A politika világának belső mozgása úgy is felfogható, mint az értékközpontú és önérdekvezérelt politikusok küzdelmének lecsapódása. Politológiai szakkönyvek megkülönböztetnek programorientált és pozícióorientált politikusokat. Egy-egy pártban szükségképpen mindkét típus megtalálható, de erősen változó arányban.
A fő kérdés nem az, hogy egy pártban kik vannak többségben, hanem az, hogy az illető párt belső erőterének eredője, a politikájának vektora milyen irányba mutat. Gyakori jelenség, hogy a pártvezetés és a tagság között különböző kérdésekben, így az érték-, illetve érdekorientáltságban is különbség mutatkozik. Nemzetpolitikai és nemzetstratégiai szempontból a fő kérdés a párt elitcsapatának elkötelezettsége a nemzet sorsának alakításában.
A Jobbik hosszú időn keresztül úgy politizált, hogy az el nem kötelezett külső szemlélő is csak azt mondhatta – s nemcsak a párthívek –, hogy ennek a szervezetnek valóban a nemzeti érdek az első, a szavak és a tettek egy irányba mutatnak mind a tagság, mind a középvezetők, mind az elnökség esetében. Akadt egy-két elvi következetlenség, de a párt politikája nemzeti szempontból 2015 nyaráig nagy vonalakban vállalható volt. Azóta azonban a gondolkodás képességével megáldott, nemzetben gondolkodó ember csak kapkodja a fejét.
Mi történik itt?
A Jobbik demobilizál a kvótaügyi népszavazáson. Elnöke – Gyurcsánnyal összhangban – a népszavazás után lemondásra szólítja fel a miniszterelnököt. Elbuktatják a kvótaügyi alkotmánymódosítást egy komolyan vehetetlen ürügyre hivatkozva. Elsiratják a Népszabadságot, és a sajtószabadság visszaállítását helyezik kilátásba győzelmük esetére – vélhetően „közpénzt a Népszabadságnak”, avagy „hogyan finanszírozzuk a veszteséges baloldali szellemi kútmérgezést az adófizetők pénzéből?” jeligére.
Ismételten Soros mellé állnak Orbánnal szemben. Kimondják nyíltan, hogy utóbbi szerintük nagyobb veszélyt képvisel a magyarok szabadságára, mint az előbbi. A vegytisztán nemzetellenes baloldal szervezeteivel paktálnak, és nyíltan hirdetik, hogy koalíciót szeretnének a rossz emlékű SZDSZ két eszmei utódpártjával, a Momentummal és az LMP-vel. Van még több utódpártja a magyar érdekek aláaknázásában és a magyar értékek, illetve szimbólumok gyalázásában jeleskedő egykori pártnak, többek között a Demokratikus Koalíció és az MSZP, de ez mit sem változtat azon, hogy az említett kettő is közülük való.
A jobbikos talpasok teli szájjal, Gyurcsányékat is megszégyenítő alpárisággal gyalázzák az erdélyieket. A párt portálja a Soros-szervezetek kormányellenes kiadványait és megnyilatkozásait népszerűsíti, miközben hangnemben lassan semmi nem különbözteti meg az SZDSZ-es média veteránjaitól, a 168 Órától és a HVG-től. A Jobbik egyre szimpatikusabb a ballib tábor olyan ikonikus figuráinak, mint Heller Ágnes, Havas Henrik vagy Rangos Katalin. A párt beáll Hódmezővásárhelyen az álbaloldal mögé, és közös ünnepet ül velük, midőn jelöltjük legyőzi a nemzeti oldal jelöltjét. Vona Gábor siet bocsánatot kérni Lázár Jánosnak az osztrák migránshelyzetről szóló, a valóságot teljes mértékben fedő bécsi videója kapcsán. A sor sajnos hosszan folytatható.
Ezek után egyetlen kérdés merül fel az emberben. Létezik-e mindennek pozitív, a nemzeti érdekkel és értékkel összeegyeztethető olvasata?
Mert azért jól gondoljuk meg, még a 2004-es népszavazás alkalmával is lehetett alkalmunk baráti társaságban olyan nemzetelvű gondolatmeneteket hallani, hogy azért nem szerencsés a magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra, mert kiürülnek az elszakított magyar területek. Ez egy vitaalap, akkor is, ha egyébként nem értünk vele egyet, s ha a feltételezést nem igazolta vissza a valóság.
Vagy említhető Bauer Tamás érvelése a státustörvény vitájában amellett, hogy a magyar állam erősítse fel a határon túl a kereskedelmi televíziók adását. Bauer azzal érvelt, hogy például az erdélyiek így is, úgy is néznek kereskedelmi tévéket, és akkor inkább magyar nyelven nézzék azt, mint románul. Elég világos, hogy Bauer célja nem az erdélyi magyarok magyarként való megmaradása volt, hanem az agymosásuk, de ez akkor is egy nemzetelvű érvelés, egy elfogadhatatlan álláspont nemzetelvű magyarázata.
A kérdés tehát az, hogy elméletileg létezhet-e olyan olvasata a Jobbik jelenlegi politikájának, mely összhangba képes hozni azt a nemzeti érdekekkel. Megítélésem szerint nem.
Nem lehet nem látni, hogy a jelenlegi Jobbik-politika alapvető irányultsága, vektora a nemzeti érdekekhez képest éppenséggel ellenkező irányba mutat. Annak, amit tesznek, nincs nemzetelvű finalitása, nincs pozitív jövőképe, nincs az országot egy szebb jövővel kecsegtető hipotetikus eredménye.
A Vona-féle „stratégia” úgy szólt, hogy párt elhódít balról annyi szavazót, hogy ne csak megverje a Fideszt, de abszolút többséget is szerezzen. Hogy ezt a pártja felszámolásában jeleskedő, a Jobbik lelkének elvételével magabiztosan dicsekvő elnök egy pillanatig is komolyan gondolta-e, nem tudni. Mára, néhány héttel a választás előtt és a nemzetellenes álbaloldal pártjaival kötött hódmezővásárhelyi szövetség után elég egyértelmű, hogy a legtöbb, amit a Jobbik elérhet ezzel a politikával, az az, hogy hogy ötven százalék alá nyomja a Fidesz–KDNP-szövetséget, karöltve persze a Gyurcsány-félékkel.
A Gyurcsány-félékkel, mondom, mert Gyurcsány és a többi álbaloldali, háttérből vezérelt Soros-bérenc között nemzeti szempontból nincs érdemi különbség, legfeljebb annyi, hogy Gyurcsány az, akit néha elkap egy őszinteségi roham, és olyan dolgokat is elmond, amik nem feltétlenül szolgálják saját érdekeit. Lásd „hazudtunk reggel, éjjel meg este”, „trükkök százai” stb. Nem véletlenül találtak egymásra az SZDSZ talán legmegveszekedettebben nemzetellenes politikusával, Bauer Tamással (azért nagy a tolongás erre a titulusra Haraszti Miklóstól Magyar Bálintig), aki időről időre ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy nyilvánosan elmondja, megírja, hogy a trianoni békediktátum szerinte igazságos volt.
Gyurcsány legutóbbi őszinteségi rohamában elmondta, hogy amennyiben az ellenzék győzne, ő hosszú kormányzati válságot jósol, amit új választás kiírása fog követni, de ezt is győzelemnek értékelné, mert a Fidesz vesztesként futna neki a következő választásnak. Hogy ezen a hipotetikus, újra kiírt választáson sem valószínűsíthető egy stabil kormányzati többség, arról már nem esett szó Fiala János interjújában.
Íme, van valami, amiben a nemzetben gondolkodók egyetérthetnek Gyurcsány Ferenccel: ha Isten ne adja, de az ellenzék győz, akkor nemcsak a jelenlegi – nem hiba- és mulasztásmentes, de mégiscsak szívós, tudatos – nemzetépítési folyamat szakad meg, nemcsak az ország szuverenitása kerül veszélybe, nemcsak a jelenlegi hazavédő migránspolitikának lesz vége, hanem hosszas kormányzati válság várható. Ép ésszel ilyen jövőt Magyarországnak a hazáját féltő polgár aligha kívánhat.
Tőkés László 1998-ban interjút adott a Demokrata című hetilapnak, amelyben elmondta, hogy azok az RMDSZ-es politikusok, akik támogatják az addigra már kudarcot vallott kormányzati politikát, az 1996-os választásokon győztes román pártokkal való koalíciót, vagy balekok (ide tartozik a többség, mondta az RMDSZ akkori tiszteletbeli elnöke), vagy gazemberek, amennyiben látják, hogy politikájuk távlattalan, de egyéni előnyökért cserébe mégis azt képviselik.
Hasonló a helyzet a Jobbikkal.
Nem vitatva, hogy lehetnek még a párton belül középvezetők, akik abban reménykednek, hogy a „Vona-stratégia” várható bukása után újra nemzeti irányba tolják a pártot, s ezért nem lépnek ki, le kell szögezzük, hogy azok, akik a jelenlegi politika alakítói és haszonélvezői, vagy súlyos intellektuális, vagy még súlyosabb erkölcsi problémákkal küzdenek. És érvényes ez mindenkire, aki április 8-án az ellenzék pártjaira, a bevallottan elkövetkező káoszra, a destrukcióra adja a voksát a nemzetépítés helyett.
Tertium non datur. Mondja ezt egy politológus, aki világéletében a nemzeti radikális erőket támogatta, és eddig soha nem szavazott a Fideszre.
A szerző politológus