Láthatóan értelmezési zavart, tulajdonképpeni árulást sejtető diskurzust váltott ki a baloldali és liberális véleményvezéri-kapuőri körökben Pukli István, a tavaszi tanártüntetések egyik vezetőjének a Magyar Idők számára adott interjúja. Lassan egy hónapja megy a politikai lényeglátás, hogy miként lehet az: a Tanítanék Mozgalom prominense a Magyar Időkben fejti ki személyes véleményét arról, ő nem akar baloldali fordulatot, és az oktatási reformokért küzdő (szak)szervezeteknek nem célja az „Orbán-rezsim megdöntése”. Ráadásul Pilz Olivér, a mozgalom másik képviselője is megerősítette mindezt.
A minap a 168 Óra oktatáspolitikai szakújságírója fejtette ki véleményét Pukli Istvánék „rendszerkonform taktigázgatásáról”. Szerinte ezek a nyilatkozatok „minden eddigi megmozdulást, kiáltványt, pontokba szedett követelést és tüntetést megkérdőjeleznek visszamenőleg”, és bár természetes, ha egy civil mozgalom szakmai alapon közelít egy szakmai-politikai kérdéshez, tévedés azt gondolni, hogy az általuk megnevezett hibák nem magából a nemzeti együttműködés rendszeréből származnak. A szakíró hosszasan, visszatérően értekezik arról, hogy Pukliék tulajdonképpen – nem kimondva, de – rövidlátóak akkor, amikor nem látják be: amiért küzdenek, az valójában a 2010 előtti rendszer, és számukra a 2003 utáni liberális oktatáspolitika lenne a „szép új [régi] világ”. Mindezt annak ellenére, hogy Pukliék követelései között több olyan is szerepel, amely a 2010 előtti problémákra kíván megoldást nyújtani. Ezekről – például a magyar iskolarendszer egyenlőtlenségéről – Pukli István is tudna beszélni, ha „hagyná” az ellenzéki újságíró.
A rend kedvéért: a Tanítanék Mozgalom a bajok indikátorának szánt, a későbbi tanártüntetéseket útjára indító nyílt levelét tavaly év végén fogalmazta meg. Ez a kiáltvány – amely végül januárban lépte át a közvélemény ingerküszöbét – azokat a problémákat sorolta fel, amelyek az oktatási civilek szerint a köznevelés rendszerét veszélyeztetik. Nem sokkal később már 12 pontba szedett követeléscsomaggal állt elő a Tanítanék Mozgalmat is magában foglaló Civil Közoktatási Platform. A helyzet orvoslására egyebek mellett a tanulói terhek mérséklését, az elmúlt 20 évben folyamatosan emelkedő kötelező óraszámok csökkentését és az oktatásfinanszírozás legalapvetőbb forrásainak biztosítását javasolták. Mellettük a szakszervezetek is megfogalmazták saját 25 pontjukat, és a sztrájkbizottság megkezdte tárgyalását a kormánnyal.
A szakszervezetek és a civilek követelései között a kezdetektől fogva részleges átfedés volt, egy azonban végig közös volt: még csak utalást sem tettek arra, hogy a 2010 előtti közoktatáshoz akarnak visszatérni. Mindkét részről leszögezték: a kormány helyesen ismerte fel 2010-ben, hogy módosítani kell az oktatáson, és a jelenlegi rendszerrel elégedetlen tanárokat sem egy megalvadt struktúra iránti „progresszió” hajtja, hanem az előző rendszer hibáiból is tanulva teljesen új, szakmai és intézményi alapokon nyugvó oktatási rendszer kidolgozását szeretnék elérni. Ennek fényében egyrészt tévedés, másrészt Pukliék autonóm gondolkodástól való megfosztatásának jele azt állítani, hogy a kifogásolt nyilatkozatokban a leginkább nem is a „betojtság érzése” a zavaró, hanem az „intellektuális sumákolás”, hiszen a Tanítanék Mozgalom célja valójában a 2010 előtti oktatáspolitikai fő irányhoz való visszatérés. Innentől pedig már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy Pukli Istvánék „összefogás, összefogás” skandálását követeljék.
Mindez nem jelenti azt, hogy a mozgalom légüres térben „sumákolna” – ahogyan a 168 Óra szerzője fogalmaz. A kormány, belátva a korrekciók szükségességét, február elejére összehívta a Köznevelési Kerekasztalt azzal a céllal, hogy a szeptemberben kezdődő tanévben már látható jelei legyenek a változásoknak az oktatásban. A fórumnak azonban nem volt és továbbra sem lesz könnyű dolga. A résztvevők rendre megkapták és megkapják azt a vádat, hogy a kormány kiszolgálói, így a szakszervezetek és a civil szervezet a folyamatos invitálás ellenére bojkottálja az egyeztetéseket. Pukli István lapunknak is arról beszélt, hogy szerinte a Köznevelési Kerekasztal semmilyen érdemi változást nem tudott elérni.
Kérdés: ha ez valóban így van, hogyan született meg az új, immár decentralizáltabb állami intézményfenntartó rendszer, mi alapján kezdték meg a tanmenetek átalakítását a Nemzeti alaptanterv (Nat) jövő évi átszabásáig, hogyan kezdődhetett meg a béremelés a nevelés-oktatást segítő dolgozók körében, továbbá mi alapján született döntés a nyugdíjas pedagógusok továbbfoglalkoztatásáról? Mert hogy ezen változások szükségessége szintén szerepel a követeléscsomagokban – ilyen értelemben mindegy, hogy a civilek 12 (bár a 168 Óra újságírója szerint nekik is 25 van, valójában „csak” 12), vagy a szakszervezetek 25 pontját vesszük figyelembe.
Mellesleg még az sem állítható, hogy a kerekasztal prominensei maximálisan elégedettek lennének a változások ütemezésével. A Nemzeti Pedagógus Kar elnöke márciusban elégedetlenségének adott hangot a kormány lassúsága, továbbá a tanárok leterheltsége miatt. A pedagógusok köztestületéről az sem állítható, hogy ne dolgozna: míg idáig már számos konkrét javaslattal állt elő a Nemzeti alaptanterv átalakítására vonatkozóan, a Civil Közoktatási Platformnak fél év alatt nem sikerült elkészítenie egy alternatív Natot – kormányzati érdeklődés minden bizonnyal lenne rá.
Nyilvánvalóan még senki nem lehet elégedett teljes mértékben az oktatásban zajló folyamatokkal. Intő jelnek kell lennie annak is, hogy az OECD legújabb, 2008–2013 közötti időszakra vonatkozó (részben ez is a 2010 előtti állapotok tükre) elemzése szerint Magyarország fordítja az egyik legkevesebbet oktatásra, a tanári állományunk öregszik és a gimnáziumban végzettek aránya csökken. Egy ideig még biztosan téma lesz a baloldalon az is, hogy vajon melyik szervezet milyen céllal – vagyis „rezsimdöntő” szándékkal avagy sem – követeli-e a változásokat. Ugyanakkor helyénvaló lenne, ha most már hagynák, ki-ki végezze saját szakmai munkáját. Erre, úgy tűnik, lehetőség is nyílik, mivel hamarosan egy, talán mindenki számára elfogadható fórum jön létre az egykori Közoktatás-politikai Tanács feltámasztásával. Ide mindenkit várnak, mivel az oktatásügy egységes, minden érdekelt szereplőre szükség van, mégpedig egy asztalnál.
Ehhez azonban nincs szükség a mögöttes politikai indítékok feltárására.