Voltaképpen hálás is lehetnék a Kinek a kulturális diktatúrája? sorozat szerzőinek, hiszen mióta ilyen kitüntető figyelemben részesítik a Petőfi Irodalmi Múzeum és tagintézményeinek tevékenységét, se szeri, se száma az interjúkéréseknek, kommentároknak – jobb- és baloldalon egyaránt.
Az intézmény népszerűsége, látogatottsága is nőttön nő. Érdemes lenne esetleg élőben is sort keríteni e kultúrpolitikai eszmecserékre, persze ennek fontos előfeltétele lenne, hogy a szerző(k) se féljen(ek) a nyilvános kiállástól.
Az immáron kilencedik részét is megérő sorozat és az azt övező, többnyire lelkes újságcikk-koszorú olvastán érdemes köztes mérleget vonni, ám mielőtt ezt megtenném, hadd reagáljak néhány mondatban a folytatásos saga legutóbbi epizódjára.
Először essünk túl a személyes részen: a kommunisták által kisemmizett, kitelepített, megalázott, ’56-ban menekülni kényszerülő felmenőimmel, rokonaimmal a háttérben kikérem magamnak, hogy bárki kommunista szimpátiával, pláne a Tanácsköztársaság dicsőítésének szándékával vádoljon. Mindezt csak a jó rend kedvéért, az ősök emlékére.
Az óbudai Kassák Múzeum az író-képzőművész tárgyi és szellemi hagyatékának megőrzésére és ápolására jött létre, az örökhagyó végrendelete alapján. Igen, Kassák baloldali alkotó volt, nem kommunista (ahogy a szerző nemes egyszerűséggel nevezi), akinek jelentős szerepe volt a hazai avantgárd eredményeiben. A róla elnevezett múzeum olyan kortárs művészek időszaki kiállításainak is otthont ad, akik Kassák életművére reflektálnak.
Súlyos prekoncepció vagy szellemi vakság kell ahhoz, hogy valaki a Tanácsköztársaság dicsőítését lássa Albert Ádámnak a közösségi terek mozgalmi indíttatású átalakításáról szóló, nemrég zárult tárlatában.
Bizony, 1919. május 1. is a vérzivataros magyar történelem része, s a vörös diktatúra művészeti akarnokságának bemutatása, leírása közfeladat. Olyannyira az, hogy a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kuratóriuma 900 ezer forinttal támogatta a tárlatot.
E kuratórium, amelynek politikai éberségét persze majd egy újabb írásban szintén meg lehet kérdőjelezni, többnyire a Magyar Művészeti Akadémia tagjaiból, többszörösen díjazott képzőművészekből áll.
Csak nem képzeli a szerző és az olvasók, hogy ez a jeles grémium „az 1919-es magyarirtásról” szóló áhítatos megemlékezést támogatott volna? Nincs kétségem persze, hogy ezek az érveim ugyanúgy süket fülekre találnak, mint az összes többi cáfolatom. Bátran lehet majd tovább balliberálisozni, rettegőzni, szamuelyzni, kommunistázni ott is, ahol ez teljesen indokolatlan. És bizonyosan fognak majd erre kontrázni e hasábokon és minden baráti médiumban.
Az írásfolyam nyilván nem apad el a jövőben sem, de néhány tanulság levonása már most is lehetséges. A cikksorozat és a kapcsolódó írások hevenyészett statisztikai feldolgozása érdekes eredményt mutat.
A Szakács Árpád nevével jegyzett cikkekben 57 balliberális alkotó neveztetik meg, ehhez járul még a HVG egyszerűen csak bemásolt ötvenes listája, ahogy a szerző írja, „a majdnem vegytiszta kirekesztés” jegyében. Van persze néhány átfedés az előbbivel, a „majdnem” pedig – itt csak tippelhetünk – talán annak szól, hogy utóbbi felsorolásban szerepel például Korniss Péter fotográfus, Perényi Miklós csellóművész és ifjabb Vidnyánszky Attila színész is.
Persze az is lehet, hogy már ők is beazonosított balliberálisok, és részei az így durván száz főt tartalmazó listának. A rengeteg cikkben ugyanakkor a „jó” oldalra vonatkozóan kevés konkrét javaslat van: mindössze 11 olyan művész nevét találjuk, akikkel foglalkoznunk ajánlott, akiket „be kellene emelni a kánonba”. Ehhez hozzászámolom még néhány cikk szerzőjét, aki nem javasolta expressis verbis önmagát – így talán a húszat is meghaladja a számuk.
Az így ajánlottak közül persze néhányan már most is részei az irodalmi emlékezetnek. Erdélyi József háborús naplóit, bennük számos költeménnyel, épp a PIM adta ki 2015-ben. Csoóri Sándor hagyatékának ápolását a magyar állam százmilliókkal támogatja, halálakor a PIM rendezett megemlékezést. Csendben jegyzem meg, hogy Csurka Istvánról én írtam nekrológot a Heti Válaszba, és Szabó Dezső sem maradhatott ki a reformáció és az irodalom összefüggéseit taglaló, több helyen is megjelent előadásomból.
A Wass Alberttel kapcsolatos felvetéseimet már inkább meg sem említem, mert aztán megint megkapom majd balról, hogy „magyarázkodom”, miközben egy újabb publicisztikai pörölycsapás fogja tovább bizonygatni „balliberális” elhajlásomat.
A fenti számarányokra persze azt is lehet mondani: lám, micsoda „ballib túlsúly”. De azért az mégis csak furcsa, hogy e rengeteg leírt szó között csak legfeljebb két tucat nevesített, konkrét javaslat hangzott el „az arányok kiigazítására”, azok közül is jó néhány nyitott kapukat dönget.
Ha a „balliberális” szó használatának gyakoriságát számolnánk össze a véleménycikkekben, garantáltan ennek sokszorosát kapnánk. Attól tartok, hogy ez leginkább a politikai törzsközönség csatakiáltásszerű buzdítására elég, vajmi kevés azonban bármiféle „kiigazításhoz”, pláne új kánon megalkotásához.
Ha ilyen nagy az elszánás, a kortárs történelmi regények írói mellett miért nem emlegetik többet Oravecz Imrét, Temesi Ferencet, Poós Zoltánt vagy a néhaiak közül a tavaly Nagy Gáspár mellett a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választott kultikus Áprily Lajost? Miért nem szerveznek a Margó népszerűségével vetekedő irodalmi fesztivált egyértelmű jobboldali hangsúllyal?
(Itt jegyzem meg, hogy az egyik cikk állításával szemben az őszi Margó a Várkert Bazárban, nem pedig a PIM-ben lesz.)
Miért nem hiányolják Bánffy Miklóst, s miért nem írnak tömeges petíciót a városházára, hogy legyen végre köztér elnevezve erről a zseniális polihisztorról, aki ráadásul Sopront is visszaszerezte nekünk Trianon után?
Csak néhány ötlet, amivel a harci fáklyák lobogtatásán túl akár kulturális hozzáadott értéke is lehetne ennek a hónapok óta égő, szikrából csiholt tűznek, ahogy Berszán György szerkesztő úr oly magasztosan nevezte. Mindenkit biztosíthatok, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum, ahogy eddig, a jövőben sem fog elugrani a konkrét irodalmi kezdeményezések elől.
Mert a politikai mondanivalót nagyon is értem, értettem már a cikksorozat legelején is: ne beszéljen senki ma Magyarországon kulturális diktatúráról! A felszólítás jogos, helyes. De ne azért ne beszéljen erről, mert az állam tenyeréből eszik, és még akár a PIM-ben is üti a markát 25 ezer forint honorárium, hanem azért, mert nincsen kulturális diktatúra. Egyébként pedig azt gondol a politikáról, amit akar, ha a művek minősége jó.
A politika persze beszivárog mindenhova, akár akarjuk, akár nem. Ha a kulturális cikksorozatot összekötjük a szintén e lap hasábjain zajló, némiképp távlatosabb diskurzussal arról, hogy lesz-e kurzus, épül-e rendszer Orbán Viktor kormányzati éveiből, akkor a kulturális politika szerepéről valóban el kell gondolkozni.
A miniszterelnök által említett háromharmadnak szóló kormányzás és a térfoglalás nem egymást kizáró törekvések. De lehet, hogy óvatosabbnak kellene lenni a fűt-fát a balliberális sarokba taszító vehemenciával.
Mert ha már a Nobel-díj mellett Szent István Renddel is kitüntetett Kertész Imre hagyatékának ápolására másfél milliárd forintból intézet jön létre, nem lehetne legalább valamelyest meghaladni a jobboldalon buzgó Esterházy-fóbiát, és felfedezni a két éve elhunyt íróban mondjuk a Kádár-kor abszurditását, a kitelepítések rémségét vagy a titkosszolgálati érintettség emésztő világát leíró, eredeti szerzőt?
Nem lehetne elfogadni, hogy Kertész, Esterházy, Nádas ugyanúgy a mienk, mint Bánffy, Szabó Dezső, Csurka? Vagy elgondolkozni azon, hogy a kortársak közül miért kell mondjuk Bartis Attilára, Térey Jánosra, Dragomán Györgyre és Szabó T. Annára ballib billogot ragasztani, ahelyett, hogy nekik is hely maradna – a történelmi regények szerzőivel együtt.
Rendszerek nem épülnek permanens forradalomra, mindenütt „ballib” összeesküvést sejtő revolver-újságírásra, fenyegetőzésre.
A rendszerek minden elvi következetességük és szervezeti szigoruk mellett a nagyvonalúságra, saját maguk kiterjesztő értelmezésére épülnek. És még mielőtt bárkinek a Kádár-rendszer langymeleg „aki nincs ellenünk, velünk van” elve derengene fel, hadd térjek vissza az irodalmi példákhoz és ahhoz a személyhez, aki – amellett, hogy zseniális író volt – nagyon is tudta, hogy mit jelent a kultúrpolitika, a rendszerépítés, hiszen azt hosszú élete során Tisza István, Bethlen István és Horthy Miklós közvetlen közelében átélhette, tevőlegesen alakíthatta.
Herczeg Ferencről van szó. Lapja, az óriási népszerűségnek örvendő Új Idők rendszeresen megjelentette a Tanácsköztársaság idején is szerepet vállaló Kassák Lajos műveit. Nem valószínű, hogy ezt azért tette volna, mert Herczeg „félt a ballibektől”, vagy lusta volt, esetleg balek.
Hanem azért, mert Kassák a Horthy-rendszer kritikusaként is világra szólóan tehetséges figura volt. Lehet, hogy az Új Idők szerkesztési elveit a Magyar Idők is alkalmazhatná a nagyszabású rendszerépítésben.
A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója