A német Zöld Párt rajna-pfalzi ifjúsági tagozata, a Junge Grüne rögtön a labdarúgó Európa-bajnokság kezdetén az alábbi szózatot intézte a német – és globálisan minden – szurkolókhoz.
„A hazafiasság a nacionalizmus egyik formája. Aki hazafinak vallja magát, az kirekeszt másokat. A hazafiasság hatásainak mindig vannak következményei, különösen ott, ahol agresszív formában jelenik meg, és a másik embert ellenségnek stigmatizálja.
Éppen ezért felszólítjuk a labdarúgó Európa-bajnokság minden szurkolóját, hogy ne adjanak teret a nacionalista gondolkodásmódnak. Futballszurkolók, le a zászlókkal!” A Facebookra kitett felhívás alatt a csomóba kötött fekete-piros-sárga német nemzeti lobogó látható nagy, fekete betűs felirattal: A hazafiság nacionalizmus.
Alatta ugyancsak nagy, fekete betűkkel a kiáltványból vett másik tételmondat: Futballszurkolók, le a zászlókkal! A műremeket az ifjúsági szervezet logója, egy sün vagy inkább egy tüskés disznó és a Junge Grüne cégjelzés teszi teljessé.
Egy labdarúgó világ- vagy Európa-bajnokság vérmérséklettől, életkortól, pénztárcától függően mindig is megosztotta és meg fogja osztani az emberiséget. Van ugye az elenyésző kisebbség, amelyik kultúrfölényének biztos tudatában ilyenkor még mélyebb megvetéssel fordul el a labdáért ordító rút tömegtől.
A túlnyomó többség viszont erre az időszakra teljesen más életmódra tér át. A legtöbben, köztük csekélységem is, négy hétre a tévéképernyők elé költöznek. Egy kisebb és mobilabb réteg útra kel, és a helyszínen vesz részt a rituáléban.
Sokan pedig kizárólag erre a négy hétre válnak alkalmi szurkolóvá, mert ebben a négy hétben élhetik át újra a nemzeti összetartozás mámorító érzését, amely 44 év után most végre nekünk is újból megadatott.
A képernyő egyébként az intellektuális szurkolásra is számos alkalmat kínál: tanulmányozni lehet a nemzeti színeket, meg lehet tanulni a részt vevő országok himnuszát, lehet bölcselkedni az egyes nemzetek etnikai összetételének meglepő változásairól vagy állandóságáról. Hogy például a lengyeleknél csupa lengyel játszik, a franciáknál pedig milyen kevés a francia.
A rajna-pfalzi zöld fiatalok azonban ideológiai síkra terelték a dolgot, és a nemzeti színek, a nemzeti lobogók gyalázásába kezdtek. Pedig ha már ideologizálni akarnának, ott lenne az eseményeket valóban beárnyékoló szükségállapot, amely a többek között nekik is köszönhető terrorveszély elhárítására szolgál.
Ott lennének az ő nihilizmusukban fogant futballhuligánok. De nem. Ők inkább csomót kötnek a német nemzeti lobogóra, és tüskés disznót rajzolnak rá címer helyett.
Felhívásuk ugyan sok támogatóra talált, de legalább annyian küldték el őket melegebb éghajlatra. Efölötti felháborodásukban és sértettségükben aztán újabb közleményt jelentettek meg.
„Kitartunk véleményünk mellett: a futballnak örüljünk, ne a nemzetnek. Mi is izgalmas, színes, közös futballünnepet akarunk. De a futballeufóriának nem kell hazafiasnak lennie. Most több ezer gyűlölködő kommentárnak tettük ki magunkat, mert az úgynevezett parti-patriotizmusban veszélyt látunk. Aki a hazafiasság nevében mértéktelenül tombol, vagy akár halállal fenyegetőzik, az saját magát leplezi le.
A gyűlölködő kommentek bizonyítják, hogy sokan szimpla nacionalizmusukat a futballpartiba csomagolják. Wilhelm Heitmeyer szociológus felmérései szerint az ilyen néhány hetes parti-patriotizmus után mindig megnő az idegenellenes és nacionalista magatartás. Ezért ellenezzük mi, rajna-pfalzi zöld fiatalok a nemzeti lobogót és a nemzetállamok kritikátlan ünneplését.”
A felnőtt zöldeket egyáltalán nem botránkoztatta meg az éretlen zöldfülűek véleménye. Berlinben Ramona Pop, a párt egyik vezető politikusa azzal intézi el a kérdést, hogy szerinte a német válogatott 3-1-re meg fogja nyerni következő csoportmérkőzését.
A többi parlamenti párt pedig szinte egységesen úgy reagált a felhívásra, hogy semmi baj, a zöld fiatalok egyszerűen csak szélsőségesebbek, mint a felnőtt pártvezetés. A német sajtó, engedve a közhangulatnak, az ügy kapcsán általában a német szurkolók békés, önfeledt ünnepléséről beszél, hozzátéve azt a félreérthetetlen megjegyzést, hogy az új hazafiasságnak kétségkívül megvannak a maga árnyoldalai, és a labdarúgás esetenként elősegítheti a nacionalista túlzásokat.
Hát ezekkel van dolgunk. És a lehetőségeik korlátlanok. Például most vagy esetleg a következő világbajnokságon majd a német himnusz következik. Annak ugyanis nemcsak az első, de az utolsó sorában is a német haza szerepel: Deutschen Vaterland. Aztán a német címer, a kétfejű sassal.
Persze a díszes társaság magyarországi követői még ennél is rosszabbak. Ők egyrészt ösztönösen, másrészt az Orbán-gyűlölet jegyében a magyar csapat ellen szurkolnak. Egyvalamiben viszont nagyon hasonlítanak a rajna-pfalzi zöld fiatalokra. A nemzeti jelképek gyűlöletében.
Sőt, ebben még túl is tesznek rajtuk.
A szerző író, műfordító, a Nagyvilág szerkesztője