Úgy tűnik, mégsem a humanitárius elvek azok, amelyek a migránsok befogadása mellett szólnak, hanem a szocialista internacionalizmus eszméje. A hazafiság ugyanis egy olyan erkölcsi nézet, amely szerint a patrióta szereti a hazáját, közösséget vállal honfitársaival. Őrzi nemzete hagyományait, és közös jövőt kíván építeni nemzettársaival. Amennyiben a migránsok Európába való beözönlése mellett kardoskodók a patriótát idiótának tartják, úgy az ő erkölcsi nézetük szerint nem kell a hazát szeretni. Nem kell honfitársaikkal közösséget vállalni, sem a múltat, sem a jövőt illetően. Számukra ezek szerint nincs haza, csak letelepedési hely van. Nincs közösség, csak anarchikus együttélés bárkivel, bármikor, bárhol. Ezért aztán büszkén vállalva az idióta jelzőt, tisztán patriotizmusból kiindulva gondolkodtam el azon, vajon mi a baja több nyugati állam, vagy éppen az EU egyes vezetőinek a hazámmal, s hazám kormányfőjével.
Legutóbb például Viviane Reding volt EU-biztos kirohanása sokkolt, aki éppen kizáratná a magyar kormánypártot az Európai Néppártból. Kizáratná, mert szerinte a magyar kormányfő által gyakorolt politika ellentétes az emberi méltósággal, a szabadsággal és a szolidaritással. De ugyanezt hangoztatja Guy Verhofstadt, az európai liberálisok frakcióvezetője, s nem éppen européer módon nyilatkozik rólunk az osztrák kancellár vagy a horvát miniszterelnök sem. S a sor még folytatható lenne. Valóban bennünk van a hiba? Úgy tartják, a freudi elszólás az, amikor az ember véletlenül olyan dolgot mond, amit ideális helyzetben sosem mondana. Ugyanakkor a kimondott szó tükrözi a valódi gondolatokat. Úgy vélem, a mostani helyzet közel sem ideális, ezért most szándékosan adok helyt a valódi, eddig mélyen rejtett gondolataimnak.
Mint tudjuk, az EU-tagországok belügyminiszterei nem olyan régen jóváhagyták a migrációs kvótát. A 28 tagország képviselői közül csupán Csehország, Magyarország, Románia és Szlovákia mondott nemet a javaslatra, Finnország tartózkodott a szavazástól. A kvótarendszert támogató országok belügyminisztereinek jelentős része valószínű elfásult már a fennálló helyzettől. Európai országok miniszterei, akik nem igazán tudják, mit akarnak, s akik csak tessék-lássék módon, bürokratikus eszközökkel próbálnak valamit tenni akkor, amikor már bizonyíthatóan veszélyben van hazájuk biztonsága, gazdasága, kultúrája, beleértve egész Európát. Persze, ha szerintük is idióta az, aki aggódik a hazájáért, úgy érthető a döntésük. Lehet, hogy így praktikus egyszerűen megfogalmazni, mi is az a szocialista internacionalizmus? De az is lehet, hogy nem a politikai ideológia, csak a megfelelési kényszer hajtotta őket a szavazásnál? No nem a választóiknak, inkább a trendi, minden bizonnyal politikai és talán gazdasági előnyökkel is preferált, álhumánumon alapuló uniós gondolkodásmódnak való megfelelési kényszer volt a hajtóerő? De lehet, hogy a Magyarországgal szemben való ellenszenv valami freudi összetartozáson alapul? Netán ahhoz a nyugati blokkhoz való lojalitás a csendes mozgatóerő, amely a második világháború után jött létre? Mert mintha az úgynevezett keleti blokk legkeletibb országai, a visegrádi négyek másképp látnák a világot. Valószínű, a nemmel szavazó országok immunrendszere erősebb, és elutasítóan reagál a külső kényszerítő intézkedésekre. Volt időnk megszokni a zsarnokságot 1945-től 1990-ig. Az egyéni és a társadalmi psziché pedig évtizedekig hordja magában az oda beégetett borzalmakat. Nem könnyű tőlük szabadulni. Dehogy is értik ezt Nyugaton, és dehogy is értik ezt azok, akik szerint a hazaszeretet: hülyeség.
De lehet más is a háttérben. Esetleg egy mélyen eltemetett lelkiismeret-furdalás? Szégyen azért, mert ’56-ban magunkra hagytak a fejlett nyugati társadalmak? Vagy szégyen azért, mert a rendszerváltozásunk után igencsak jól járt sok nyugati magán- és állami befektető nálunk a privatizáció során? Jól jártak, amikor fillérekért felvásárolták közös vállalati vagyonunk döntő részét, amikor teljes magyar iparágakat döntöttek be, miközben legalább másfél millió magyar munkanélkülit „termeltek”. De létezhet egy másik, igazán régről származó ellenszenv is. Ellenszenv a közösen megnyomorított nemzet iránt. Ha olyan országokat említek együtt, mint a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, Belgium, Görögország, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Cseh-Szlovákország, mi juthat eszünkbe? Igen. Ezek az országok azok, amelyek kiegészülve több, Európán kívüli országgal, elvették tőlünk egy ránk kényszerített megállapodással fele lakosságunkat. 1920. június 4-től a magyar lakosság létszáma 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent. S megint jönnek a freudi gondolatok. Hány ország is van ma az unióban olyan, amelynek 1920-ban regnáló politikusai erőszakkal, meghallgatásunk nélkül, tiltakozásunk ellenére elszakított tőlünk hárommillió etnikai magyart? S most, 95 év után ugyanezen országok ma hatalmon lévő politikusai – tisztelet a kivételeknek – kvóta szerint, erőszakkal köteleznének más etnikumok befogadására? Ha pedig nemet mondunk, mert lenne kit befogadnunk, őserős gyűlölködés, vádaskodás, sértés és megalázás a válasz? Pedig az igazság az, hogy van egy ország Európában, amely annyi őt ért igazságtalanság után is ott áll a vártán, s mindannak ellenére, amit tettek vele, amit hazudtak róla, jogszerűen eljárva védi, óvja a saját és az unió határait.
Ha ismerjük is, most megint idézni kell John Lukacs véleményét. Szerinte a trianoni tragédiában döntő fontosságú volt a magyarellenes propagandák sikere, a győztes hatalmak képviselőinek felületes nemtörődömsége és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége. A magyarellenes propagandák most is dúlnak, az uniós döntéshozók most is nemtörődömök, és tegyük hozzá, tehetetlenek. De a magyar nemzetmentő politika most erős. Akkor sikerült a kényszer, most nem fog. S ez utóbbi biztos, hogy nem freudi elszólás.
A szerző jogász