Hazánkat folyamatosan rengeteg vád éri az európai politikai porondon különböző nemzetek politikusai részéről az „idegengyűlölet” miatt. A migránsválság csak tetézte ezt a helyzetet. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a magyarság mindig befogadó nemzet volt a történelem folyamán. A vendégszeretettel azonban lehet élni és visszaélni. A nyelvpolitikai küzdőtéren is érdekes folyamatok zajlottak le.
Korábban a médiában menekülteket emlegettek. Rendkívül fontos kiemelnünk, hogy menekültnek csak az tekinthető, aki valami elől okkal, alappal menekül. Aki az adott ország büntetőjogi hatalma és a jogos felelősségre vonás alól akar megszabadulni, azt nem illeti meg ezen jogállás. Biztonságos harmadik országból származók nem tekinthetők jogilag menekültnek. Különböztessük tehát fogalmilag meg az illegális migránsokat!
Alapjogvédőként és alkotmányjogászként nem is mondhatok mást, mint hogy a menekülteket megilletik az emberi jogok – és ezt törvényes eljárásban kell garantálni. Ez azonban minden egyes konkrét személy vonatkozásában megvizsgálandó egy ország részéről. Nem lehet egy államra rázúdítani egy sokaságot masszaként, név és egyéniség nélküli tömegként. Jöhetnek olyanok, akiket megillet a menedékjog hazánkban, ezt azonban külön-külön mindenki esetében ellenőrizni kell.
Ez pedig fontos kérdésre irányíthatja rá figyelmünket. Mivel Magyarország szuverén, független állam, és belügyeibe senkinek nincs joga beleszólni, más népek fellépése legfeljebb akkor lenne indokolt, ha hazánk az ő nemzettársaik ellen járna el jogsértően. Az Európai Unióra a tagállamok nem szuverenitásukat ruházták át, hanem a szuverenitásból fakadó egyes hatáskörök gyakorlását. Az EU alkotmányjogi szempontból nem állam. Jogkörei csak arra terjednek ki, amire az alapítók létrehívták. A terrorizmus veszélyei miatt a tömeges migráció olyan szintű nemzetbiztonsági kockázatot von maga után, hogy az már alapjaiban is érinti a tagállamok szuverenitását.
Eleve óvatosan kell bánni – bármilyen jogcímen is történik – a külföldiek tömeges beáramlásával, de az tarthatatlan, hogy az illető személyek kilétének megítélésébe az adott ország bele sem szólhat. Ez az embereket számként és nem személyiségként kezelő szemlélet nagyon veszélyes vizekre vihet, és rossz emlékű diktatúrák hozzáállását idézi.
Egy független államnak igenis legyen joga prioritásokat felállítani és eldönteni, hogy milyen (akár kultúrájú, vallású) népeket fogad be. Azt is mondhatjuk, hogy amíg csak egyetlen határon túli magyart is veszély fenyeget külföldön nemzeti hovatartozása miatt, addig végképp ne akarjanak hazánkra erőszakolni embertömegeket!
Az sem mindegy, hogy egy nemzetiség milyen körülmények között, milyen hozzáállással telepszik le egy adott ország területén. Mindamellett, hogy a határon túli magyarságot mennyi sérelem éri, példaértékű, hogy Magyarország milyen módon bánik a nemzeti kisebbségekkel. Magyarországon már a történeti alkotmány szerint is komoly hagyományai voltak a nemzetiségek védelmének, gondolhatunk itt a jászok és kunok privilégiumaira, illetőleg az erdélyi szászok sajátos jogállására.
A hatályos, nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény szerint „a kulturális sokszínűség, a nyelvi különbözőség nem a megosztottság, hanem a gazdagodás forrása, a nemzetiségek által létrehozott kulturális értékek Magyarország kulturális örökségének szerves részei”.
A nemzeti kisebbségeknek nemzetközi összevetésben a szakirodalom besorolása szerint lehetnek egyéni jogaik, kollektív jogaik, valamint – legnagyobb kedvezményként – részesedhetnek autonómiában. A vonatkozó új jogszabály szerint a kisebbség elnevezést a nemzetiség váltotta föl. Ez ugyanis kifejezi, hogy a szóban forgó csoport nem csupán a többségi lakossághoz képesti csekélyebb lélekszáma miatt részesedhet kedvezményekben, hanem mert értéket testesít meg. Az érték pedig a többségi társadalommal összevetve valamilyen egyéni jelleg, kulturális sajátosság, amely többek között a nemzetiségiek sajátos identitásában, nyelvi és történelmi hagyományaiban testesül meg.
A közéleti vitákban keveset jön elő, hogy a szakirodalom nemzetközi összevetésben a kisebbségek három kategóriáját különbözteti meg: azokét, akik eredetileg más állam lakosságához tartoztak, de annexió, határváltozás miatt kényszerültek egy újabb ország fennhatósága alá; olyanokét, akik már a szóban forgó állam megalapítása előtt az adott területen éltek; végül azokét, akik bevándorlás révén váltak a befogadó ország állampolgáraivá.
Természetesen egyéni jogaik tekintetében semmiképp nem tehető különbség az egyes csoportok tagjai között. A kollektív jogok vonatkozásában azonban a lista sorrendisége szerint még inkább indokolt a fokozott védelem. Gondolhatunk itt főképp a határon túli magyarság helyzetére. A demokratikus jogállamban ugyanis evidencia, hogy származása alapján senki nem diszkriminálható, az azonban a hatékonyság és a megvalósíthatóság szempontjából rendkívül fontos, hogy az állam kiket részeltet kifejezett támogatásban.
Hozzátehetjük: Magyarországon nem él olyan nemzetiség, amelyet erőszakos határmódosítás folytán csatoltak volna hazánkhoz.
A kisebbségekre/nemzetiségekre vonatkozó korábbi törvény a hatályossal nagyjából azonos elvi alapon állt. Eszerint nemzeti kisebbség minden olyan Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozástudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
A nemzetiségi törvény száz százalékban vette át a 13 nemzetiség felsorolását. Ezek a bolgár, görög, horvát, lengyel, német, örmény, roma, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán. Ezen nemzetiségek jogilag egyenrangúak. Az említett feltételekkel a törvény megengedi újabb nemzetiségek bejegyzését is.
A magyar szabályozásról büszkén elmondhatjuk, hogy voltaképp megvalósítja a kulturális autonómiát. A hatályos törvény szerint a közösségi (kollektív) nemzetiségi jogok a következők. A nemzetiségeknek a közösségi névhasználathoz fűződő jogaik gyakorlása során joguk van a történelmileg kialakult helységnevek, utcanevek, földrajzi megjelölések használatához. A nemzetiségi közösségeknek joguk van intézmények létrehozásához és működtetéséhez, nemzetiséghez tartozók óvodai neveléséhez, általános iskolai neveléséhez-oktatásához, gimnáziumi, szakközépiskolai, szakiskolai neveléséhez-oktatásához, felsőfokú képzéséhez.
Megállapíthatjuk tehát, hogy hazánkban a nemzetiségek védelme a történelmi hagyományok folytatásként az indokolt mértéket eléri, és a védelem megőrzése tekintetében széles körű a konszenzus. A kisebbségi személyeket (meg)bántani minden normális értékrendű ember erkölcsével ellenkezik.
A probléma ott kezdődik, ha egyesek jogszerű eljárásokkal szembeni védőernyőként használják fel a kisebbségi mivoltot, nemzetiségi hovatartozást. Ez az, ami erodálhatja a kisebbségvédelmet illető konszenzust. Innentől azonban a bírálat nem kisebbségiségéért, hanem saját viselkedéséért terheli az érintettet.
Költői kérdés: a migránsokat miért nem a saját szomszédos, magas GDP-jű országaik fogadják be? Miért nem a menekültek szülőföldjének megóvását részesítik előnyben az európai politikusok? Amíg ezen kérdésekre nem kapjuk meg az őszinte, objektív választ, addig nincs létjoga a migránskvótát előirányzó kérésnek.
A szerző alkotmányjogász, egyetemi docens