Magyarországon a gyermekvállalási kedv az egyik legalacsonyabb a régiónkat tekintve. Jellemzője, hogy szoros összefüggést mutat a rendszerváltozással, vagyis a gyermekvállalás zuhanása 1990 után következett be nálunk. (Hasonlóan a többi volt szocialista országhoz.) Érthető mindez az átmeneti évek miatt, hiszen a jövőtervezés a gazdasági válságban egyre nehezebbé vált. További oka az individualista életszemlélet rendkívül gyors térnyerése. Radikálisan romlott az elköteleződésre való hajlam, a házasságban élő fiatalabb korosztály drámaian visszaszorult. Ennek egyenes következménye a gyermekvállalás csökkenése. Utolértük, sőt túlhaladtuk a nyugati országokban tapasztalható jellemzőket.
Az adatokból előrevetíthető a népességfogyás. Ráadásul a mai húszas-harmincas generáció gyermekvállalási kedvének az alacsony szintje, figyelembe véve, hogy a Ratkó-korszak demográfiai hullámai elcsitultak, visszafordíthatatlan népességcsökkenési folyamatot indíthat meg. Fontos felfigyelni a szóra: visszafordíthatatlan! Ha a harmincas korosztálynál nem érjük el a gyermekvállalás növekedését, a lakosság természetes csökkenése megállíthatatlan lesz. Látni kell továbbá, hogy ez szívóerő a migrációra.
Mit tehet a társadalom? Úgy tűnik, hogy a család mint a társadalom alapsejtjének rehabilitálása nélkül ezek a folyamatok megállíthatatlanok, és tragikus eredményekre vezetnek.
A Népesedési Kerekasztal nyugdíjszakértői csoportja ezért rendkívül fontosnak tartja mind a politika felelőseinek, mind magának a társadalomnak a radikális szemléletváltását. Bár a népesedéspolitika hangsúlyos a kormány tevékenységében, nyugdíjügyben mégis komplex, stratégiai döntésekre lesz szükség. Fontos lenne ezek igen alapos előkészítése, és közvélemény előtti bemutatása. A társadalom fenntarthatóságához elengedhetetlen az egészséges korszerkezet, amihez a gyermekvállalási kedv növelése szükséges. Ha van is rá szándék – mint ahogy azt a magyar felmérések tanúsítják, hogy több gyereket szeretnének a polgárok –, a valóságban mégis kevesebb gyermeket vállalnak a szülőpárok, mint amennyi a népességfogyás megakadályozásához elegendő lenne.
Látni kell, hogy a bérek napjainkban még nemigen elegendők egy többgyerekes család eltartására akkor, ha csak egy kereső van. A női emancipáció igényli a saját jogú jövedelemből való megélhetést. Az időskori biztonság alapja napjainkban csak a munkanyugdíj, hiszen a magányos egyén biztonságos ellátását a munkaviszonnyal megszerzett nyugdíja jelentheti. Ezért a nők nagyobb számú munkába állása elkerülhetetlen. Pedig az otthon végzett munka is munka, csak nincs érte fizetés, így nem teremt nyugdíjalapot…
Ha viszont idős korban meg lehet élni gyermekek vállalása nélkül is, mert a társadalombiztosítás rendszere ezt lehetővé teszi, akkor nem feltétlenül szükséges az aktív korban a gyermekvállalás, ami komoly anyagi terhet jelent. Más szóval – furcsa módon – a kellő színvonalú munkanyugdíj az, ami nem ösztönöz a rendszerben gyermekvállalásra. Azt most nem részletezzük, hogy a jelenlegi aktív generáció munkanyugdíjának összege 2030–35 után várhatóan olyan alacsony lesz, hogy abból aligha lehet majd megélni. És erre nincs a társadalom felkészülve, csak riogatásokat hall.
Érdemes ezért az állami nyugdíjrendszert olyan irányba változtatni, hogy abból világosan érzékelhető legyen: a gyermek vállalása, felnevelése és taníttatása nyugdíjjogosultságot alapoz meg. Ez nem jelenti a munkanyugdíj eltörlését, hanem a kiegészítését. Viszont határozottan jutalmazza a kellő képzettséget is biztosító családi ráfordításokat, hiszen a jövő munkapiacán csak a képzett munkaerőnek vannak esélyei a jó elhelyezkedésre, ezáltal a megfelelő jövedelemtermelésre, amiből a majdani időskorúak is megfelelően részesedhetnek. A jövő társadalmának képzett emberekre van szüksége, folyton ezt halljuk.
Egy kétcsatornás nyugdíjrendszer figyelembe veszi, hogy a gyermeket felnevelő polgárok kettős terhet vállalnak magukra: a járulék és adó fizetését, valamint a gyermekekre fordított kiadásokat. Fontos kiindulópont, hogy a felnevelt gyermekekre a társadalom minden egyes részének, így a gyermektelen tagjainak is szükségük van, hiszen – és ez nagyon fontos szemléleti változást jelent – ők is csak abból az elosztható jövedelemből részesülhetnek, amit a majdani munkavállalók, a mai gyermekek és fiatalok a maguk aktív korszakában megteremteni képesek lesznek.
A gyermeket vállalni képtelen vagy nem szándékozó polgároknak az így felszabaduló jövedelemhányadok félretétele, megtakarítása, nyugdíjbiztosításra való felhasználása jelentheti azt a megoldást, amellyel ők is megfelelő szintű időskori jövedelmet biztosíthatnak maguknak. Hiszen gyermeknevelésre nem kell ráfordítaniuk, azt félretehetik.
Egy ilyen rendszer azt a súlyos igazságtalanságot küszöbölné ki, ami abban nyilvánul meg, hogy rendszerszerűen ma és nyugdíjas korában is hátrányos helyzetben lesz a többi polgártársához képest az, aki a társadalom érdekében rengeteget tesz: gyerekeket nevel. A gyereket nevelő jelenleg is alacsonyabb életszínvonalra kényszerül, és nyugdíja is nagy valószínűséggel – különösképpen a nőknek – alacsonyabb lesz, mint a gyermekeket nem nevelő társainak.
Egy ilyen rendszernek nagyon fontos eleme lenne az otthon végzett munka helyes értékelése. Felmérések mutatják, hogy a családban végzett munka az időalap negyedét is kiteszi, s így feltétlenül beleszámítandó a gyermeknevelés valós költségeibe. Igen fontos a munka és a család harmóniáját biztosító, a munka és az otthonmaradás választási lehetőségét megadó intézményi környezet létrejötte. De a család rehabilitációjának alapfeltétele mindenekelőtt a gyermekvállalás és a társadalmi szemlélet megváltozása.
A családi életre való nevelést központi helyre kell tenni a gyermekek legkülönbözőbb fejlettségi szakaszaiban. A pedagógusképzés fontos részének kell lennie ennek a témakörnek. Része az egészséges párkapcsolatra való felkészítés is, mert csak akkor várhatunk érdemi előrelépést a népesedés terén, ha a fiatalok az elkötelezett élet szépségét és hasznosságát felismerik. Része lehet a generációs szolidaritásra épülő nagycsaládos koncepció rehabilitálása is. Kerülni kell annak reklámozását, ami csak a piac érdeke, hogy a jövő kizárólag a kiscsaládos vagy individualista háztartási modellekben képzelhető el. Angol elemzések kimutatták, hogy a családban élő idősek anyagi és életlehetőségei lényegesen jobbak, mint az elkülönülten élőké, de természetesen ez alkalmazkodással is jár.
Mind a családalapítás, mind a családbővülés mentálhigiénés támogatást igényel. Elengedhetetlen, hogy a szétesés kísértéseinek ellenállni képes családi kapcsolatok jöjjenek létre, a családból kilépő fiatalok felkészülhessenek a rájuk váró feladatokra, a párkapcsolatok nehézségeire, de ezek megoldhatóságára, a családi szerepek változásaira, a generációk közötti helyes kapcsolatokra is kapjanak segítséget. Mindehhez határozott társadalom- és gazdaságpolitika kell.
Megfelelő lakáspolitika, várospolitika, munkahelyteremtés, vidékfejlesztés, szociális intézmények fejlesztése és családtámogatási rendszer. Utóbbiban nem állunk rosszul nemzetközi összehasonlításban, komoly eredményeket mutathat fel a kormányzat, de az előbbiekben még bőven van tennivaló. Ha nincs megélhetési lehetőséget biztosító, tisztességes béreket garantáló munkaalkalom, az elvándorlás fokozódni fog. Vásárlóerő-paritáson számolva a 23 európai OECD-ország közül a hazai bérszínvonal az egyik legalacsonyabb. Ennek a szakképzett munkaerőhiányon keresztül jelentkező negatív hatását már érezzük a gazdaságban.
A társadalmi és gazdasági szempontból is vészes népességfogyás megállításához a társadalom mindhárom rétegének támogatása szükséges. A gyermekekkel, az aktívakkal és időskorúakkal kapcsolatos szabályozás és társadalmi gyakorlat továbbfejlesztést igényel. Első lépés: a társadalomban a fiatal korosztály elköteleződésének segítése, mert ettől függ a következő generáció megszületése. A második: a már gyermeket nevelők terheinek könnyítése, a gyermeknevelési munka jobb megbecsülése. A harmadik: egy olyan időskori gondoskodási rendszer kiépítése, amelynek pozitív visszacsatolása lehetséges a gyermekvállalásra.
Jelenlegi kormányzatunk sokat tesz a családosok helyzetének javításáért. Itt további égetően fontos tennivaló lenne a mai harmincas korosztály (további) gyermekvállalásra való felkészítése, támogatása. A fiatalkorúak nevelése, elköteleződésük támogatása és az időskori létre való felkészülést szolgáló intézmények fejlesztése (állami nyugdíjrendszer, előtakarékosság) is további erőfeszítést igényel. Végtelenül fontos mindezeknek a kommunikációja.
Ha meg akarjuk menteni a családot, forradalmasítani kell a társadalmat – mondta Gilbert Keith Chesterton, a kiváló angol író és filozófus. A média ebben abszolút fontosságot élvez. Erőteljes médiatámogatás nélkül a társadalmi tudatformálás elképzelhetetlen.
A szerző közgazdász, professor emerita