Rövid idő alatt rengeteg kommentár napvilágot látott a keddi terrortámadások kapcsán. A legtöbb közülük természetesen a gyász hangján szólt. Lépjünk most túl azon, hogy mennyire valódi a Facebook-profilképek „belgásításában” megjelenő gyász, mert Brüsszelben tényleg tragédia történt. A politikusok is gyászoltak: Federica Mogherini, az EU legfőbb külügyére egyenesen elsírta magát sajtótájékoztatója közben. Rendre elhangoztak a buzdító mondatok is: „le fogjuk győzni a terroristákat”, „Európa erős” stb.
Szép szavak ezek, lehet, hogy vigaszt is nyújtanak egyeseknek, de kérdéses, hogy mi a valóságtartalmuk. Merthogy az igazság az, hogy már a franciaországi tragédia után elmondta minden, a témában jártas szakember, hogy a terrorfenyegetettség semmivel sem csökkent, és csak idő kérdése, hogy mikor lesz a következő robbantás. Több mint négy hónap telt el a párizsi terrortámadások után úgy, hogy hivatalosan az összes nyugat-európai titkosszolgálat a merényletek kitervelőjét, Salah Abdeslamot kereste. Nem az afgán hegyek zegzugos barlangrendszerében, hanem Molenbeekben, amely kisebb, mint Budapest VIII. kerülete. Ezek után sikerként beállítani Abdeslam elfogását akkor is álságos lenne, ha nem történtek volna meg a keddi merényletek.
Nyugat-Európa valójában teljesen védtelen. Ez nem most derült ki, hanem már évekkel ezelőtt Madridban, Londonban, Párizsban. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: gyász, szép szavak, felfokozott hangulat egy-két hónapig, aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba. Hányszor kell még végignéznünk ugyanezt? Hány embernek kell még meghalnia, mielőtt Európa végre elszánja magát a cselekvésre? Kínálkozik persze a könnyű válasz, hogy a repterek check-in termináljai és a metróállomások „puha célpontok”, amelyeket lehetetlen megfelelően védeni. Ez bizonyára igaz is, hiszen tényleg nem lehet tartósan katonákat állítani minden utcasarokra, azonban hazugság, hogy Európa ne tehetne semmit. Már a 2001-es amerikai terrortámadások óta folyik a vita, ami minden merénylet után újra előkerül: feladjon-e Európa egy szeletet a szabadságából a biztonságáért cserébe? Az Egyesült Államoknak 2001. szeptember 11-e elég volt a döntés meghozatalához: megszülettek azok a törvények, amelyek közül legismertebb a Patriot Actként elhíresült csomag. Ezek a törvények azt a célt szolgálják, hogy az állam nagyobb rálátást nyerjen az emberek magánszférájára. A világ progresszív fele természetesen szörnyülködött, amikor Edward Snowden – a hazaárulás tényállását kimerítve – nyilvánosságra hozta az Egyesült Államok különböző titkosszolgálatai (elsősorban az információgyűjtés technicizált részét végző NSA) által alkalmazott módszereket. Totális kontrollról, elnyomó államról és a szabadságjogok leépítéséről papoltak, miközben a helyes kérdést elfelejtették feltenni: nőtt-e az amerikai állampolgárok biztonsága 2001 óta? Az eredmények Amerikát igazolják.
De vissza Európához, merthogy 2001-ben itt is lejátszódtak a szabadság versus biztonság viták. Mint a keddi események is mutatják, nem a biztonság győzött. Lett helyette Frontex. Egy újabb bürokratikus uniós ügynökség, amelyik papírból gyárt papírt: elemez, analizál, beszámolókat ír. Gyakorlatilag mindenre alkalmas, azon kívül, hogy megvédje az európai állampolgárokat. Pedig az uniós fellépésre nagy szükség lenne, hiszen a terrorizmus már évtizedek óta nem nemzetállami, hanem nemzetközi alapon szerveződik, a máskor oly harcias EU azonban semmit sem tesz. Lehet persze azzal mentegetni az uniót, hogy a tagállamok vonakodnak megosztani egymással a titkosszolgálataik által gyűjtött információkat, így Brüsszel nem tehet semmit. Többször láttuk azonban, hogy ha az EU (és a német kancellár) nagyon akar valamit, akkor azt igenis átverik mindenen – gondoljunk csak a kvótás döntésre.
Ezek után már tényleg csak az a kérdés, hogy akkor miért nem azon dolgozik az eurokraták hada és az unió vezetése, hogy megvédjék az európai állampolgárokat? Miért fontosabb nekik minden mondvacsinált és valódi kisebbség (kivéve persze a határon túli magyarokat), mint a többségi társadalom biztonsága? Erre összesen két válasz kínálkozik: vagy tényleg elhiszik, hogy ez így jó, vagy nem mernek szembenézni az igazsággal. Ha tényleg elhiszik, akkor mára minden kapcsolatukat elvesztették a valósággal és a választóikkal. Én azonban nem hiszem, hogy Európa vezető politikusainak túlnyomó része valamilyen mentális kórságban szenvedne. Sokkal valószínűbb, hogy félnek kimondani, hogy azok az eszmék, amelyekre karrierjüket építették, megdőltek. Be kellene ismerniük, hogy évtizedeken át tévedtek, és tévedésben tartották választóikat is. Hogy miközben multikulturalizmusról, toleranciáról, elfogadásról beszéltek; miközben milliószám invitálták országaikba az idegen kultúrákból érkezőket, hogy olcsó munkaerőt biztosítsanak a multinacionális cégeknek, párhuzamos társadalmak jöttek létre. „No go” zónákkal, ahova a rendőrök sem mernek bemenni, ahol megszűnt az adott állam fennhatósága, ahol a saría van hatályban. És a nyugat-európai politikai elit, az, amelyik jelenleg is regnál, végigasszisztálta ezt. Szélsőségesnek, kirekesztőnek bélyegezve azokat a szervezeteket és egyéneket, akik kimondták az igazságot.
De ennek vége. Senki se várjon azonban katarzist vagy valami hirtelen fordulatot, ez egy folyamat. Ahogy Európa elpuhulása is hosszú évtizedeken keresztül ment végbe, az ellenreakció sem egy pillanat műve lesz. Sok időnk azonban nincs, hiszen a jelenlegi migrációs hullám csak előszele azoknak a folyamatoknak, amelyek a következő évtizedekben végbemennek majd a világban. Az előrejelzések szerint Afrikában 2050-re két és fél milliárd ember él majd, csak Nigériában több, mint az EU területén. Teljesen nyilvánvaló, hogy isteni csoda nélkül a kontinens nem tud eltartani ennyi embert. Mi lesz, ha ez az emberáradat megindul? Nem milliók, hanem százmilliók akarnak majd Európába jönni. Mire megyünk majd akkor a politikai korrektséggel, az emberi jogi fundamentalizmussal és az ezeket kiszolgáló politikával? Emelt fővel megyünk a sírba, azt hangoztatván, hogy végig hűek maradtunk Európa „közös értékeihez”? Azokhoz, amelyek az elmúlt ötven évben ledöntötték azokat az ezeréves igazságokat, amelyek naggyá tették kontinensünket.
Van egy másik út is. Visszatérünk a gyökerekhez. Szakítunk a hazugságokkal: azzal, hogy minden ember mindig és mindenkor egyenlő, azzal, hogy minden vallás érték – kivéve a kereszténységet –, azzal, hogy bármilyen deviáns kisebbség jogai előrébb valóak a többség érdekeinél. Kemény szavak ezek, holott néhány évtizede még maguktól értetődő igazságok voltak. Pontosan az a politikai elit döntötte le őket, amelyik most is igyekszik a változás útjába állni. Az, amelyik most is migránsok millióit hozná Európába. Ezért a hazug tanok megtagadásával együtt terjesztőiket is meg kell tagadni. Jövőre választásokat tartanak majd Németországtól Franciaországig, Olaszországtól Csehországig. A lehetőség adott lesz tehát Európa polgárainak, hogy válasszanak: visszatérnek az igazsághoz, vagy csendben belenyugszanak, hogy az európai ember ideje lejárt.
A szerző jogász (Alapjogokért Központ)