Egy ország születésnapja normális esetben ünneplésre ad okot. Ám igencsak örömittasnak kell lenni ahhoz, hogy valakinek kedve legyen éljenezni Ukrajna létrejöttének 27. évfordulója alkalmából.
Az 1991. augusztus 24-én kikiáltott függetlenné váláskor még szép reményekkel induló, de azóta folyamatosan elbukó, Franciaország nagyságú állam hányatott sorsa valahol már az induláskor eldőlt. Az akkori rablóprivatizációs világban ugyanis néhány kézben összpontosult az összvagyon. A mindenható oligarchák egy olyan zárt rendszert építettek ki az elmúlt bő két évtizedben, amelyet a jelek alapján sem belülről, sem pedig kívülről nem lehet szétfeszíteni.
A háttéralkuik nyilvánvalók, egymásnak adják a stafétabotot, megújulásra nincs esély. Jövőre két választást is tartanak – előbb tavasszal elnök-, majd ősszel parlamenti választásokat –, de sehol egy új arc, a régi, levitézlett oligarchikus-politikai garnitúra próbálja újra eladni magát. Nincs a láthatáron egy olyan politikus, egy olyan erő, amelyik képes lehet talpra állítani a mély válságban vergődő államot. Ez pedig szomorú jövőt sejtet Ukrajna számára.
A problémákat felesleges sorolni, mindenki tisztában van velük. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy a bajok legfőbb forrása a keleti régióban zajló háború. Viszont a mostani hatalomnak ez nagyon is a kezére játszik. Minden rosszat erre lehet fogni, a háború ellenségképet teremtett, márpedig az emberek szeretnek gyűlölködni, esetükben mindenért az oroszokat hibáztatni.
És azt is tudjuk, a háború remek üzlet, hiszen iszonyatosan sok pénzbe kerül. Így amíg nem lesz kellő, a gazdasági és más érdekeket felülíró politikai szándék a donbaszi fegyveres konfliktus rendezésére, addig jelentős változásokra az élet más területein sem számíthatunk.
Be kellene végre látni azt is, hogy nem létezik egységes recept az ukrán bajok orvoslására. Egészen más a világ például Kárpátalján, ahol az ezeréves történelem és hagyományok okán merőben eltérő a mentalitás, mint mondjuk a nacionalizmus bástyájában, Lembergben, vagy éppen a fővárosban, hogy a déli és keleti végekről ne is beszéljünk, ahol nem lehet egyik napról a másikra felszámolni a mély gazdasági-szociális-kulturális oroszbarát beágyazódást. Amíg ezt nem látják be Kijevben, addig csekély az esély a konszolidációra.
A mostani politikai elit úgy irtózik a föderatív berendezkedéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, holott számos pozitív európai példa bizonyítja, hogy attól még nem lesz gyengébb vagy sérülékenyebb egy államalakulat, ha nagyobb önrendelkezési jogok jutnak egy kompakt régiónak, sőt éppen ez adhat neki több erőt. Ám erről nyíltan beszélni ma nem szabad Ukrajnában, tabu, pedig ha ez már korábban megvalósult volna, akkor ma nem kellene küzdeni a Donbasz visszaszerzéséért, és talán a Krímet sem veszítette volna el.
Ukrajnáról értekezve szót kell ejtenünk a „magyarkérdésről”. Továbbra is csak keressük a választ, hogy egy negyvenmilliós országban miként kerülhetett egy alig 150 ezres békés közösség a szervezett kommunikációs és verbális támadások célkeresztjébe. Meggyőződésem, hogy ez egy előre kitervelt forgatókönyv része. A véletlenekben nem hiszek. Veszélyes terepre tévedt Ukrajna.
Az a baj, hogy ezt az ország külföldi „urai” is hagyják. A Moszkva szorításából – a bizonyítottan Soros Györgyhöz köthető szervezetek által támogatott Euromajdan révén – Washington és Brüsszel karjaiba zuhanó ország felett őrködők sokszor egy elkényeztetett, csintalan gyerekként bánnak a játékszerükkel, és megengedik, hogy bármit megtegyen, még ha az másokra és önmagára is veszélyes. Holott ezeket a felesleges energiákat volna mire összpontosítani. Látszatreformok helyett gyökeres átalakítások kellenek.
Ameddig nem szűnik meg a mindent beborító korrupció, amíg a mentalitás csakis a trükközés és a törvény kerülése lesz, ameddig a lopást nem váltja fel a tiszta üzleti haszonszerzés elve, a mondvacsinált ellenségképgyártás helyett nem a valós problémák orvoslására fókuszálnak, addig nem várható elmozdulás a holtpontról.
Egyetlen kiragadott példa: csak a vámhivatalokban évente négymilliárd euró tűnik el a különböző korrupciós csatornákon. Ez a pénz duplája annak, amennyit Ukrajna az idén remél nemzetközi hitelezőitől. De az is árulkodó, hogy Kijev legnagyobb hitelezője a saját lakossága: a külföldi vendégmunkások tavaly kilencmilliárd dollárt küldtek haza, az idén ez a szám várhatóan 13 milliárdra nő. Ráadásul, aki vendégmunkásnak áll, annak a családjától megvonják az állami rezsitámogatást. Ukrajna megalázza saját polgárait, de közben elvárja, hogy válogatás nélkül mindenki „szlavaukrajinázzon” (Dicsőség Ukrajnának!). A seregben ezt vezették be kötelező köszönési formának.
Tudjuk, a nacionalizmus szélsőséges, radikális formái a sikertelen országok névjegye.