Kezdjük a rendszerváltással! Nem vitás ma sem, hogy a rendszerváltás régi álmainkat váltotta valóra, hiszen megszabadultunk egy diktatórikus rendszertől, és létrejött a parlamentáris demokrácia, törvénybe iktattuk az emberi és állampolgári jogokat, s megvalósult a piacgazdaság. Szabad és független lett az ország, amire negyven éven át vártunk. Ez erkölcsi értelemben is felszabadulást jelentett, de mégsem egészen. Ugyanis azt hittük, hogy a diktatúra lebontásának következményei is vannak: azok, akik a diktatúrát működtették, s emberek tíz- és százezreinek okoztak nyomorúságot, akik életeket tettek tönkre, minimum háttérbe szorulnak az új rendszerben, a demokráciában, maximum felelősségre vonják őket múltbeli, nem megbocsátható tetteikért.
Azonban az elszámoltatás, a történelmi igazságtétel és az indokolt elitcsere alapjaiban és tökéletesen elmaradt. A múlt rendszer vezetői, elitje szinte játszi könnyedséggel mentette át magát a gazdaság, a média, a kultúra stb. vezetői pozícióiba, hogy négy évvel később már a politikai hatalmat is visszaszerezze. Az elmaradt elszámoltatás és történelmi igazságtétel megakadályozta, hogy az erkölcsi megtisztulás, erkölcsi felszabadulás érzete átjárja az ország lelkét. Nem volt erkölcsi tabula rasa, nem vált el egymástól élesen a diktatúra és a demokrácia időszaka, s éppen ebből adódóan a mindennapi ember nem valami teljesen új korszak kezdetének élte meg a rendszerváltás utáni éveket. Hogyan is élhette volna meg, amikor Horn Gyulától, az 1956-os forradalom egyik leverőjétől Medgyessy Péterig, volt III/II-es tisztig a Kádár-rendszer oszlopos tagjai hirdették továbbra is az igét akár miniszterelnöki pozíciókban is, de a politikai és közélet bármilyen területén, gazdaságtól a médián át a titkosszolgálatokig és tovább?
Ehhez képest jelentett óriási esélyt a polgári és demokratikus Magyarország létrehozatalára az első Fidesz-kormány megalakulása 1998-ban. És valóban, az első Orbán-kormány négy éve megteremtette a polgári lét alapjait, nem pusztán a gazdasági életben, hanem – és ez itt a fontos! – a közéletben, a kultúrában, a mindennapokban, az erkölcsi viszonyokban. Azt érezhettük, hogy ekkor és ebben az időszakban valósul meg a rendszerváltás valódi célja, a lélek, az erkölcs, a magatartás, az emberi viszonyok megújítása, ekkor szabadulunk meg végre a kádárizmustól és a rendszerváltás után is fennmaradt és virágzó posztkommunizmustól.
A polgári oldal 2002-es választási vereségének igazi oka azonban éppen az, hogy a négy év még nem volt elég a polgári mentalitás tömegessé válásához. A kádárizmushoz erősen kötődő, idősebb választói korosztályok zsigerből undorodtak mindattól, amit az Orbán-kormány szimbolizált, megszokott, számukra jól bejáratott kádárista, kispolgári létmódjukhoz ragaszkodtak foggal-körömmel, s szinte utolsó erejükből, de elmentek szavazni, hogy megvédjék magukat a bizonytalan és számukra ismeretlen polgári értékrendre épülő világ kihívásaitól. Az akkori Fidesz abban tévedett, hogy elhitte, az ország már megváltozott a polgári Magyarország irányába, hogy a többség már megérezte a demokratikus, független polgári lét előnyeit, s nem kívánkozik vissza a kádári mutyiba. Ez sajnos nem volt így; a kádári mentalitás visszavágott, mert félt mindentől, ami polgári, keresztény és nemzeti értékekre épült, s szabadulni akart e számára idegen dolgoktól.
A 2002-es választási vereség visszavetette a polgári Magyarország ügyét, eszméjét és programját; helyette visszatért a szocialisták által képviselt posztkádári korszak. Ám nem a Horn Gyula-i, proliszolidaritásra és kisemberi mentalitásra épülő hagyományos változata, hanem a Gyurcsány Ferenc-féle, gátlástalan haszonszerző, vadkapitalista, korrupt, a hatalmat eszközként kezelő attitűd. A posztkádári kisember talán észre sem vette, hogy a Gyurcsány-féle KISZ-es generáció az ő szavazataikra támaszkodva épített fel egy végtelenül cinikus, harácsoló jellegű, korrupcióval átitatott posztkádári rendszert.
Azonban ennek a végtelenül káros, cinikus, hazugságra épülő Gyurcsány-időszaknak mégis volt egyetlen előnye a polgári Magyarország ideájának megvalósulása szempontjából: hogy ellenzékben, kiszorulva a hatalomból és az összes közéleti szférából, hatalmas polgári ellenállás alakult ki a szocialista-posztkommunista uralommal szemben. Létrejöttek az ország minden részén a polgári körök, nemzeti, polgári elkötelezettségű közéleti emberek irányításával alakult és formálódott az alternatív ország, az ellenzéki polgári Magyarország. Ez minden ízében mozgalmi időszak volt, nagy lelkesedéssel, hálózat- és kultúraépítéssel, nemes és értéktudatos magatartásmódok szebbnél szebb példáival.
Ehhez képest jelentett hatalmas törést az újabb, 2006-os választási vereség, majd az őszödi beszéd szeptember 17-i nyilvánosságra kerülése, amelynek most volt a tizedik évfordulója. Azóta már jól tudjuk, hogy Gyurcsány Ferenc a Lukács György-féle recept alapján „keresztülhazudta magát” a 2006-os választási sikeréig, amely adatok meghamisítására, tények elhallgatására, választási manipulációkra, tudatos mellébeszélésekre épült. Amit Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédével szimbolizált, az mindennek az ellenkezője volt, amit polgári Magyarországnak képzeltünk el. Az egyik oldalon hazudozás, megtévesztés, mutyi, korrupció, értéknélküliség és erkölcsi züllöttség, a másik oldalon tiszta beszédmód, erényesség, polgári értékrend, az erkölcsi követelmények betartása és betartatása.
Ami Őszöd után következett: polgári Magyarország helyett polgárháborús Magyarország jött létre 2006 és 2010 között. Jól emlékszünk erre, különösen mi, akik aktívan részt vettünk az eseményekben: állandósuló utcai tüntetések a Gyurcsány-kormánnyal szemben az előre hozott választások kikényszerítéséért, az október 23-i brutális rendőrattak az ártatlanul ünneplő polgárokkal szemben – természetesen, hogy itt a saját mondásomat idézzem, következmények nélkül –, szembefeszülő akaratok, polgári Magyarország építése helyett harc, küzdelem, háború, majd 2009-ben a Civil Összefogás Fórum (CÖF) létrejötte a Gyurcsány-kormány megdöntéséért.
Összegezve tehát: először a rendszerváltás során elmaradt elszámoltatás és történelmi igazságtétel, másodszor pedig az őszödi beszéd és annak utóélete vetette évekre vissza a polgári Magyarország eszméjének megvalósulását. Az első azzal, hogy nem hozott erkölcsi és lelki felszabadulást a kommunista-kádári rendszerből, a második pedig azzal, hogy a hazugságra és korrupcióra épülő korszak erkölcsileg részben lezüllesztette, másfelől végletesen megosztotta Magyarországot.
Éppen ezért a polgári Magyarország eszméjének őrzése és fenntartása ma sokkal fontosabb, mint valaha is volt. Ha valami célja és főleg értelme van a hatalom megszerzésének és megtartásának 2010 óta, az nem más, mint hogy egy kulturálisan megemelt – ha tetszik, minőségi – Magyarországot építsünk fel. Olyan országot, amelyik szilárd erkölcsi alapokon nyugszik, polgári és nemzeti értékrenden.
Azt is mondhatnám: Magyarország vagy polgári Magyarország lesz, vagy nem lesz.
A szerző politológus