Pelle János annak a reményének ad hangot a Megnyitás előtt a Sorsok Háza című cikkében (Magyar Idők, 2018. szeptember 27.), hogy 2019. április 16-án végre megnyílik a Sorsok Háza.
Neki elég az a hat sor a koncepcióról, amit Köves Slomótól idéz. Bizalmat szavaz neki és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványnak és elnökének.
A lényeg, hogy nyíljon meg a kiállítás. Azt gondolom, hogy az lenne a természetes, ha a kiállítás koncepciója nyilvánosságot kapna, és azt szakmai vitára bocsátanák még a megvalósulás előtt.
Érdekes módon Pelle János nem akarja előzetesen megismerni a Sorsok Háza kiállítási forgatókönyvét. Ellenben arra hívja fel olvasói figyelmét, hogy „a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelyen (HDKE) 2006-ban, az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzása idején felavatott kiállítás forgatókönyvét előzetesen nem ismerte a közvélemény, még az intézmény kuratóriumának minden tagja sem”.
Az állítás tényszerűen nem igaz. Nehezen tudom elhinni, hogy Pellét pusztán emlékezete csalja meg. Hónapokon keresztül lehetőség volt olvasni és véleményezni a holokauszt-emlékközpont honlapján a forgatókönyvet.
A Páva utcai állandó kiállítás igazgatójaként irányítottam bő másfél éven keresztül a Jogfosztástól népirtásig című kiállítás megvalósulási folyamatát a történeti forgatókönyv első vitájától a közbeszerzési eljáráson és a belsőépítészeti terveken keresztül a megnyitásig.
A holokauszt-emlékközpont állandó kiállítása 2004–2005-ben készült. Megnyitására 2006. február 21-én került sor.
Ezt megelőzően a holokauszt-emlékközpontban működött egy kiállítási iroda, amelyben több mint egyéves szakmai vitának eredményeként született meg az állandó kiállítás alapkoncepciója, majd 2004 áprilisára a kiállítás alapját képező történeti forgatókönyv.
Ennek a forgatókönyvnek a vitáját az általam vezetett Magyar Nemzeti Múzeum Páva utcai Állandó Kiállítás Programirodája szervezte meg 2004. július 9-én a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A vitán megjelentek száma megközelítette a nyolcvan főt. A hozzászólók száma pedig a felkért szaklektorokkal együtt huszonöt fő volt. További öt írásos vélemény érkezett a programirodába.
A sok pozitív megjegyzés mellett számos bírálat is érte a forgatókönyvet. Többségében alapmegállapításként hangzott el, hogy a történeti forgatókönyv jó szerkezetű és látogatóbarát, megvalósításától modern kiállítás várható.
Természetesen kompromisszumokat kellett kötni. Méghozzá úgy, hogy egymástól igen távoli nézetek is megfogalmazódtak a vitán. 2004. július 22-ig elkészült – a véleményeket figyelembe véve – az új történeti forgatókönyv.
Az öt szaklektor újabb véleménye alapján 2004. szeptember 7-én véglegesítették a szerzők a történeti forgatókönyvet, amely alapját képezhette a látványtervre és kivitelezésre kiírt közbeszerzési pályázatnak.
2004. október 6-án sajtótájékoztatót tartottunk, ezzel egy időben fölkerült a holokauszt-emlékközpont honlapjára a forgatókönyv, így bárki olvashatta, hozzászólhatott. 2004. október 28-án a holokauszt-emlékközpontban újabb vitát rendeztünk az emlékközpont kuratóriumának, felügyelőbizottságának és munkatársainak részvételével.
Mindeközben folyamatosan szakmai háttérmunkát, történeti és képi kutatást végzett történészek, muzeológusok, könyvtárosok, filmszakértők, levéltárosok sokasága itthon és a határon túli intézményekben.
A kutatások kiterjedtek valamennyi magyarországi állami levéltárra, a főbb egyházi levéltárakra, az összes megyei múzeumra, az Országos Széchényi Könyvtárra, az Országgyűlési Könyvtárra, a határon túli levéltárakra és múzeumokra, egyéb külföldi intézményekre (mint például a washingtoni United States Holocoaust Memorial Museum, a jeruzsálemi Jad Vasem, Chaton a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, a tel-avivi Diaspora Múzeum, a németországi Bundesarchiv stb.).
2004 decemberében írtuk ki a közbeszerzési pályázatot a kiállítás tervezésére és kivitelezésére. A közbeszerzési zsűri munkáját segítette s a döntést megelőzte egy négytagú szakmai zsűri tevékenysége, bírálata: tagjai egy történész, egy történész-muzeológus, egy építész-belsőépítész és egy informatikus volt.
A kiállítás építése 2005. szeptember 5-én kezdődött. 2005. október 3-án ismételten véleményezhették a holokauszt-emlékközpont munkatársai és a kuratórium tagjai a véglegesnek szánt forgatókönyvet és látványtervet. A Jogfosztástól népirtásig című kiállítás megnyitására 2006. február 21-én került sor. Nem igaz, hogy alig esik szó benne Auschwitzról. Az egyik leghangsúlyosabb tere a kiállításnak. Nem igaz, hogy a munkaszolgálatosok nyugat-magyarországi tragédiájára nem tér ki a kiállítás.
A Pelle által végtelenül korszerűtlennek titulált kiállításban öt család történetének tragédiája kísérhető végig mozgóképes vetítéssel, hanganyaggal. A kiállítás nyolc teréből hatban vetítünk archív felvételeket. Két térben falra vetített, interaktív térképeken ismerkedhet a látogató az országos és a budapesti eseményekkel a holokauszt idején.
A kiállításnak nincs olyan tere, ahol ne lenne legalább két érintőképernyő, amelyekben fotók, archív filmek, plakátok, nyomtatványok találhatók, visszaemlékező üldözöttek mesélik el személyes történeteiket.
A kiállítás záróterében áldozatokkal és embermentőkkel „találkoznak” a látogatók. Nem egy diákcsoportot kísértem végig a kiállításon, amikor még nem nyilvánítottak „nemkívánatos személlyé” az intézmény vezetői.
Akik a kiállítás elején még azon mulattak, hogy olyan nyomtatványokkal szoktatták az embereket a kollektív megkülönböztetéshez, mint például „Aki zsidónál vásárol, az hülye”, azok az auschwitzi térben és a felszabadulást bemutató térben már döbbenten és csöndben álltak, s nem egy közülük a könnyeit titokban letörölve lépett ki az épületből.
A szerző történész, a Páva utcai állandó holokausztkiállítás volt igazgatója
A szakmai vita formalitás volt – válasz Molnár Juditnak
Molnár Juditnak igaza van: a Magyar Nemzeti Múzeum Páva utcai Állandó Kiállítás Programirodája 2004. július 9-én a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében valóban vitát szervezett a Holokauszt Tudományos és Dokumentációs Emlékközpont (HDKE) kiállításáról.
Nem véletlen, hogy ő – mint a programiroda vezetője – emlékszik erre az eseményre, nekem azonban kiment a fejemből. Nemcsak azért, mert azóta több mint tizennégy év telt el, de azért is, mert a nevezetes vitán csak az előzőleg meghívottak vehettek részt, és az ott elhangzott kifogások és észrevételek nem keltettek visszhangot a médiában.
Vagyis a Jogfosztástól népirtásig című kiállításról volt is nyilvános vita meg nem is. Érdemes itt megjegyezni, hogy a HDKE épületét 2004. április 16-án, a magyarországi holokauszt emléknapján Medgyessy Péter miniszterelnök már át is adta a rendeltetésének. Vagyis már felavatták a kiállítás termeit, mielőtt végleges döntés született volna a tartalmáról.
A normális sorrend fordított lett volna: előbb tisztázni, kinek szól a kiállítás, mi az üzenete, és azután hozzáfogni az építkezéshez. Ilyen viszonyok között érthető, hogy a „nyilvános vita” formalitás volt. És az sem lephet meg senkit, hogy a tudományos intézményként sem működő HDKE kiállításának látogatottsága rendkívül alacsony: ugyanis a látogatók elmaradásukkal fejezik ki fenntartásaikat a tárlók tartalmával szemben.
Molnár Judit indulatos vitacikke felidézi egy másik vitapartnerem stílusát, akivel a közelmúltban, nem először, összeütközésbe kerültem. Karsai Lászlóról van szó, akinek ő Szegeden a tanítványa volt, s akihez a nézeteit tekintve közel áll.
Karsai a kilencvenes években sokat tett azért, hogy a holokausztról folytatott nyilvános diskurzus átpolitizálódjon, s történészi tekintélyével arról kívánta meggyőzni a közvéleményt, hogy Antall József, majd Orbán Viktor a „Horthy-rendszer restaurációjára” törekszik, mi több: aktívan közreműködne egy újabb holokausztban.
Ez a teljesen képtelen politikai üzenet, ha burkolt formában is, de jelen van a HDKE kiállításán is, amely mindenekelőtt arra a felelősségre koncentrál, amit a korabeli magyar társadalom és az állami szervek viseltek a népirtásért.
Köves Slomó nyilatkozataiból kitűnik, hogy a felelősséget a Sorsok Háza kiállítása sem tagadja majd, bár a Molnár–Karsai tandem és a mögöttük álló Mazsihisz ennek ellenkezőjéről akarja meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt.
Pelle János