Öt éve, 2011. április 18-án az Országgyűlés 262 igen és 44 nem szavazat mellett, egy tartózkodással fogadta el Magyarország Alaptörvényét. A javaslatot a Fidesz és a KDNP képviselői mellett csak egy független (a Jobbikból akkor már kilépett Pősze Lajos) támogatta, a radikális párt és két független (Ivády Gábor, Szili Katalin) elutasította, az MSZP és az LMP képviselői részt sem vettek a voksoláson – ezzel is kifejezni akarván „a rezsim” iránti teljes elutasításukat.
Csak érdekesség, hogy az alaptörvényt kiegészíteni hivatott, később az Alkotmánybíróság által megsemmisített, Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezéseit a Jobbik megszavazta. 2011. április 25-én az új alaptörvényt kihirdették és az 2012. január 1-jén hatályba is lépett, így az érvényesen és hatályosan ma is Magyarország alkotmányos jogrendjének alapja.
Egy új alkotmány széles értelemben vett legitim mivolta kapcsán általában a születés körülményeit és a hozzá tapadó gyakorlatot (időfaktort) szokták kiemelni. Túllépve most a legalitás-legitimáció-legitimitás hármas egységének jogelméleti vitáján, az alaptörvény születésével kapcsolatban az első és leggyakrabban feltett kérdés az, hogy szükség volt-e rá.
Volt-e alkotmányozási kényszer? Tekintettel arra, hogy az ország úgy-ahogy, de működött azért az 1949-es, 1989–90-ben átírt ideiglenes alkotmánnyal – és valószínűleg még működgetett volna tovább is –, azt mondhatjuk, hogy feltétlen szükség, lenyűgöző erejű kényszer nem volt az alkotmányozásra.
Történelmi lehetőség azonban annál inkább igen.
A lehetőség kutatása és megtalálása jóformán 1990 óta foglalkoztatta az aktuálisan regnáló kormányzatokat, azt realizálni azonban az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados konszenzus híján nem tudták.
A rendszerváltáskor nemhiába deklarálták, hogy a jelentékeny mértékben átírt szöveget „hazánk új alkotmányának elfogadásáig” állapítják meg; 1994-ben ötpárti kezdeményezésre Bihari Mihály vezetésével alkotmány-előkészítő bizottság alakult, az azonban lényegében az MSZP és az SZDSZ közötti ellentétekre visszavezethető okokból dolgavégezetlenül szűnt meg 1998-ban.
A későbbi viták fényében viszont figyelemre méltó, hogy nemcsak a szocialisták, de az SZDSZ tervezetének preambuluma is tartalmazta a Szent Koronára való utalást. 2006 körül a Gyurcsány-kormány igazságügy-minisztere, Petrétei József vezetésével az akkori igazságügyi tárca készített elő alkotmánytervezetet – teljes titoktartás közepette, amely csak 2011-ben lett nyilvános.
Jól látható tehát, hogy alkotmányozni majdnem mindegyik kabinet szeretett volna – csak éppen nem tudott.
A gondolat maga tehát egyáltalán nem volt újszerű, még úgy sem, hogy húsz évvel a rendszerváltást követően kezdtük úgy-ahogy megszokni az ideiglenes alkotmányt. A 2010–11-es alkotmányozás senkit sem érhetett hát meglepetésként.
Arról egyrészről Orbán Viktor már 2009 végén teljesen nyíltan beszélt, ám ami ennél talán kézzelfoghatóbb és beszédesebb: 2010-ben a két választási forduló közötti szocialista kampány másról sem szólt, csak arról, hogy „Akadályozzuk meg Orbán Viktor túlhatalmát!”, tudniillik a Fidesz–KDNP kétharmados (alkotmányozó) többségét.
A választók a második fordulóban, 2010. április 25-én (!) tehát mindezt mérlegelve döntöttek úgy, ahogy döntöttek.
Az elég egyértelmű felhatalmazást követően kezdődött meg a formális alkotmányozási folyamat: 2010 nyarán felállt az alkotmány-előkészítő bizottság, amely csaknem nyolc hónapon át ülésezett, és munkájának nagy részében az ellenzéki pártok is részt vettek – akik utóbb nem az alkotmányozás, hanem az Alkotmánybírósággal kapcsolatos akkori hatásköri viták miatt távoztak a testületből.
Talán ma már mellékes, de a rend kedvéért szükséges megemlíteni: a sokat hivatkozott „négyötödös szabály”, amely alapján az okosok szerint nem is lehetett volna kétharmaddal alkotmányozni, 1. nem egy új alkotmány elfogadására, hanem az előkészítés megkezdésére vonatkozott; 2. az 1998 óta nem képezte a magyar jogrend részét, pusztán Gyurcsány Ferenc egyik apróbb közjogi csínytevése révén jelent meg egyik napról a másikra a Magyar Közlönyben újra az alkotmány szabályaként.
A bizottság munkája során számos közjogi, egyetemi stb. szervet és csoportot kért fel véleményezésre, tevékenységébe az egyes pártok által jelölt öt-öt civil szervezet is bekapcsolódhatott. 2011 márciusában a testület egy szabályozási koncepciót – nem szövegszerű alkotmánytervezetet! – tett le az asztalra, amelynek sarokpontjait tartalmazza is az alaptörvény.
A bizottság munkáját „feleslegesnek” ítélő kritikák tehát alaptalanok voltak, ahogy azok a hangok is, amelyek az alkotmányozási folyamat nyitottságát vonták kétségbe. Valamennyi parlamenti pártot és képviselőt kifejezetten felkértek saját javaslat benyújtására – e lehetőséggel csak Szili Katalin élt –, az Országgyűlés pedig egy hónapon keresztül tárgyalta a kormánypárti képviselők előterjesztését.
Emellett folyt a vonatkozó nemzeti konzultáció, az alkotmányozással érintett szervezetek vezetőinek bevonása. Így például az Alkotmánybíróság akkori elnökéé, Paczolay Péteré, akinek kifejezett kérése volt a bárki által indítványozható alkotmányjogi panasz eltörlése, valamint számos konferencia és előadás-sorozat.
Az alkotmányozás tehát a nyilvánosság bevonásával, megközelítőleg tíz hónapig tartott, a választópolgárok kézenfekvő módon nyilváníthattak arról (is) véleményt 2010-ben (akarnak-e alkotmányozó többséget?), de legfőképpen 2014-ben (akarják-e legitimálni az alaptörvényt és az azt alkotókat?).
A több mint négy éve hatályba lépett alaptörvény átvette az alkotmányból, ami 1990 óta a magyar közjogi tradícióhoz tartozik (államszerkezet, kancellári kormányforma stb.), kodifikálta, ami addig nem volt (hatalmi ágak elválasztása), valamint szakított a korábbi szöveg értéksemlegességével és individualista emberképével. Teszi mindezt a Nemzeti Hitvallással, szociális helyett az értékteremtő munkán alapuló gazdaság rögzítésével, szabadság és felelősség, egyén és közösség egészséges egyensúlyának hangsúlyozásával.
„Legyen béke, szabadság és egyetértés” – vallja az alaptörvény utolsó mondata, és vélhetően valamennyi országgyűlési képviselő is. Erre tettek ugyanis esküt: kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt.
A szerző jogász, Alapjogokért Központ