A CDU 2018. december 7–8-án Hamburgban tartotta 31. pártkongresszusát, amely több szempontból is rendkívülinek számított a kereszténydemokraták történetében. A döntő második fordulóban a jelen levő 999 delegátus Friedrich Merzcel szemben (48,25 százalék) Annegret Kramp-Karrenbauert, a német médiában AKK-nak is nevezett eddigi főtitkárt juttatta többséghez, és megválasztotta a párt elnökének (51,75 százalék).
A harmadik jelölt, a 38 éves Jens Spahn már az első fordulóban kivált a további küzdelemből a szavazatok 15,72 százalékával. A végeredmény a folytonosságot és nem kevésbé azt mutatja, hogy a Merkel-korszak végleges és radikális lezárása még nem történt meg, jóllehet Friedrich Merz támogatása mögött számosan – közöttük legfőbb pártfogóként Wolfgang Schäuble – ennek a reménynek adtak hangot.
Az alelnökök újraválasztása – Volker Bouffiertől Julia Klöckneren át Ursula von der Leyenig – ugyancsak a folytonosságot dokumentálja. Új elemként a kongresszuson a szövetségi köztársaság és a CDU történetének legfiatalabb főtitkára, a 62,5 százalékkal megválasztott 33 éves Paul Ziemiak személye említhető, aki a CDU ifjúsági utódszervezetének, a Junge Unionnak volt a vezetője, és akitől az újonnan megválasztott elnök asszony a fiatal választói csoportok mozgósítását várja.
A CDU elnökválasztása egyfajta politikai irányválasztásnak is felfogható, és ebben az értelemben Kramp-Karrenbauer a delegátusok többségének nem csupán a párt politikai közepét és az Angela Merkel utáni korszakhoz vezető időszak szükséges folytonosságát testesítette meg, hanem a változás, mi több, a Merkellel szembeni alternatíva lehetőségét is.
A pártelnök megválasztása ugyanis azzal a várakozással kapcsolódik össze, hogy a CDU képes lesz megszabadulni az elnöki posztot 2000 óta betöltő Merkel politikájától, aki a bajorországi és hesseni tartományi választások kudarca után lemondott pártelnöki pozíciójáról, jóllehet azt az elvi álláspontját nem adta fel, hogy a kancellári és pártelnöki posztnak egy kézben kell maradnia.
Emlékezetes: amikor Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár Franz Münteferingnek adta át a pártelnöki posztot, Merkel úgy fakadt ki, hogy miképp irányíthatja egy kancellár az országot, ha a saját pártjának vezetéséről lemond. Merkel továbbá bejelentette, hogy részletekben válik meg a hatalomtól: 2021-ben a kancellárságtól és azt követően a politikából teljesen visszavonul.
A CDU-delegátusok többségének várakozásai tehát annak a korszaknak a lezárulásával kapcsolódtak össze, amelyben Merkel az ellenőrizetlen, tömeges és illegális migráció kezdeményezésével és tolerálásával minden elődjénél jobban polarizálta a német társadalmat és megváltoztatta pártja, a CDU jellegét, olyan módon, hogy azt a politikai középről bal felé mozdította el.
Ezzel azonban egy olyan képviseleti rést teremtett, különösen a CDU egykori értékkonzervatív választói előtt, amely a jobboldali-populista konkurencia, az Alternatíva Németországnak (AfD) előtt nyitotta meg az utat, s ez az egész politikai rendszer eróziójához vezetett. Ezzel együtt a hamburgi pártkongresszuson éppen Merkel volt az, aki búcsúbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Kramp-Karrenbauer az a politikus, aki képes lenne az AfD feltartóztatására.
2017-ben ugyanis Kramp-Karrenbauer Saar-vidéki tartományi miniszterelnöknő volt az egyetlen a kereszténydemokrata miniszterek közül, aki képesnek bizonyult arra, hogy a tartományi választásokon a régi időkre emlékeztetően a CDU-nak 40,7 százalékot szerezzen, és ezzel Martin Schulz szárnyalása közben nemcsak a szociáldemokraták, hanem legfőbb kihívóként az AfD előretörésének is gátat szabjon, amely csak 6,2 százalékot ért el.
Annegret Kramp-Karrenbauer Saar-vidéki miniszterelnöknő Merkel felfedezettje volt, s a párt elnökeként Merkel kérte fel, hogy Berlinben a párt főtitkári feladatait lássa el. Ez a körülmény aztán a választási kampányban tehertétellé vált, mivel a sajtó olykor csak „mini Merkelnek” nevezte, és ez joggal ösztönözte Kramp-Karrenbauert arra, hogy nem minden alap nélkül többnek mutathassa magát, mint Merkel kópiája.
Kongresszusi beszédében nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a párt nevében szereplő C betű saját életének is velejárója, mivel katolikus keresztény emberként három gyermek anyja, és életére a Saar-vidéki politika nyomta rá bélyegét: nem csupán a tartományi miniszterelnöki, hanem az oktatási, a szociális és a belügyminiszteri posztot is betöltötte. AKK jogosan idézhette fel Saar-vidéki kormányzati tapasztalatait, szemben Merzcel, aki egy söralátéten is elférő adóreformjával ugyan nagy feltűnést keltett, ám a politika világától 2002-ben elbúcsúzott, és gazdasági jogászként, sikeres lobbistaként a BlackRock amerikai vagyonkezelő társaságnál nagy karriert futott be.
Kramp-Karrenbauer sikeres Saar-vidéki választási eredményei azért is rendkívül fontosnak bizonyultak, mert Merz kampányában nagy hangsúly került az AfD kérdésére. Hangsúlyozta, hogy a már összes német tartomány parlamentjében jelenlevő AfD nem átmeneti jelenség, s ezért stratégiaváltásra van szükség az ellenféllel szemben, valamint a választókkal történő kommunikációban. A keleti tartományokat nem szabad átengedni a jobboldali-populista pártnak.
Merz továbbá közeli célként határozta meg, hogy a CDU-nak kínálatot kell teremtenie egykori elpártolt értékkonzervatív választóinak visszaszerzésére: a CDU-nak újra a 40 százalékos pártnak kell lennie, és az AfD táborát felére kell csökkenteni. Nem volt véletlen, hogy kongresszusi beszédében AKK arról beszélt, hogy az államnak következetesnek kell lennie az adócsalók és a G20-ak hamburgi találkozóját is utcai harcokká változtató káoszban érdekeltekkel szemben.
Merz radikális fordulatot követelő beszédéből ugyanakkor nem hiányzott a kritika, hangsúlyozva, hogy többet kell tenni az ország védelméért, az állam nem a jobb tulajdonos, míg a nemzetállam változatlanul az a hely, amely az embereknek biztonságot és önazonosságot nyújt. A harmadik jelölt, Jens Spahn arról beszélt, hogy a polgárok teljesítményeinek újra kifizetődőnek kell lennie, és németországi narratívájában olyan jövőt vizionált, ahol nem repedeznek a hidak és olyan repülőterek épülnek, ahonnan ténylegesen felszállnak a repülőgépek.
A jelöltek kongresszusi beszédeikben a CDU-t több mint négyszázezer tagjával Európa legnagyobb néppártjának nevezték, hangsúlyozva, hogy nem lehet a pártot részekre osztani, nem szabad keleti és nyugati, valamint liberális és konzervatív, gazdaságbarát vagy gazdaságellenes uniónak léteznie, mivel a párt sokféleségben megvalósuló egysége soha nem volt fontosabb, mint most.
Mind a három jelölt beszédében szerepet kaptak azok a gondolatok, hogy miképp lehet a CDU három forrását, a keresztény emberképben gyökerező keresztényszociális, az értékkonzervatív, valamint a gazdasági liberális jelleget megőrizni és összekapcsolni azokat a jelen és a jövő olyan kérdéseivel, mint a digitalizáció, a klímapolitika, a biztonság és a migráció, s miképp lehet a párt belső összetartását és külső profilját erősíteni.
A CDU szempontjából 2019 fontos év lesz, mert kiderül, hogy a frakcióvezetői, pártelnöki és főtitkári funkciókban végbement személyi változások nyomán, ám Merkel változatlan kancellársága alatt képes-e a CDU eredményesen szerepelni az európai parlamenti, valamint az őszi türingiai, szászországi és brandenburgi tartományi választásokon, és abban a kilenc tartományban, ahol 2019-ben helyhatósági választásokat is rendeznek. Az a kérdés, hogy vajon Merkel változatlan kancellárságának feltételei között mit jelent a tartalmi változás, s ezzel a CDU társadalmi vonzerejét megerősítő politika sok tekintetben a frakció és a párt egészének, valamint a hivatalban lévő kancellár munkáján is múlik.
Nem kétséges, hogy a párt kongresszusi felsorakozásával és a három jelölt a szövetségi köztársaság nyolc régiójában tartott vitájával javult a CDU politikai láthatósága. A jelöltek pártkongresszusi beszédükben rámutattak arra, hogy mennyire fontos egy új vitakultúra megteremtése. Az ARD Németország-trend mérése szerint hosszú idő után a CDU négy százalékponttal javított a népszerűségén, és a kongresszussal egy időben 30, míg az SPD és az AfD 14 százalékon állt.
Ezzel együtt Kramp-Karrenbauer és az új főtitkár előtt rendkívüli feladat áll: a CDU néppárti státusának megerősítése, miközben az AfD egyes keletnémet régiókban néppárti méreteket ért el. Ezzel együtt azonban még korai azt mondani, hogy a Merkel utáni átmenetben minden az előirányzott menetrend szerint megy végbe. Kramp-Karrenbauer csak akkor lehet sikeres és csak akkor képes összetartani a CDU-t, ha sikerül visszaszorítania a jobboldali konkurenciát, és képes alternatívát megfogalmazni a Merkel utáni időkre.
Ha nem, akkor nehéz idők várnak a CDU-ra, mert a párt egysége megtörhet, ahogy erre már utalásokat lehet hallani a keletnémet tartományokban, különös tekintettel az AfD-vel köthető esetleges koalícióra. Ha AKK és Merkel 2019-ben veszít a választásokon, úgy ez erősítheti azt a nézetet, hogy a kancellárral már nem lehet választásokat nyerni, és ez Merkel kancellárságának végét közelebb hozhatja, mint 2021.
Az SPD további mélyrepülése is elérhet egy olyan pontot, amikor a nagykoalíció értékelésekor a párttagság végső lépésként a szövetségből való kiválás lehetősége mellett foglal állást. Ezért a CDU-nak kerülnie kell, hogy a „rendezett átmenet” a Merkel-korszak egyszerű meghosszabbítása legyen. Az új elnöknek sok a tennivalója, bizonyítandó, hogy tartalmi változások is lesznek, többek között olyan kérdésekben, mint a digitalizálódás, migrációs politika, kettős állampolgárság és közös európai hadsereg stb.
Az sincs kizárva, hogy a 2019. évi európai parlamenti és az őszi keletnémet tartományi választások után az SPD nagykoalíciós félidős mérlegkészítéséhez hasonlóan a CDU-tagság értékelése is megtörténik, amely egyúttal az új elnöknő bizonyítványa lehet.
A szerző egyetemi tanár