Ahhoz, hogy a jövőt birtokba vegyük, néhány feltételnek teljesülnie kell. Először is, minden kultúrában megfigyelhető a jövőbe látás igénye, amelynek formája a jóslás legkülönbözőbb praktikáinak az alkalmazása a kínaicsontoktól az európai madár- és béljóslásig.
Az ember ugyanúgy az élete megőrzésére törekszik, mint minden más élőlény, ám időtudata miatt a múlt, a jelen és a jövő megkülönböztetésével a biztonságát arra az időszakra is biztosítani akarja, ami még nincs. Divináció vagy jóslóképesség olyan személyeket illet, akik képesek a halandók és az örök életű istenek akarata között közvetíteni. Az nem lehet, hogy a dolgok összevissza történnek, csak lehet valahogy tudni, milyen a termés, vagy érdemes-e egy vállalkozásba belefogni. Aki tud jósolni, az isteni jelleget ölt, többet tud, mint egy ember, mert közelebb van az istenekhez. Ismerni kell tehát mind az isteni, mind az emberi természetet ahhoz, hogy bárki előre lásson valamit. Másodszor, „előre látni valamit” azt is feltételezi, hogy a jelenben, az emberi értelemmel felfogható dolgok körében eligazodunk.
Csak akkor lehetne a jövő a birtokunkban, ha a jelent tökéletesen ismernénk, de ez lehetetlen. Harmadszor, szemben a korábbi korokkal, amikor a jövőbe látás célja valamilyen egyszeri, konkrét vállalkozás – például háború indítása – sikerességének a tudakolása volt, a mai jövőbe látás célja a siker rutinszerűvé, megismételhetővé tétele. Ha ezt meg ezt teszem, akkor ez és ez lesz kiszámíthatóan a következmény. Amiben élünk, amitől nyugat Nyugat, az a matematikai kalkulálhatóságnak és a technológiának az élet minden területére való kiterjesztésében figyelhető meg. A nyugati ember sorsa a technológia, ahogy ezt Martin Heidegger filozófus megírta.
Az ember kérdése mindig is ugyanaz: hogyan őrizhetem meg a biztonságomat, életemet az isteni akarattal, a természet erőivel és a másik ember szándékaival szemben? A modern európai ember válasza az elsőre az, hogy nincs Isten, ha van is, az ember képes megistenülni, vagyis képes az eszével kiismerni a világot kormányzó törvényeket; a másodikra az, hogy a természet legyőzhető főként a természettudományok révén; a harmadikra pedig az, hogy a politika teljes mértékben az emberi ész által kigondolt intézmények alá rendelhető, azaz nem az emberi akarat és hatalom, nem személyek, hanem az intézményesült emberi ész uralkodik a különböző politikai és társadalmi intézményeken keresztül. Az emberi létezés egészét lehetséges algoritmizálható részterületekre felbontani.
Minden kibernetika, matematika, technológia és menedzselés dolga. Ha mindhárom elképzelés megvalósul, akkor a természet erőit megfékeztük, az örök béke nem délibáb, az ember pedig tetszése szerint élheti le az életét egy világállamban, sőt talán az e világi öröklét is elérhető lesz egyszer genetikai manipulációkkal. Hogy ember lesz-e még az a lény, aki ezt végrehajtja, az kérdéses. C. S. Lewis a XX. század közepén Az emberiség felszámolása című könyvében azt mondja, könnyen lehet, hogy a technológia bűvkörében élő ember egy ponton megszűnik az eddig ismert lényként létezni. Ha így lesz, akkor sem jóslásra, sem előrejelzésre nem lesz szükség, mivel az ember minden cselekedete eleve a jövő felől értelmeződik: az utópikusság lesz a rutin, a valósághoz való ragaszkodás a fantazmagória – tehetnénk hozzá.
Mégis, van egy további probléma. Ha az ember elérné a teljes biztonságot, miféle élet volna az? Olyasmi, amit a világállam az örök békével képes nyújtani: teljes jólét, kényelem, unalom és az élet értelmetlenségének vallásos tisztelete. Ez az élet hasonlatos volna Misi mókus meséjében az örökké termő fa szigetén zajló élethez: a magukat degeszre zabált mókusok kövéren heverésznek, pedig úgy néznek ki, mint akik „valamikor mókusok” voltak. S amikor jönnek a dongók, nem tudják, hogyan védekezzenek. Lustaság, kényelem és védtelenség, azaz a legbiztosabb jólét egyben a legbizonytalanabb jövő is lenne. Így aztán még az ókori béljóslás is többet ígért, mint a technológiai jólét. Mert egy dolog akkor sem változhat meg, ez pedig a biztonság utáni vágy, feltéve, hogy nem válik az ember képessé magát az életet reprodukálni, a halottakat feltámasztani és az életformákat tetszése szerint változtatni.
Akié a tudomány, azé a hatalom és a jövő. Korábban a hatalom és a tudás nem kapcsolódott közvetlenül össze. A klasszikus tudomány- és szabadságfelfogás szerint aki azt hiszi, hogy teljes tudásra képes, az a gonoszságra is képes. Ezt nevezték el gnoszticizmusnak a kereszténység keletkezésekor, a görögök a hübrisz fogalmát használták. A klasszikus szabadságfelfogás nem elégedett meg a szabad ember fizikai szabadságának kimondásával, valódi szabadságnak az ember belső, lelki szabadságát tekintette, azt, amikor az ember saját késztetéseit képes legyőzni: a természetet elsősorban magunkban kell legyőzni, nem a külső valóságban.
A modern tudomány azonban átalakította a természet fogalmát, a fizikai világgal azonosította, és többé nem a dolgok belső erejével vagy karakterével. A klasszikus felfogásban a természet a dolgok belső hajlama, a modernek szerint tehetetlen, külső mechanikus erők összessége. Az előző erkölcsi kérdéseket vet fel, az utóbbi a modern tudományok ismeretelméleti kérdéseit. Még az erkölcsi kérdések is ismeretelméletiekké váltak: nem a jó, hanem a logikai igaz és a hamis vált viszonyítási ponttá.
Ma már talán egyedül a tudománynak van még tekintélye, semmi másnak – az ész képes bármilyen tekintélyt lerombolni. De már ez is jócskán megkopott, mivel a tudomány szintén része az emberi világnak, ráadásul nagyon kevés tudós van tisztában azzal, hogy valójában mi is a tétje a mai tudománynak. A tudomány nem arra való, hogy istenné váljunk, s az időt birtokba vegyük.
Albert Einstein írta: „A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.” Más szemszögből Teller Ede is óvott attól, hogy a tudományt olyanra használjuk, amire nem való: „A tudomány, a technológia – ezt világosan és erősen akarom mondani – nem old meg minden problémát. De tudomány és technológia nélkül semmiféle problémát nem lehet megoldani.” Kell a tudomány, de kell a tudás is. A kettő ugyanis nem azonos.
A tudásnak sokféle formája van, a tudományos tudás csupán annak egyik fajtája. A modern tudomány azt az illúziót kelti még ma is, hogy képes lesz megoldani minden emberi problémát. Főként, ha technológiai megoldásokat is tud ajánlani. A legnagyobb tudósok azonban tudják, hogy minél többet tudunk, annál több a megoldatlan kérdés. Egyedül a modernség papjai, a fogyatkozó értelmiségiek hiszik azt, hogy elegendő tudni azt, hogy vannak olyan tudósok, akik majd minden kérdésre képesek lesznek válaszolni. Nekik az ész abszolút voltába vetett hitet kell csak táplálni, ettől értelmiségiek.
Micsoda dőreség, mivel az észszerűséget nem a belé vetett hit, hanem az észbeli teljesítmény minősíti.
Van egy magát makacsul tartó elképzelése a modern tudomány híveinek és az értelmiségieknek: amit a történelem kialakított – hiteket, hagyományokat, intézményeket –, azok nem igazolhatók az ész előtt. A pénz fölösleges intézmény, mondták a kommunisták; a család, a nemzetállam idejétmúlt, mondják a liberálisok; a szavaknak nincs értelmük, mondják a posztmodernek, akik persze próbálják magukat megkülönböztetni minden hagyományos besorolástól. Mindent összevéve a modern tudósok többsége szinte irracionálisan ragaszkodik néhány dogmához és állítólag a tudományból levezetett igazsághoz: a haladás jó, a nemzeti hovatartozás hirdetése rossz.
Csak kérdezem: melyik nyújt nagyobb kötődést az egyes embernek? Az, hogy a haladást képviselem, vagy az, hogy van közösségem, amelyhez érzelmileg is kötődhetek? Van családom, vannak barátaim, van munkahelyem, van hazám, vagy az, hogy az emberiség el fog jutni a történelmen túl valamiféle teljesnek nevezhető tudásig? Majd akkor, ha az ember már nem lesz ember.
A mai tudósok, főként a humán- és társadalomtudományok tudósainak döntő többsége magát politikailag liberálisnak vagy baloldalinak tekinti. Egy amerikai adat szerint például a társadalompszichológusok között a demokraták és a republikánusok közötti arány tizenkettő az egyhez. Hasonló a helyzet a szociológusok vagy a közgazdászok között is. Ez jellemzi a nyugati akadémiai életet.
Mintha a mai tudósok politikai álláspontja eleve bizonyítottnak volna nevezhető, illetve a tudomány eleve a liberálisok oldalán állna. Valójában a baloldal veszélyezteti a tudományt. Mivel a modern tudományt morálisan a haladás eszméje igazolja, a haladás vagy progresszivizmus dogmává, eleve adott igazsággá alakult át – ami nem ezt szolgálja, az nem tudomány. Innen a sűrű „ostobázás”, „nem is tudós” és hasonló kijelentések azokkal szemben, akik legalábbis megkérdőjelezik ezt a modernista tudásellenes (ettől még lehet tudománybarát!) felfogást.
Szögezzük le: attól még senki nem nevezhető tudósnak, ha a progresszió oldalára iratkozik fel, vagy azt hirdeti, hogy ő tudja, merre halad a világ, ő jobban tudja, mit tartogat a jövő. Az őszinte tudáskeresés és a szabadságelvűség szempontjából pontosan elmondható: nincs nagyobb akadálya a mai tudásalapú tudomány fejlődésének, mint egy üres haladáseszmére való, többnyire baloldali hivatkozásnak.
A szerző a politikai filozófia professzora, egyetemi tanár