Különleges kötetbemutató tanúi lehettek azok, akik részt vettek Szabad György Aradtól az Országgyűlésig című interjúkötetének bemutatóján az ELTE Bölcsészettudományi Karon. Azért ment kuriózumszámba a Szabad György, a tudós, tanár és politikus című rendezvény, mert a beszélgetőtársak – Borsodi Csaba, Csorba László és Miskolczy Ambrus történészek, valamint Kónya Imre egykori rendszerváltó politikus – a volt házelnök és akadémikus munkássága kapcsán szinte egyáltalán nem ejtettek szót aktuálpolitikai vonatkozásokról, mégis minden mondat időszerű volt, s a jelen folyamatairól szólt.
Hisz hogy is történhetne másként, ha olyan tudós életművét elemzik, aki a kommunista pártállam legborúsabb, legkilátástalanabbnak tűnő éveiben is mindig megtalálta az utat, hogy a nemzet sorskérdéseivel foglalkozzon. Az egyetemen hallatlanul népszerű professzor, aki Kossuth Lajos pályafutásának, az 1867-es kiegyezés korának leghitelesebb kutatójává vált, az őt ismerők számára magától értetődően foglalhatta el az első szabad választás után a parlamenti elnöki posztot. Miután – kissé egyszerűsítve a helyzetet – pusztán a gyakorlatba ültette át azokat a klasszikus jogállami stúdiumokat, amelyeket egész élete során, az elnyomás, a diktatúra évtizedei alatt elméletben tanulmányozott.
Nem volna szerencsés belesétálni abba a csapdába, hogy megpróbáljuk kikövetkeztetni, mi volna a véleménye a jelen világpolitikai és hazai tendenciáiról. Ám erre nincs is szükség. Szabad György ugyanis mindig annyira hű maradt elveihez, hogy ehhez a politikai, tudományos, ideológiai becsületkódexhez az ország újabb és újabb próbatételei, megtámadtatásai közepette konzekvensen ragaszkodna.
És itt mindjárt elérkeztünk annak megválaszolásához, miért nem kellett a tudományos kerekasztal-beszélgetés szereplőinek kitérniük az aktuálpolitikai vonzatokra, s miért szólt mégis minden a legnemesebb értelemben vett politikáról, a közösség ügyeiről – a jövőt formáló jelenünkről.
Nos, azért, mert ha a legendás történész életútját végigkísérjük gondolatban, mindenütt azokkal a fékekkel és gátakkal találkozhatunk, amelyeket a haladónak hazudott diktatúrapárti massza, a szocialista rendszer eléje gördített. Szabad György viszont a gáncsoló lábakat mindig professzionális leleményességgel, bámulatos magabiztossággal kerülte ki – miként ezt hiteles sztorikkal a diskurzus résztvevői is megvilágították.
Úgy őrizte meg az egyéniségét, tartását, hogy nem bírták elvtelen kompromisszumokra, opportunizmusra kényszeríteni. Pedig többször be akarták léptetni a kommunista pártba – mint a kötetben is felidézi. Ötvenhatban beválasztják a forradalmi bizottságba a diákság körében egyik legkedveltebb tanárként.
Tudományos pályáján sem nélkülözte a rosszindulatú, féltékenység szülte támadásokat, feljelentéseket, zsarolási próbálkozásokat. Csak hát a hűség az elvekhez – minden ellenkező híresztelés ellenére – eredményre vezet, a munka és a tudás gyümölcsöző lehet. A népes közönséget, sok fiatalt vonzó rendezvényen az is elhangzott: a vulgármarxisták a marxista tételekkel sem voltak tisztában.
Nem úgy Szabad György, aki sokkal alaposabban ismerte náluk – de sosem vallotta – a nagy kommunista ideológus dogmáit. Ami persze megint csak a pártkarrieristák, a tehetségtelen szovjetcentrikus mozgalmárok dühödt irigységét váltotta ki. És minő véletlen egybeesés: a történészt is nacionalistának, mit több, dzsentrinacionalistának bélyegezték. Igaz – jegyezte meg Miskolczy Ambrus – akkortájt mindenki nacionalistának minősült, aki nem értett velük egyet. Miért, ma talán nem? – vetődhet fel bárkiben.
Miként az a mondat is gondolatébresztő volt a beszélgetésen, miszerint a rendszerváltás idején nyitottá vált a társadalom. Igen, mert akkor még nem volt álságos mellékzöngéje az elkoptatott kifejezésnek. Az még valódi nyitottság volt a jóra és újra, nem terhelték a jelzős szerkezetet farizeus, álliberális felhangok.
Az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA) életre hívó Független Jogász Fórum alapítója, Kónya Imre arról beszélt: 1989-ben Szabad György, amint megjelent a megbeszéléseken, a lelke, motorja lett az EKA-nak, s ő mondta ki egyértelműen a lényegét is – hogy csakis ellenzéki lehet az állampárttal szemben. Ebben sem ismert középutat, megalkuvást.
Az MDF hajdani frakcióvezetője, majd belügyminisztere visszaemlékezett arra, amikor a közönséget meggyőzte az 1990-es választási kampányban egy hasonlatával, amelyben rávilágított: egy keskeny pallón nem lehet sem a bal, sem a jobb szélére lépve biztonsággal átmenni, csak akkor, ha középen maradunk.
Nem lehet kérdés: ma ugyanezzel a példázattal élhetünk. Csak immár európai méretekre kiterjesztve a konzervatív, nemzeti szemlélethez való racionális, jogállami ragaszkodást a nyitottság hamis bűvszavával házaló, ám minden észszerűségtől elzárkózó korrupt kalózpolitizálással szemben.