Elsősorban urbanisztikai és csak másodsorban politikai kérdésről van szó: a Városliget rekonstrukciójáról, amelynek során a meglévő, romos és elhanyagolt épületek (a Petőfi Csarnok, az egykori Iparcsarnok, a Hungexpo-irodaépületek és a felismerhetetlenségig átalakított közlekedési múzeum) helyére jelentős kulturális intézmények kerülnének, továbbá az egykori Felvonulási téren megépülne az építészetileg kifejezetten újszerű Néprajzi Múzeum.
Ez a nagyszabású projekt összefüggésben áll a budai Várpalota újjáépítésével, illetve bizonyos minisztériumok felköltöztetésével a Vár polgárnegyedének egyes épületeibe. Ezen építkezések kapcsán írja az ezúttal kifejezetten hisztérikus hangot megütő Tamás Gáspár Miklós: „Aki ezentúl a Liget-projekt védelmezőjévé vagy mentegetőjévé szegődik, az a szélsőjobboldali hatalomnak és újnyilas zsoldosainak is a szövetségese. Nem fogunk többé méltányolni egyrészt-másrészt érveket. Urbanisták, ökológusok, mázolók, művészettörténészek, közhivatalnokok, építészek, kertészek, pallérok és ácsok: lépjetek ki ebből még ma! Törvénytisztelő rendőrök: ne engedelmeskedjetek! Budapestiek: tüntessetek! Pártok, szakszervezetek, mozgalmak, jogvédő csoportok: tiltakozzatok! Értelmiségiek: ordítsatok!”
Persze vannak ennél nyugodtabb stílusban kifejtett ellenérvek is, amelyeket még március 18-án fogalmaztak meg öt pontba foglalva „Felhívás a Városliget, a budai Vár és a főváros védelmében” címmel jeles értelmiségiek és közéleti szereplők. Csakhogy ezek is erősen vitathatók, hiszen az első követelés így hangzik: „A Városliget maradjon park, ne legyen »építési telek«! Az egyik legértékesebb fővárosi közparkot ne éktelenítsék el felesleges és oda nem illő épületek!” Nem kérdés, hogy a Városliget megmarad parknak, de erősödik a XIX. század vége, a nagy múzeumok odatelepítése óta létező kulturális funkciója. Ugyanakkor megszűnik egykor legendás népszórakoztató jellege, vagyis a profilja tisztul, méltó lesz egy világvároshoz.
Az a botrány, amit nemrég a közlekedési múzeum elköltöztetésének és az elcsúfított épület bontásra való előkészítésének hátráltatására a Ligetvédők műveltek, inkább tudatosan előkészített provokáció, mintsem természetvédő akció volt. Amikor Komáromy Gergely, a Riddim Colony együttes énekese másodszor is felmászott a bontásra váró épület kéményére azért, hogy megmutassa, hogyan hozhatták volna le a rendőrök kedden biztonságosan, és hogy visszarakja a Ligetvédők molinóját, amit kedden levettek onnan, nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen.
Úgy látszik, zenészként nem tudott hírnevet szerezni, hát megpróbálta közéleti aktivistaként. Mások is ugyanígy gondolkodtak, meglehetősen erőszakosan fellépve a területet biztosító őrző-védők és a rendőrök ellen, figyelmen kívül hagyva azt az apróságot, hogy a közlekedési múzeumot a Liget-projekt keretében régi szépségében, az eredeti tervek szerint újjáépítik, területét a föld alatt jelentősen kibővítve. Vagyis ebben a konkrét esetben a tiltakozás okafogyott, csak nagyobb összefüggésben értelmezhető.
És ez a tágabb összefüggés persze a Várpalota újjáépítéséhez kapcsolódik, tekintettel arra, hogy az onnan elköltöztetni tervezett Nemzeti Galéria gyűjteménye a Városligetben talál majd új otthonra. Erről írják felhívásukban a tiltakozók: „A budai Vár szolgálja továbbra is a kultúrát: ne száműzzék onnan a Magyar Nemzeti Galériát és az akadémiai intézeteket!” Ugyanis: „A királyok által nem lakott Hauszmann-palota túlméretezett épületének műemléki értéke csekély, száz évvel ezelőtti arculatának helyreállítása nem indokolja a hatalmas ráfordítást.”
Vagyis maradjon minden úgy, ahogy van, a Várpalota formájában és tartalmában legyen a múlt század 70-es éveinek mementója? Szó lehet esetleg a Munkásmozgalmi Múzeum visszaépítéséről is? Ez azért mégiscsak túlzás lenne. Lássuk be: nem volt véletlen, hogy a 70-es, 80-as években megakadt a Vár, vagyis a palota és a polgárváros helyreállítása. A létező szocializmus utolsó másfél évtizedében elfogytak a költségvetés forrásai az építkezés folytatására, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy az összes kulturális és idegenforgalmi funkciót összpontosítva sem tudják élettel megtölteni ezt a reprezentatív, szimbolikus fontosságú területet.
Nem csak azért, mert a Várpalota épülete tömérdek ablakával és egybenyíló termeivel alkalmatlan a hazai képzőművészet bemutatására. Azért is, mert ha tekintetbe vesszük a Pesten erre a célra emelt múzeumokban lévő gyűjteményeket, a palotában soha nem tudtak felhalmozni annyi műkincset, ami vonzotta volna a látogatókat, főként a külföldieket. Most az Orbán-kormány ott nagyszabású, reprezentációs célokat is szolgáló építkezéseket kezdett. Politikai szerepet is szán a budai Várnak, funkcióját tekintve részben olyanná akarja tenni, mint amilyen a prágai Hradzsin vagy a varsói királyi vár.
Nem távolítja el a patinás falak közül a kulturális intézményeket, hiszen ott marad a Budapest Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, és szó van további, a közönséget vonzó múzeumokról is. A palota Szent György tér felé eső szárnyában, az A épületben pedig nem egy demokratikus úton leválthatatlan diktatúra államfője rendezkedne be, hanem ott lenne a köztársasági elnök hivatala.
Még egy ideig el fog tartani a Városliget és a budai Vár körüli huzavona, tiltakozás, hiszen a pesti értelmiség számára ezek az ügyek, még ha racionálisan vitathatók is, mozgósító erejűek. De ha az ellenzék a 2018-as választások előtt kétségbe kívánja vonni Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP-kormány kompetenciáját, érdemesebb ennél jelentősebb ügyekre alapozni a kampányát.
A szerző újságíró