Az elmúlt harminc évben a hazai egészségügyi ellátás mindig nehéz terep volt a politikusoknak és makrogazdasági döntéshozóknak.
A társadalombiztosítás reformja és a teljesítményalapon működő közfinanszírozásra való áttérés óta voltaképp távol tartották magukat ettől a társadalmi szegmenstől, s ha mégis léptek valamit, az rendre balul sült el.
Így a döntéshozók távolságtartó politikát folytattak, ami azt az érzetet keltette, mintha a szektoron belül zajló folyamatok a társadalom egészéből leválasztva, izolált események láncolataként élnék sajátos életüket.
A szektor önmagát természetesen sohasem tudta kezelni, hiszen ahhoz a törvényi és gazdasági környezetet, a szakmai szabályozás fokozatos felbomlását és a mélyülő humánerőforrás-krízist kellett volna rendszerszerűen újjászerveznie.
Amire persze e szektor vezetőinek sohasem volt valódi kompetenciájuk, hiszen ez a mind jobban torzuló rendszer a mindenkori politika és makrogazdaság alulkezelt hátsó udvara volt. (A következményeket valamennyien megszenvedtük.)
Most azonban láthatóan változik ez az attitűd.
Miniszterelnökünk kötcsei mondatai felkavarták az állóvizet, s a változtatások mibenlétét illetően széles szakmai-társadalmi vita van kibontakozóban. Mindezt olyan környezetben, ahol a Magyar Nemzeti Bank pontokba szedett javaslatai élesen rávilágítottak a problémák társadalmi-gazdasági vetületére s a konkrét változtatások mibenlétét is megfogalmazták.
Egyidejűleg a költségvetésért felelős pénzügyminisztériumi államtitkár szeptemberben egy budapesti gazdasági konferencián egyértelműen kijelentette, hogy „A gazdaság versenyképessége és a munkaerő egészségi állapota között hosszabb távon nem lehet lényeges színvonalbeli különbség”.
Értően elemezte a megelőzés és a szűrővizsgálatok fontosságát, de amit én még gazdasági vezetőtől sohasem hallottam, az a következő volt: „Abban is előre kell lépni, hogy ha valaki megbetegszik, akkor minél hatékonyabb ellátásban részesüljön.
Az ellátórendszert is át kell vizsgálni, az ellátórendszeren belül is meg lehet vizsgálni az egyes intézmények hatékonyságát, teljesítményét másik intézményekhez képest. Ezeket a teljesítményeket célszerű mérni, összehasonlítani és adott esetben az eredményességelvű finanszírozás irányába elmozdulni.”
Bizonyossá vált, hogy makrogazdasági vezetőink véleménye szerint az egészségügyi ellátórendszer jelenlegi struktúrája veszélyezteti hazánk gazdasági fejlődését, versenyképességünk optimalizálását.
Elérkeztünk ahhoz a kegyelmi pillanathoz, hogy a politika legmagasabb szintjén és a makrogazdaság vezető intézményeiben is megfogalmazódott az egészségügyi ellátórendszer átalakításának az igénye.
Ez az igény a hazai egészségügyi társadalom részéről hosszabb ideje kimutatható. A közfinanszírozás keretrendszerének merevsége, a rendszerszintű szakmai kontroll kiszorulása a napi gyakorlatból, valamint a paraszolvencia nyomorúsága (más, kisebb jelentőségű faktorok mellett) együttesen olyan morális és financiális nyomás alatt tartotta az ellátókat, amire először az országból való elvándorlás kínált egyéni megoldásokat.
A kétezres évek elején lezajlott távozási hullám után itthon maradt orvosoknak azonban a betegek közellátással szemben fokozódó elégedetlensége új egzisztenciális lehetőséget teremtett. Ez a magánegészségügyi szolgáltatások (magánrendelések, csoportpraxisok, magánklinikák formájában) gyorsan kifejlődő rendszere volt.
Az az érzésem, hogy a döntéshozók közül senki nem figyelte vagy vizsgálta azokat a faktorokat, amelyek mentén ezek a folyamatok zajlottak-zajlanak. Így a „tiszta”, azaz a közfinanszírozási intézményrendszertől független magánellátás mellett jelentős szürkezóna alakult ki, amikor is a közösségi intézmények bázisán magán- (azaz a betegek számára direkt térítéses) szolgáltatások szerveződtek. Ezek nagy részével azonban még nem lenne baj, hiszen azok a kórházi vezetők, akik a közfinanszírozásban nem használt kapacitásaikat ilyen módon hasznosították, valós betegszükségletek kielégítésére vállalkoztak. Azonban a betegek számára ez a helyzet nehezen érthető s még kevésbé áttekinthető. Fokozódik az elégedetlenség és szaporodnak a konfliktusok, amelyeket most már rendszerszinten is kezelni kell.
Mik azok a változások, amelyek új, fenntartható pályára helyeznék a hazai egészségügyi ellátást?
Mindenekelőtt a forrásoldal újraértelmezése. Bebizonyosodott, hogy a költségvetésre nem lehet ráterhelni azt a közfinanszírozási súlypontot, amely az egészségügyi ellátások minőségét rugalmasan és hosszabb távon is kezelni tudná.
Ahogy a gyorsan fejlődő orvostudomány újabb eredményei bevezetésének, valamint az ágazati dolgozók jogos bérigényeinek finanszírozását sem. Szükségessé vált megnyitni az öngondoskodás lehetőségét mindazok előtt, akik erre forrásokkal rendelkeznek (lásd az MNB vonatkozó javaslatait). Az egészségpénztárak rendszere ugyan kiválóan beindult, de célirányos jogalkotással és adópolitikával bizonyosan növekedne ezek részaránya a lakosság egészségi állapotának javításában, ezen keresztül az intézményrendszer pénzügyi stabilizálásában.
Gondoljunk csak arra, mekkora szerepet játszanak ezek a szerveződések a megelőző és szűrővizsgálati tevékenységek finanszírozásában.
Sokan beszélnek a biztosítási rendszer második lépcsőjének kialakításáról is, mások attól tartanak, hogy ennek bevezetése „gazdag” és „szegény” ellátáshoz vezetne. Ez egyáltalán nem így van. Az alapbiztosításra ültetett kiegészítő célbiztosítások például nem csökkentenék azok ellátási esélyeit, akiknek ilyen szerződésekre nem futja.
Gondolok itt például a sportolás közben bekövetkezett balesetek speciális ellátására irányuló kiegészítő biztosításra, ahol önálló terméket lehetne forgalmazni a professzionális, tömeg- és iskolai sportokra ugyanúgy, mint a családi szabadidős tevékenységekre. Ugyanígy lehet gondolkodni ápolási biztosításon, általános baleseti biztosításon stb.
Az öngondoskodás új források megjelenéséhez vezet, amit a hazai ellátórendszer elsősorban a szolgáltatási színvonal emelésére, a munkaerő megtartására fordíthat. Értelmetlen azon morfondírozni, hogy ezekből a forrásokból nemcsak az állami intézmények, hanem a magánellátók is részesednének. Mi a gond ezzel? A megelőző és szűrővizsgálatok területén már ma is jelentős az a népegészségügyi szükséglet, amelyet ezek a szolgáltatók elégítenek ki az állami kapacitások hiánya miatt.
Én kifejezetten hasznosnak látnám fokozni a magánszolgáltatók bevonását ezekre a területekre. Jó példa erre a gyógytornászok helyzete. Ma hazánkban valószínűleg több gyógytornász-magánvállalkozás van, mint orvosi. Óriási jelentőségű munkát végeznek megelőző és rehabilitációs szakterületeken.
Miért ne erősítsük tovább ezt a nemzetközi színvonalú képzést kapott szakembercsoportot? Miért ne legyenek falvainkban olyan vállalkozásaik, amelyektől a közfinanszírozás vásárol szolgáltatást a lakossághoz közel ahelyett, hogy a beteget hosszasan és kényelmetlenül utaztatja a legközelebbi közintézményi ellátóhoz?
Most az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetői soha nem látott felhatalmazást kaptak arra, hogy a politikai és makrogazdasági megszólítások nyomására erőteljes rendszer-átalakítást végezzenek. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen meg kell fogalmazniuk azt a végcélt, ahová el kell jutnunk, s azt is, hogy ez mibe kerül a társadalomnak, a költségvetésnek és magánzsebeknek egyaránt.
Olyan tabukat kell újravizsgálni, mint a kiegészítő biztosítások, az intézmények működési formája (költségvetési intézményből gazdasági társaság) vagy a tárgyi áfamentesség kérdése (az egészségügyi szolgáltatások bevezetése az áfakörbe megteremtené a költségek utáni áfa-visszaigénylés lehetőségét).
Nem is beszélve az egészségügyi dolgozók, orvosok, gyógytornászok, pszichológusok stb. szellemi szabadfoglalkoztatásának kérdéséről, ami 2002 tavasza óta visszatérő téma hazánkban.
A magyar társadalom folyamatait vizsgáló és értő személyek többsége egyetért abban, hogy az újjászervezés halogatása kimutathatóan káros gazdasági és orvosszakmai következményeket indukál.
Várjuk a változtatásokat, bizakodva figyeljük a jelenlegi kormányzati kommunikációt. S mindnyájan értjük azt is, hogy a változások irányáról és ütemezéséről a politikai döntéshozóknak kell kimondaniuk a végső szót a magyar egészségügyi ellátórendszer átalakításának szükségszerűségéről.
A szerző gerincsebész, a Budai Egészségközpont Kft. alapító tulajdonos-ügyvezetője