Ritka izgalmas pillanatoknak volt helyszíne az Európai Parlament (EP) strasbourgi ülésterme, ahol a képviselők múlt héten többek között a 750 fős testület brexit utáni létszámáról, illetve annak összetételéről szavaztak. E sorok írója nem megszállottja a brüsszeli politikának, sokkal inkább arról van szó, hogy a képviselői helyek újraelosztásáról szóló vitában ismét betekintést nyerhettünk az uniós gépezet kulisszái mögé. Az európai polgárok által közvetlenül megválasztott brüsszeliták például megegyeztek arról, hogy amennyiben megtörténik a brit kilépés (erre továbbra se kössünk fogadásokat), az egykor Londonhoz tartozó mandátumok közül 27-et az aránytalanul kevés képviselővel rendelkező tagállamok kapnak meg.
Magyarország ezúttal kimaradt a mandátumlottóból, amelynek potenciális nyertesei (?) öt-öt további képviselői hellyel Franciaország és Spanyolország lettek.
Ezzel nincs is semmi probléma, fogadjuk el, hogy viszonylag politikamentes módon, a népesség méretének függvényében növekszik majd – többek között – a párizsi befolyás. Az Élysée-palotában mégsem lehet felhőtlen az öröm, hiszen a plenáris ülés kisebb meglepetésre elutasította az Emmanuel Macron nevével fémjelzett transznacionális képviselői listákat.
Miről is van szó?
A brit kilépés után 46 parlamenti széket feláldoznának az uniós demokrácia oltárán, és a földrajzi reprezentáltságtól függetlenül úgynevezett európai szintű választási listákat hoznának létre. A cél, hogy orvosolják a csaknem negyven éve, az első közvetlen európai parlamenti voksolás óta hangoztatott demokráciadeficitet, ami az egyszerűség igényével annyit tesz: Brüsszel túl messze van az EU állampolgáraitól. Na, nem földrajzi, sokkal inkább intézményi értelemben: hiába rendeznek ötévente EP-választásokat, a részvételi arány rendre csalódást keltő. 2014-ben negatív rekordot döntött az európaiak érdektelensége, hiszen alig 42 százalékuk vette a fáradságot az uniós voksra. Már ennek fényében is abszurdnak tűnhet, hogy a nagybetűs Európát zömében külföldiek alkotta képviselőkkel népszerűsítenék.
Ha a magyarokat, hollandokat, olaszokat még a saját, nemzeti pártjaik jelöltjei sem tudják megszólítani, hogyan érhetnék el ezt a belga, román és spanyol politikusok? Félreértés ne essék, az állampolgárok bizalmatlansága kicsit sem a képviselők képességeit, sokkal inkább az EU távoli és kacifántos döntéshozatali mechanizmusát minősíti.
Árulkodó, hogy az Európai Parlament és legnagyobb pártja, az Európai Néppárt (EPP) is nemet mondott a páneurópai listákra. Az EPP honlapján azt írta: egy olyan időben, amikor bizalmi szempontból amúgy is szakadék tátong a polgárok és a képviselők között, hiba lenne azt tovább mélyíteni. Az Euronews hírportál brüsszeli forrásokra hivatkozva pedig arról számolt be: míg Emmanuel Macron és társai az euroszkepticizmus elleni diadalt várják az áhított listáktól, a kritikusok szerint valójában arra megy ki a játék, hogy tovább növekedjen a francia és német parlamenti befolyás. Ugyanezen bírálók okkal teszik fel a kérdést: ha az európaiak amúgy is beszavazzák a testületbe az uniószkeptikusokat (Nigel Farage, Marine Le Pen), mégis mi akadályozná meg őket abban, hogy Európa-ellenes listákra adják a voksukat?
Akkor már inkább az uniós átláthatóságot szolgálja a – változatosság kedvéért szintén Emmanuel Macron nevével megtámogatott – csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer, amely viszont zöld jelzést kapott a plenáris üléstől. Borítékolható eredmény született, hiszen a parlamenti képviselők leszögezték: a 2019-es parlamenti voksolás után csak olyan bizottsági elnökre bólintanak rá, aki az európai pártok vezető jelöltjeként vett részt a választási kampányban. Magyarul: valószínűleg a majdani legnépszerűbb pártcsalád listavezetője veszi át Junckertől a stafétát. Látszólag nem lehet panaszunk a demokratikus jellegre, hiszen az európaiak által legtöbb voksot bezsebelt elnökjelöltről van szó, ráadásul még az uniós szerződések kitétele is érvényesül, miszerint a parlamenti választások kimenetelét figyelembe kell venni az Európai Bizottság első emberének kinevezésénél.
A demokrácia diadalát némiképp beárnyékolja, hogy éppen Jean-Claude Juncker került úgy hatalomra 2014-ben, hogy az Európai Tanács két tagállami vezetője, Orbán Viktor magyar miniszterelnök és David Cameron brit exkormányfő is a luxemburgi politikus ellen voksolt.
Ez a Juncker által képviselt (megkérdőjelezhetően) demokratikus Európa ráadásul jóval átpolitizáltabb is, mégpedig a nemzeti hatásköröket és szuverenitást szorgalmazó EU-tagállamok kárára.
Az intézményi kérdések a jövő heti uniós csúcstalálkozón is terítékre kerülnek, így érdemes lesz figyelni, hiszen az integrációtörténeti dilemmák végére pont kerülhet.