint a város összes többi kulturális eseménye együtt.”
A tekintélyes londoni lap a fővárosi mecenatúra csökkentését politikai kérdésként vetette fel, s ebben az összefüggésben Fischer Iván nemzetközileg elismert művészi kvalitásain kívül már szerepet kap az is, hogy a karmester zsidó, és a jelenlegi magyarországi ellenzék prominens alakjának számít.
Vajon a fővárosi szubvenció lefaragása az ellenzék elhallgattatását szolgálja, és a látens antiszemitizmus kifejeződése? A nyugati közvélemény előszeretettel firtatja ezeket a kérdéseket, feltételezve, hogy a két világháború közötti korszak konfliktusai „egy az egyben” továbbélnek a mai Magyarországon is.
Pedig erről ebben az esetben nincs szó. Állíthatjuk, hogy nem a főpolgármester fojtogatja a Budapesti Fesztiválzenekart, hanem Fischer Ivánék használják ki nemzetközi ismertségük miatt maximálisan azt a helyzetet, hogy a nyugati közvélemény, még egy ilyen merőben anyagi jellegű vitában is, automatikusan a pártjukat fogja.
Ezzel is magyarázható, hogy társulatuk jóval magasabb és nagyobb állami és önkormányzati támogatásban részesül, mint bármilyen más magyar komolyzenei együttes. Tarlós bizonyára tisztában van azzal, hogy a konzervatív ízlésű polgármesterek és a kiemelkedő művészek huzavonájában rendre az előbbiek húzzák a rövidebbet.
Elég, ha felidézzük Konrad Adenauer példáját, aki 1926-ban, Köln polgármestereként betiltotta Bartók Béla A csodálatos mandarin előadásait, miután a premier botrányba fulladt. Megjegyzendő, hogy 1956 után, amikor Magyarországon Bartók már nem volt betiltva, a hazai sajtó Adenauer, az NSZK kancellárja fejére olvasta, hogy évtizedekkel ezelőtt „erkölcstelennek és felforgatónak” találta az egyfelvonásos táncjátékot.
A Fischer Iván és Tarlós István közötti vitában az utóbbit védelmező publicisták részéről merült fel, hogy „zsigerből ellenzéki”, és nem kis részben zsidó, illetve zsidó származású hazai művész elit csak „ne ugráljon”, hiszen ha az iszlám tovább nyomul előre Európában, néhány nemzedék múlva megérheti, hogy Budapestnek is iszlám vallású főpolgármestere lesz. Úgy, mint most Londonnak.
Akkor már ugyebár késő lesz siránkozni, visszakívánni Tarlós Istvánt, a maga kissé nyers stílusával. A fősodratú hazai liberális média erre föl reflexszerűen a Boris Johnson utódául választott munkáspárti politikus, Sadiq Khan védelmére kelt, felemlegetve, hogy a pakisztáni származású főpolgármester első útja a Brit Nemzetközösség főrabbijának társaságában egy holokausztmegemlékezésre vezetett.
Nehéz megjósolni a „londoni kán” politikai pályafutását a közel 1,3 millió muszlimnak otthont adó tízmilliós nagyváros első embereként, de az előjelek nem biztatóak. Igaz, hogy Khan 2005-ben került a parlamentbe, 2008-ban államminiszter lett, és 2010–2015 között igazságügyi államtitkár helyettesi tisztséget töltött be. Azóta aspirált London polgármesterének tisztségére, és joggal feltételezhető róla, hogy tiszteletben tartja az ezeréves brit demokrácia hagyományait. Mégis, a londoni sajtóban elhangzanak erősen kritikus vélemények is.
Felemlegetik, hogy volt már egy Lutfur Rahman nevű iszlám vallású politikus, akit Tower Hamlets polgármesterének választottak. Őt azzal vádolták, hogy szektárius politikai játszmákat játszik körzete muszlim lakóival, iszlamistákat támogat, az adófizetők pénzét pedig az általa kedvezményezett muszlim csoportoknak játssza át. Mivel a vádak bebizonyosodtak, lemondatták tisztségéről.
A ConservativeHome című portál nyugtalanító epizódokat fedezett fel a 2005 előtt emberjogi ügyvédként működő Sadiq Khan múltjában. Például a londoni terrorista merényletek alkalmával levelet írt a The Guardian című napilapnak, amelyben a brit kormány politikáját vádolta a terrorizmusért.
Továbbá jogi képviselője volt Zacarias Moussaouinak, a 9/11-es terrortámadások egyik vádlottjának, aki az al-Kaida tagjának vallotta magát, majd Azzam Tamimi szélsőséges imámnak. Könyvet is írt Fellépés a rendőrség ellen címmel, melyben tanácsokat adott, hogyan lehet „rasszizmus” miatt vádat emelni a rendőrség ellen. És most polgármesterként a londoni bobbyk főnöke lesz…
London idei költségvetése 61 milliárd font, efölött rendelkezik majd Khan úr. Tarlós Istvánnak ennél jóval kevesebb pénz jut. Túlzásnak tűnik nemzetközi politikai következtetéseket levonni abból, ha ebből az összegből csak hatvanmillió forintot juttathat a Budapesti Fesztiválzenekar támogatására.
A szerző újságíró