Alig három hónappal a formális kilépés előtt még mindig bizonytalan, milyen feltételekkel távoznak a britek az EU-ból, sőt az sem biztos, hogy egyáltalán megtörténik a brexit.
A sokszor féligazságokra és csúsztatásokra épülő brexitvitából mind a mai napig egyetlen konkrét és kézzelfogható opció rajzolódott ki: az a megállapodástervezet, amelyet Theresa May kormánya és a brüsszeli vezetés dolgozott ki. És amelyet a brit parlament egyáltalán nem biztos, hogy meg fog szavazni.
Annyira nem, hogy a tavaly december elejére kitűzött szavazást a kormányfő végül január közepére halasztotta, azt remélve, hogy addig belátásra tudja bírni az egyezményt ellenző párttársait.
Mert a bizonytalanságot részben a konzervatívok megosztottsága okozza. Jól jelzi ezt, hogy tavaly év végén, a konzervatív frakción belül tartott bizalmi szavazáson kétszáz, Mayt támogató szavazat mellett 117 konzervatív párti képviselő voksolt az elmozdítására.
Az ellenszavazatok főként azoktól érkeztek, akik szerint egy rossz egyezménynél az egyezmény nélküli kilépés is jobb, és ha másként nem megy, akkor 2019. március 29-én így kell otthagyni az EU-t.
A 2017-es előre hozott választások óta kisebbségi kormányzásban manőverező Maynek azonban nemcsak a konzervatív képviselőket, hanem a kormányt kívülről támogató északír Demokratikus Unionista Párt (DUP) képviselőit is meg kell nyernie.
Ez azért nem könnyű, mert az egyezmény egyik legvitatottabb pontja, az Észak-Írország és az Ír Köztársaság határán a kilépés után kialakuló vámhatár épp őket érinti leginkább.
Az új vámhatár ugyanis valamiféle határellenőrzést tenne szükségessé a két ország között – ez viszont az amúgy is könnyen sebezhető északír békefolyamat miatt politikailag nem elfogadható.
Amíg erre nem születik megoldás, az Egyesült Királyságnak továbbra is be kellene tartania az EU-ba importálható termékekre vonatkozó előírásokat, és így nem köthetne szabadkereskedelmi megállapodásokat egyéb unión kívüli országokkal.
Theresa May azt reméli, hogy a januári szavazásig még tud további engedményeket kapni Brüsszeltől, annak ellenére, hogy korábban egyértelműsítették: az egyezményt nem lehet újratárgyalni.
Londonban pedig arról próbálják meggyőzni a képviselőket, hogy ha nem szavazzák meg a kilépési megállapodást, az egész brexit visszafordíthatóvá válik. Mert – többek között Tony Blair és John Major volt miniszterelnökök támogatásával – jelentős lobbitevékenység folyik egy újabb népszavazás kiírása érdekében.
Az újabb referendum támogatói azzal érvelnek, hogy a lakosság most már sokkal többet tud a kilépési feltételekről és a lehetséges következményekről, így kellő tájékozottsággal tudna dönteni.
Sőt, lapértesülések szerint a parlamenti patthelyzetet megoldandó a kormány is készül erre az alternatívára, bár ezt Theresa May határozottan cáfolja. Szerinte ugyanis ez a demokrácia elárulása volna, „helyrehozhatatlan károkat okozna a politikában” és „még jobban megosztaná az országot akkor, amikor éppen az egység lenne a cél”.
Az unión belül ugyanakkor – amint azt a közelmúltban is láthattuk – nem mutatkoznak ilyen fenntartások az újraszavazásokkal szemben, így aligha lenne kifogásuk egy második referendum ellen. Különösen akkor, ha az EU-ban maradás is választható opció lehetne.
És mivel az Európai Bíróság korábban úgy ítélkezett, hogy a kétéves határidőn belül az 50. cikkely egyoldalúan visszavonható, egy maradáspárti győzelem esetén így változatlan maradhatna a status quo. Kérdés persze, hogy egy újabb népszavazás lebonyolítható-e március végéig, vagy ha nem, elhalasztható-e a formális kilépés.
Eközben az ellenzéki Munkáspárt sem egy kiforrott brexitstratégiát követ, hanem új választások kiírására játszik. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a Munkáspárt tagjainak többsége támogatná az újabb népszavazást, de a hatalomra jutás szempontjából Jeremy Corbyn pártvezetőnek sokkal fontosabbak a billegő választókörzetek szavazói, akik közül viszont 2016-ban sokan a kilépésre voksoltak, és egy a maradást vagy második referendumot támogató retorikával könnyen elidegeníthetné őket.
Ennek fényében csak az vehető biztosra, hogy Corbynék nem fognak a megállapodástervezetre szavazni, és ha az megbukik, mindent el fognak követni egy új választás kiírásáért.
A kormány viszont ebben az esetben alighanem a megállapodás nélküli kilépést választaná, amire már tettek is előkészületeket. Sőt maga Brüsszel is jelezte, hogy a folytonosság fenntartása érdekében egyezmény hiányában sem függesztene fel minden eddigi együttműködést. De hogy pontosan mit jelentene az EU-ból való „kizuhanás”, arra aligha van egyértelmű válasz.
A brexitviták hevében arról sem igen esik szó, hogy a referendum óta mennyit változott maga az unió, és hogy a britek által eleve fenntartásokkal kezelt föderalista és központosító törekvések hogyan erősödtek.
Mint ahogy a migránskvóták és a humanitárius vízum kérdésével sem igazán foglalkozik Londonban a sajtó, pedig ezek a britek maradása esetén nyilván hatással lesznek a bevándorlás mértékére. Márpedig a kilépéspártiak egyik legfontosabb célja épp az eleddig korlátlan EU-migráció visszaszorítása volt.
Az is elgondolkodtató, hogy az egész ír határkérdés csak most került felszínre. Pedig az, hogy az uniónak és az Egyesült Királyságnak van egy szárazföldi határa, és hogy a vámunióból való kilépéssel ez egyben vámhatár is lesz, az a népszavazás kiírása előtt ugyanúgy tudható volt.
Ha egy egyszerű ingatlanvásárláskor szokásos jogi körültekintéssel kezelik ezt a történelmi döntést, ennek már akkor fel kellett volna merülnie. Ezzel szemben még a kampányban sem volt róla szó.
Mint ahogy az is pontosan tudható volt, hogy 2019 májusában lesznek az európai parlamenti választások, a kilépés pedig az 50. cikkely aktiválásának második évfordulóján történik meg.
Ha tehát Theresa May kicsit több mint két hónappal késlelteti az aktiválást, esélye lett volna arra, hogy egy új Európai Bizottsággal finomhangolja a kilépési egyezményt.
Ennek a bizottságnak már nem az a Jean-Claude Juncker az elnöke, akinek megválasztását csupán két tagállam: Magyarország és az Egyesült Királyság nem támogatta.
A szerző Londonban élő újságíró