Sürgető parancs Szent Pál felszólítása a Galatákhoz írott leveléből: „Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel.” Számos alkalommal hangsúlyoztuk már az Európai Parlamentben, hogy Európának érdemi szolidaritást kell vállalnia az üldözött vallási kisebbségekkel a válságövezetekben. Több vallási kisebbség mellett a kereszténységet különösen súlyos megkülönböztetés sújtja napjainkban, és ez a folyamat sajátos felelősséggel ruházza fel Európát. A magunk számára ebben a helyzetben egyfajta vezérfonalként kell értelmezni Szent Pál felszólítását.
Ha fel akarjuk venni a küzdelmet a vallásszabadság védelmében, cselekednünk kell a politika eszközeivel, és tevékeny szerepet szükséges vállalnunk humanitárius területen is. Európa különleges szerepvállalásának szükségességéről még inkább meggyőztek azok a látogatások, amelyeket a Közel-Kelet háború sújtotta térségeiben tettem, ahol politikai és vallási vezetőkkel, valamint otthonukból elüldözött, menekülttáborokban élő emberekkel találkoztam. A helyszínen szerzett tapasztalatok alapján újra és újra hangsúlyozom, hogy a helyzet normalizálása érdekében valamennyi, helyben érdekelt féllel – a szükséget szenvedő közösségekkel és vezetőikkel – együtt kell működnünk.
Fennáll annak a veszélye, hogy sok helyütt eltűnnek az ősi keresztény népcsoportok és kultúrák. Míg korábban például Szíriában milliós nagyságrendben éltek kétezer éves keresztény közösségek, addig mára – a háború, polgárháború következtében – számuk jó, ha néhány százezerre tehető. Európa népei helyett senki más nem fog segíteni az eltűnő keresztény közösségeken. Ez – az idézett Szent Pál-i gondolat jegyében, a közös hagyomány alapján – megkerülhetetlen felelősségünk. Erkölcsi kötelességünk, hogy fenntartsuk a kapcsolatot testvéreinkkel, akik veszélyben vannak. Nehéz, sokszor szinte kilátástalan helyzetükben nem hagyhatjuk magukra őket. Lehetőségeink szerint természetesen ki kell állnunk más üldözött kisebbségek érdekében is.
Fel kell tennünk a kérdést: milyen erkölcsi, kulturális és humanitárius felelősséggel tartozik Európa az említett keresztényekért? Az üldözötteket segítő bármely európai stratégiának ezen a hármas pilléren kell nyugodnia.
Az állandósult atrocitások, támadások következtében sajátos küldetésünk, hogy megvédjük a kétezer éves keresztény kultúrát minden olyan területen, ahol szélsőséges iszlám erők ennek teljes felszámolására törekszenek. Keresztény vezetők egyetértenek abban, hogy közösségeik szenvedése nem a polgárháborúk „mellékterméke”. Üldöztetésük annak a stratégiának a része, amelynek célja, hogy teljesen kiiktassák őket a ma már muzulmán többségű társadalmakból.
Keresztény hagyományaink miatt Európának segítő kezet kell nyújtania ebben a helyzetben. Sokan talán nem is tudják – akár a hazai közvéleményben sem –, hogy az Európai Néppárt már eddig is mennyi erőfeszítést tett ezen a téren. Ehhez az is szükséges, hogy az Európai Néppárt parlamenti frakciójának vallásközi párbeszédért felelős munkacsoportja folyamatosan politikai napirenden tartsa ezt a kérdést. Számos parlamenti határozatot kezdeményeztünk, amelyek elítélik a vallásüldözést.
Történelmi lépésnek tartom, hogy ez év februárjában az Európai Parlament határozatban mondta ki: „Az úgynevezett ISIS/Daesh (az Iszlám Államnak nevezett terrorszervezet) népirtást követ el a keresztények, a jazidok, valamint más vallási és etnikai kisebbségek ellen.” Ezzel erős politikai jelzést adtunk a terjedő vallási radikalizmus, különösen az iszlamista szélsőségesek ellenében. Több ország követte is a példánkat saját határozatok elfogadásával. Figyelmünket és munkánkat – más térségek mellett – elsősorban Szíria, Irak, Nigéria, Dél-Szudán, Kelet-Kongó, Kenya és Pakisztán válságövezeteire összpontosítottuk. Azzal, hogy a vallási kisebbségek üldözését a nevén nevezzük, és a felelősségre vonás jogi lehetőségét megteremtve bűncselekménynek tekintjük, megtettük az első fontos lépést annak érdekében, hogy valóban felvegyük a küzdelmet a radikálisokkal szemben.
Európának ebben a helyzetben gazdasági nagyhatalomként kell harcolnia a vallási diszkrimináció ellen. Meg kell mutatnunk a gyakorlatban is – például gazdasági és fejlesztési megállapodások létrejöttének emberi jogi feltételekhez kötésével –, hogy az elnyomó rendszerek elfogadhatatlanok számunkra, ellenük zéró toleranciát hirdetünk. Úgy vélem, az EU vallásszabadságért felelős új különmegbízottjának, Ján Figelnek a tevékenysége nagyban hozzájárul ezekhez az erőfeszítésekhez.
Európa nem feledkezhet meg a segítségnyújtás humanitárius formájáról sem. A közelmúltban Sako iraki káld katolikus pátriárka sürgető hangú felhívást intézett a nemzetekhez és hozzánk, az Európai Unióhoz, hogy azonnali nemzetközi segélyakcióra van szükség ahhoz, hogy az Észak-Irak városaiból és falvaiból elüldözött keresztények életben maradhassanak, illetve visszatérhessenek szülőföldjükre. Amikor fellépünk a veszélyeztetett közösségek érdekében, azt is világosan kell látnunk: vagy hozzásegítjük őket, hogy továbbra is lakóhelyükön, régiójukban élhessenek, vagy kényszerhelyzetükben elindulnak Európa, egy bizonytalan jövő felé.
A közelmúlt igazolja azt is számunkra, hogy a nagyarányú – akár indokoltnak tekinthető – elvándorlás súlyos gazdasági és biztonsági következményekkel jár ránk, Európára nézve is. Hogyan segíthetjük saját földjükön a szenvedő közösségeket? Az EU-nak össze kell fognia a nemzetközi adományozókkal, magukkal az üldöztetést elszenvedőkkel, valamint az egyházak nagy segélyszervezeteivel. A nemzetközi fejlesztésért felelős uniós intézményeknek fel kell ismerniük azokat a hatalmas humanitárius erőfeszítéseket és eredményeket, amelyeket az egyházi segélyszervezetek értek el a válságövezetekben. Meg kell változtatnunk az EU előírásait annak érdekében, hogy könnyebbé tegyük a közvetlen partneri viszonyt a vallási humanitárius szervezetekkel és bevonjuk őket az uniós segélyprogramok végrehajtásába.
Az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben szükséges áldozatokat hoznunk nekünk, európaiaknak a menekültek – táborokban lakók – oktatásának és foglalkoztatásának megoldásáért, egészen addig, ameddig nem térhetnek vissza szülőföldjükre. A legtöbb keresztény táborlakó nem engedheti meg magának a migrációt, az ő céljuk, hogy a lehető leghamarabb hazatérhessenek. Európában alig találunk a migránsok között keresztényeket, miközben talán ők vannak a legnehezebb helyzetben az üldözöttek közül. A keresztények mindenütt hazájuk elidegeníthetetlen történelméhez tartoznak, és nekünk, európai keresztényeknek kikerülhetetlen felelősségünk, hogy ez így maradjon a jövőben is. Ennek eléréséhez azonban az eddigieknél sokkal nagyobb erőfeszítésre, új stratégiára van szükség. A segítségre váró, kinyújtott kezet senki nem utasíthatja vissza.
A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz-KDNP)
(Elhanyagolt emberi jog: vallásszabadság Európában és a világon címmel rendezett konferenciát az európai néppárti frakció vallásközi párbeszéd munkacsoportja szeptember 27-én az Európai Parlamentben. A fenti írás az ott elhangzott beszéd szerkesztett változata.)