Az elmúlt évek során megszokhattuk, hogy Ukrajnában fokról fokra vonják vissza a nemzeti kisebbségek szerzett jogait. Kezdetben ezek a lépések kizárólag az ukrajnai oroszok ellen irányultak. Ennek kapcsán elegendő utalnunk az orosz nyelvű televízióadók vagy a népszerű közösségi oldalként ismert VKontakte betiltására.
Azonban a múlt év folyamán szintet lépett az ukrán kormányzat: a kisebbségek anyanyelvi oktatási rendszerét alapjaiban veszélyeztető oktatási törvény elfogadásával, valamint az alkotmánybíróságnak a 2012-es kisebbségbarát nyelvtörvény eltörlésével kapcsolatos döntésével egyértelművé vált, hogy az ukrán politikai elit hosszú távú célja a nyelvileg homogén ukrán nemzetállam megteremtése.
Reálisnak tűnt az a veszély, hogy az ukrán parlament elfogadja az államfő javaslatát, amelynek értelmében a kettős állampolgárságú személyeket szankcionálták volna.
Mindezek kapcsán le kell szögeznünk, hogy Petro Porosenko javaslata nem volt újdonság: már 2017 márciusában is felvetette, hogy meg kellene fosztani azokat a személyeket az ukrán állampolgárságuktól, akik önként felveszik más ország állampolgárságát. Habár később ez finomodott, a javaslat a köztisztviselők esetében továbbra is szankciót irányzott volna elő.
Ennek ellenére egy ideje úgy tűnhetett a külső szemlélőnek, hogy a kérdés lekerült a napirendről. Mindez azonban látszólagos volt: az ukrán sajtóban tovább folyt az uszítás a kettős állampolgárság ellen, amelynek célkeresztjébe egyre inkább a kárpátaljai magyarság került.
Egyes újságok egyenesen azzal vádolták meg Magyarországot, hogy ezen keresztül akarja megerősíteni a befolyását Kárpátalján, ami később könnyen a régió elszakadásához is vezethet. Így végül sajnos azoknak lett igazuk, akik úgy vélték, hogy újra be fognak nyújtani egy jogfosztó tervezetet.
Vajon miért éppen a mostani időszakban nyújtotta be a tervezetét az ukrán elnök? A kérdés megválaszolásához elegendő, ha megemlítjük, hogy népszerűsége már hosszú ideje jelentősen elmarad az elsősorban nyugat-ukrajnai nacionalista szavazókra hajtó Julia Timosenkóétól. A legutóbbi felmérések szerint ha most lenne az elnökválasztás, akkor az első fordulóban feleannyi szavazatot szerezne, mint legfőbb politikai riválisa.
A reformok csigalassúsággal haladnak, s továbbra is megoldhatatlan feladatot jelent a burjánzó korrupció, a népességcsökkenés, valamint a szegénység megfékezése. Ezzel párhuzamosan az IMF felszólította a kormányzatot, hogy válassza el egymástól a politikát és a gáz árát. Ez utóbbi viszont rendkívül érzékeny területet érint, hiszen már így is többszörösére emelkedtek a közműdíjak az országban: félő, hogy egy további, ugyancsak drasztikus emelés kikezdené a jelenlegi kényes politikai egyensúlyt.
Ilyen körülmények közepette alkalmas eszköznek tűnhetett a nacionalista érzelmek felkorbácsolása, amellyel könnyen elterelhető a választópolgárok figyelme a kilátástalan gazdasági, politikai és társadalmi helyzetről. Éppen ezért nem meglepő, hogy Petro Porosenko elnök ismételten bedobta a kettős állampolgárságot szankcionáló javaslatát, mely a korábbihoz képest sokkal szigorúbb szabályozást szorgalmazott volna.
A 8297. számú törvénytervezet értelmében ugyanis elveszítették volna azok a személyek az ukrán állampolgárságukat, akik élnek a külföldi állampolgárság által biztosított választójoggal vagy eleget tesznek a külföldi állampolgárságból fakadó kötelezettségeiknek, amit az adott ország állami vagy helyi önkormányzati szerveinek nyilvántartásaiban szereplő adatok alátámasztanak. Emellett azokat is megfosztották volna az ukrán állampolgárságuktól, akik az országhatárt külföldi útlevéllel lépik át.
Az Ukrajinszka Pravda a tervezet kapcsán hangsúlyozta, hogy ez elsődlegesen azon krími lakosok ellen irányul, akik részt vettek/vesznek az oroszországi választásokon. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ez nemcsak rájuk, hanem többek között a kárpátaljai magyarokra is vonatkozott volna.
A tervezet azon túl, hogy nyilvánvaló abszurditásokat tartalmazott, szembement a legalapvetőbb jogi alapelvekkel s az ukrán nemzeti érdekkel is. Előbbi tekintetében ki kell emelnünk, hogy a javaslat nemcsak a jogbiztonság és a visszaható hatály tilalmát sértette, hanem magát az ukrán alkotmányt is. A 25. cikkely ugyanis kimondja, hogy senkit sem lehet megfosztani állampolgárságától, aki egy másik ország állampolgárságát felveszi.
Emellett több szempontból a nemzeti érdekkel is ellentétes lett volna egy ilyen jogszabály elfogadása. Egyrészt a Krím félszigeten élők tömegeit fosztotta volna meg akaratuk ellenére az ukrán állampolgárságuktól, ami mind szimbolikus, mind jogi értelemben csak még jobban eltávolította volna az orosz fennhatóság alá került lakosokat Ukrajnától.
Ennek kapcsán találó volt Volodimir Csubirkónak, az Igazságosság párt kárpátaljai megyei szervezete vezetőjének kijelentése, mely szerint ezzel a lépéssel az ukrán hatóságok de facto elismerték volna, hogy a krímiek nem ukrán, hanem orosz állampolgárok.
Másrészt ukrán állampolgárok milliói dolgoznak a szomszédos államokban – elsősorban Lengyelországban és Oroszországban –, akik közül jó eséllyel sokan felvették a fogadó ország állampolgárságát.
A vendégmunkások jelentős összegeket utalnak haza otthon maradt családtagjaiknak, ami komoly segítséget jelent az állami költségvetésnek is. (Egyedül csak Lengyelországból átlagosan évi 40 milliárd hrivnya folyik be a kint dolgozóktól. A tervezet értelmében nekik is el kellett volna búcsúzniuk az ukrán állampolgárságuktól.)
Harmadrészt tovább fokozta volna az országon belüli feszültségeket, ami az elmúlt időszakban már a kifejezetten békés Kárpátalján is terrorcselekményekhez vezetett: gondoljunk csak az ungvári magyar iroda februári felgyújtására. Ugyanis a tervezet azt sugallta, hogy a kettős állampolgárság intézménye nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
Pedig ennek éppen az ellenkezője az igaz: erősíti a kapcsolatokat a szomszédos uniós tagállamokkal, ahová állítólag Ukrajna is igyekszik. Itt ismételten érdemes utalnunk Volodimir Csubirkóra, aki szerint a kárpátaljai magyarok védik az országot a keleti fronton, hozzájárulnak annak gazdaságához, ennek ellenére meg kell őket fosztani az ukrán állampolgárságuktól és száműzni kell őket Magyarországra.
Akkor vajon mégis kinek származott volna mindebből haszna? Egyedül Oroszországnak, amelynek ez egy újabb lehetőséget biztosított volna arra, hogy befolyásolja az ukrajnai folyamatokat. Habár a javaslatból ezúttal nem lett törvény, ez ne nyugtasson meg senkit sem: erre valószínűleg nem azért került sor, mert az államfő hirtelen megszánta a nemzeti kisebbségeket.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a tervezetnek ukrán képviselők és oligarchák is áldozatául estek volna, mivel sokuk zsebében két vagy akár három állampolgárság is lapulhat. Ennek fényében pedig könnyen lehet, hogy a kérdés valójában nem került le a napirendről, s később – más formában – ismét felvetődhet.
A fentieket látszik alátámasztani az tény, hogy az ukrán politikusok továbbra is Magyarországgal foglalkoznak. Magukat pedig a geopolitika áldozatának állítják be. A magyar kormányt azzal vádolják, NATO-tagságát arra használja fel, hogy harmadik fél érdekeit képviselje. „Természetesen” ez a fél Oroszország lenne.
Emellett nemzetközi színtéren komoly aknamunkát is folytatnak széles körű dezinformációs kampánnyal, melynek hatékonyságát jól mutatja, hogy nemrég az ukrajnai amerikai nagykövet tárgyalt a kárpátaljai magyarság képviselőivel, s a találkozó során nem az ukrán kormányzat elzárkózását okolta az oktatási törvény nyomán kialakult helyzetért, hanem a helyi magyarság vezetőit hibáztatta.
A magyar diplomáciának tehát folytatnia kell az eddigi politikát Ukrajnával szemben, kiemelt figyelmet fordítva a nemzetközi közösség tájékoztatására is. Ugyanis az ukrán kormány láthatóan nem hajlandó a megegyezésre, s mindenáron keresztül akarja vinni a homogén ukrán nemzetállam eszméjét.
A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársa, uniós szakjogász