Ne riadjanak vissza az olvasók, hogy a román kultúra és táradalom modernizációjának XIX. századi szakaszából idézek egy Magyarországon alig ismert kifejezést: a tartalom nélküli formákét, azaz forme fara fond.
Találóbbat ugyanis találni sem lehet a magyarországi kulturális rendszer felemásságának leírására, mivel a kulturális vita lényege nemcsak a formáké, hanem bizony a tartalomé is. Ez pedig óhatatlanul ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mit tartunk értéknek. És erről beszélnünk kell, különben elsikkad a Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozata nyomán kirobbant vita lényege.
Ágoston Balázs Őrségváltást a tudatformálásban! címmel megjelent írásában (Magyar Idők, június 14.) joggal vetette fel, hogy a probléma veleje nem a formáké – amelyeken a kulturális intézményrendszert és szervezeteket értem –, hanem a tartalomé, amellyel ezt a rendszert megtöltik és működtetik, és amely kiszolgálja a kultúrafogyasztókat. És ha már tartalmak: vajon milyen tartalmat ajánlana Nyáry Krisztián liberális irodalomtörténész a középiskolásoknak?
,,A szürke ötven árnyalatával sem lenne baj a középiskolában, hiszen kár úgy tenni, mintha ez a korosztály nem olvasna ilyen témájú írásokat, másrészt pedig ha olvasásélményt ad, akkor már megérte” – így nyilatkozott a minap a Nemzeti alaptanterv irodalomra vonatkozó részéről, mert ha rajta múlna, a középiskolások ócska, rosszul megírt és fordított, többrészes amerikai szoftpornográfiát olvashatnának irodalomórán. A tartalom ugyanis másodlagos, mert ugyebár miért közvetítenénk értékeket úgy egyáltalán?
A helyzet ugyanis olyan, mint egy délibáb, mert ha csak a számadatokat nézzük, akkor úgy tűnik, nem káprázik a szemünk, hisz minden rendben van: a gép forog, az alkotó pihen. De hiába számolnak be évről évre arról, hogy idén is több magyar könyvet fordítottak le idegen nyelvekre, ha a tartalom nem egészen tükrözi azokat a kulturális értékeket, amelyeket állami pénzből népszerűsíteni kell vagy még inkább: népszerűsíteni érdemes.
Mert noha a struktúra működik, tehát könyveket adnak ki, fordítanak le, és az állam ezt támogatja, így kerül ki a konzervatív lengyel könyvpiacra egy olyan szexuális kilengésről szóló könyv, amely aligha érdekel több embert, mint amennyien egy asztal körül szoronganak egy pesti romkocsmában. Vagy a szexuális aberráció magyar országimázs?
A V4 fesztiválon pedig, amely elvben a közös közép-európai értékekről szól, az a Quimby és a Kiscsillag nevű formáció lép majd fel, amelynek dalszövegei vagy zenei világa olyan távol áll ettől az értékközösségtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Végül is mit keresne ott a jelenkor problémáira is értelmesen reflektáló Ismerős Arcok zenekar?
A programot természetesen a Külgazdasági és Külügyminisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is támogatja. A konzervatív közeg valószínűleg ebben az esetben is abból a premisszából indult ki, hogy ezek a húzónevek, ezekért rándulnak ki Vácra a fiatalok. Csakhogy ennél jobban be sem lehetne betonozni a liberális könnyűzenei kánont. Pedig jó alkalom lenne ez a fesztivál olyan zenekarok vagy énekesek fellépésére, amelyek nem ebből az alternatív belpesti világból érkeztek.
Mert mit is írt Ágoston Balázs?
,,A sötét lelkek magamutogató önmegvalósítását finanszírozzák a saját zsebükből azok, akik mindenáron az efféle produktumokat akarják fogyasztani. A magyar állam nem lehet értéksemleges. Az úgynevezett – egyébként teljességgel szubjektív megítélésű – minőség sem jelenthet kibúvót. Sőt! Minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a bűn, mert annál szélesebb körű és ártalmasabb a hatás. Ideje rendet vágni a kultúra világában, igenis értékalapon osztva támogatást és elismerést.”
Értékalapon. Márpedig ezen a téren a legfullasztóbb konzervatív öncenzúra működik. A konzervatív öncenzúra azt jelenti, hogy higgadtan – sine ira et studio – kell megmérni minden művet, melynek csak értékeire kell figyelni, el kell vonatkoztatni a szerzőjétől meg minden más egyébtől is, és ha arra érdemes, akkor támogatni kell.
Ez szép, nemes gesztus.
Csakhogy a szép, nemes gesztusok békejobbjára általában balhorog érkezik válaszként, mert az ellenkező oldal apparátusa nem így gondolkodik, nekik ugyanis teljesen mindegy, ha egy konzervatív szerző értékes művet hoz létre, sőt akkor kapnak igazából vérszemet, amikor értéket szimatolnak, és utána mindent megtesznek annak lejáratására, kigúnyolására, a szerző hitelének tönkretételére, s ebben mindig partnerük és hátszelük volt a médiabirodalmuk is meg a csatlós művészeti portáljaik – elég, ha csak a Döbrentei Kornél elleni szellemi dzsihádra gondolunk, akit nem más, mint Nagy László biztatott pályája elején.
Ráadásul a Fidelio, az egyik legnagyobb hazai kulturális portál szerint nem is létezik olyan, hogy konzervatív kultúra. A Kult50-es kiadványukban ,,először kerültek egy listába és kiemelésre azok a művészek és alkotók a klasszikus-, jazz- és világzene, a színház, a képzőművészet, a film és az irodalom világából, akikre vagy már mindenki odafigyel, vagy szeretne még jobban megismerni, hiszen a közelmúltban maradandót alkottak a saját területükön”.
Az idén másodjára megjelent, tehát összesen száz név (!) között elvétve sem találunk olyan személyt, akit jobboldalisággal lehetne vádolni.
Márpedig ebből az értéksemleges ördögi körből ki kellene lépni végre, és egyéb mítoszok kényszerzubbonyát is sarokba dobni, legelőször azét, amelyik szerint a konzervatív oldalon nincsenek a másik oldal nagyágyúihoz hasonló, nagy formátumú alkotók, akik ezeket az értékeket ugyanolyan színvonalon létrehozhatnák. Ezt sugalmazta a Polbeat műsorában L. Simon László korábbi kulturális államtitkár, aki Prőhle Gergellyel közösen ócsárolta Szakács Árpádot cikksorozata miatt, letagadva azokat a tényeket, amelyeket aligha lehet vitatni.
Az ilyen gondolkodásnál károsabbat ki sem lehetne találni, mégis a legtöbb helyről ez köszön vissza, mert fájón világít rá arra, hogy a balliberális fősodor által kialakított kánon a konzervatív világlátásba is beférkőzött. Valakikhez, valakihez állandóan mérjük magunkat.
Ez már azért is veszélyes, mert a kánon, hogy finoman szóljak, nem természetes szelekcióval keletkezik. A kánon sztárjai mesterségesen, jól megfontolt üzleti és értékrendbeli stratégiával felépített, agyonreklámozott és kulturális ikonná gyúrt alakok. És ők abban a balliberális kánonban kaptak örök páholyt, amelyet az apparátus immár hetven éve működtet és csiszolgat.
Pedig azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy például hány kiváló író tette le a lantot csak azért, mert ellehetetlenítették? Egyre sürgősebb egy új kánon kialakítása – csak azért sem használom az alternatív jelzőt –, mert az megint egyfajta ellenpont lenne.
De térjünk vissza az origóhoz!
Titu Maiorescu, a román filozófia atyja a tartalom nélküli formák kifejezését Románia modernizációjának visszás folyamatára alkotta meg: úgy érezte, hogy a XIX. század második felében túl hirtelen, túl sokat vesznek át a nyugati mintákból, amelyeket nem tudnak a más civilizációs fokon álló, szerves hazai tartalommal megtölteni, vagy amelyekre még nem is léteznek ilyen tartalmak, ezért hiátus keletkezik közöttük.
Egy pillanatig sem állítom, hogy ugyanez lenne a helyzet, mert itt nem külföldi mintákról vagy tartalmakról van szó, hanem a kifejezés plaszticitása miatt választottam ezt a hasonlatot: mert hiába van egy elvben jól és hatékonyan működő struktúra, hogyha azt talmi kulturális tartalommal töltik meg.
Mert az meglehet, hogy példának okáért a Magyar Nemzeti Filmalap ötlete, struktúrája vagy a forgatókönyv-fejlesztő programja hatékony és helyes, filmekre pedig soha nem látott mértékben költ a magyar állam, de ha nem azokat a tartalmakat állítják elő, amelyeket kellene, hanem nagyrészt nyugati típusú rétegproblémákat vagy rétegízléseket tükröznek, akkor erényből szükség lesz, és nem fordítva.