Végül is nem maradt más, mint ez a kitüntetés-visszaküldősdi. Ami a maga képtelenségével meglehetősen pontosan mutatja azt a reménytelenséget, amibe a hazai balliberális értelmiségnek sikerült lavíroznia magát. Hiszen egy kitüntetés visszaküldése jogilag is, politikailag is értelmezhetetlen. Ha végigvisszük a gondolatot, nem kevesebbről volna szó, mint hogy hazai balliberális ember többé semmilyen múltbeli kitüntetést nem tarthat meg (nem csak lovagkereszteket küldözgetnek, nem csak jobboldali kormány idején megítélteket), és semmilyen jövőbeli kitüntetést nem fogadhat el, semmilyen kormánytól.
Mondhatnánk, hogy lám, lám, csak az „ingyenkitüntetések” mennek postára, a pénzzel járók nem – mert ugye akkor a pénzt is vissza kellene adni. De felesleges a kötözködés, a helyzet saját jogon is abszurd. És nem ez az egyetlen a maga nemében. A kitüntetéstüntetés vihar a biliben, a kvótanépszavazás viszont maga a történelem. Amely azt a leckét adja fel a vezető baloldali politikai erőnek, hogy válasszon a saját szavazói és a balliberális értelmiségi holdudvar között. Úgy látszik, nem a szavazókat választják.
Minden felmérés azt mutatja, hogy a szocialista párt támogatóinak többsége el akar menni a népszavazásra, és ott nemmel akar szavazni a migránsok kötelező betelepítésére. Ehhez képest az MSZP bojkottra szólítja fel a híveit. Éppen eléggé abszurd helyzet ez is, ráadásul a dolog igazi tétre megy: rövid távon a következő választás, hosszabb távon Európa jövője a tét. Régóta gyanítható volt, most teljes bizonyosságot nyert: a Magyar Szocialista Pártot, a magyar politikai baloldalt saját, kitüntetés-visszaküldő értelmisége teszi tönkre. Amely önhittségében minden politikai hibát és bűnt elkövet, amelyet csak el lehet követni. Ráadásul nem tanul belőlük, hanem kitart saját hibái és bűnei mellett.
Bármely küzdelem első szabálya, hogy ne becsüld le, sőt inkább tiszteld az ellenfeledet. A magyar balliberális értelmiség viszont lenézi a jobboldalt. Nem csupán nem érti, de nem is akarja érteni. Lenézi a választókat is. Birkanép, Fidesz-zombik, megvásároltak, gyávák – ezek a legenyhébb jelzők. A balliberális értelmiség, amely magát tartja a demokrácia egyedüli letéteményesének, teljes mellszélességgel a demokrácia ellen fordult, nem hajlandó tudomásul venni a többség akaratát. Ennél tovább is mehetünk: a balliberális értelmiség a valóságot sem hajlandó tudomásul venni. Nem a jobboldali értelmiséggel és politikusokkal harcol, hanem maga gyártotta fantomokkal. A magyar politikai közbeszéd valójában két térben folyik: a valóságban, valamint ettől elkülönülten a baloldal által konstruált virtuális térben, ahol – akárcsak a számítógépes játékokban – az ellenfél csupa gonosz szörnyeteg, és ahol a vegytiszta Jó ütközik meg, persze végül mindig győztesen, a vegytiszta Rosszal.
A balliberális értelmiség legnagyobb bűnei azonban nem ezek, hanem a mulasztások. Nem csupán a válaszok hiányoznak az embereket érintő legégetőbb kérdésekre, de még magukat a kérdéseket sem hajlandók megfogalmazni. Nincs egy értékelhető gondolat arról, hogy az európai civilizáció az önzés kultúrájába merülve gyerekellenessé vált, és kihalásra ítéli önmagát. Nincs egy gondolat arról, hogy a globalizáció ürügye alatt a gazdag országok kizsákmányolják a szegény országokat. Nincs egy gondolat arról, ahogy az euroatlanti gőg által ronccsá bombázott, ronccsá kizsákmányolt kultúrák nyomorult tömegei megrohanják a jólétében elpuhult Európát, hogy azt is ronccsá tegyék.
A hazai baloldali értelmiség az elmúlt hat évben egyetlen gondolatot volt képes kitermelni magából: bukjon meg a jobboldali kormány, és legyen megint az övék a hatalom. De hogy mi végre, arról megint egy szó sincs. Egy ideig még azzal áltatta magát a balliberális értelmiség, hogy egyetlen témáról, a demokráciáról érdemi mondanivalója van. Mára már ez is elolvadt, mint a tavalyi hó: európai elvbarátaikkal együtt a hazai baloldaliak is szembefordultak a népfelség elvével, és visszatértek a jakobinus alapvetéshez: az elit, az élcsapat dolga és joga megmondani, hogy mi jó a népnek és mi nem. Lenézve a népet, alábecsülve, sőt megvetve az ellenfelet, semmibe véve a valóságot már a választásokban sem bíznak, hanem valaminő forradalomban reménykednek, amelynek az élére állhatnak, és úgy szerezhetik vissza az elveszített hatalmat. Ez a fájdalmasan jól ismert jakobinus-bolsevik attitűd: nem kivárni a soron következő választásokat, nem demokratikus versengésben nyerni el a korlátozott idejű hatalmat, hanem erővel, feltüzelt közemberek hátára kapaszkodva szerezni meg azt.
Forradalom azonban nem lesz. Fogadkozhat szegény, jobb sorsra érdemes „fekete nővér”, fújhatja fel magát a vékonybélű iskolaigazgató, jöhetnek újabb és újabb utcai szerencsepróbálók, hogy a terekre hívják ugyanazt a tíz-húszezer embert, aki ilyenkor tüntetni szokott, a többség a békét és a biztonságot választja. Ebben a helyzetben próbálják magukat a felszínen tartani a hazai baloldali politikai pártok. A DK helyzete nem bonyolult: az egy szekta, amely bárhová híven követi vezérét, a kudarcok sem törik meg, zakatol kitartóan a maga zsákutcájában, az egyedül üdvözítő igazság birtoklásának biztos tudatában. Az Együtt és a PM igazából már nem is létezik, jelenlétük csak a sajtóközleményekben érzékelhető, a liberálisoké már ott sem. Az LMP éppen határozott irányt vesz a világ négy égtája felé, maradnak tehát a szocialisták, kiterjedt hálózatukkal, irodáikkal, embereikkel, rokonszenvezőikkel. Ők még mindig valódi politikai erő.
Az ő számukra azonban mára egy különös alternatíva maradt: vagy vesztenek, vagy vesztenek. Vagy leválnak a saját, elvakult, valóságtól elfordult értelmiségi holdudvaruktól és legalább egyes esetekben a Fidesz javaslata mellé állnak – amivel egyetlen új szavazót sem nyernek, viszont régieket veszítenek. Vagy másik lehetőségként, maradnak az eddigi csapáson, és reflexből opponálnak mindent, amit a jobboldal kezdeményez – amivel szintén nem nyernek egyetlen új szavazót sem, viszont ugyanúgy veszítenek régieket.
Volna persze még egy út: az ellenfelet megbecsülve, a választók sokaságára odafigyelve, a valóságot megértve és elfogadva, a modern világ valódi problémáira őszinte válaszokat keresve próbálni meg a politizálást – mindezt az évszázados baloldali értékek rendszerébe illesztve. Ha ez sikerülne, az bizony komoly kihívás volna a jobboldali pártok számára. Úgy látszik azonban, hogy ilyesmitől be-látható időn belül nem kell tartani.
A szerző újságíró