Angela Merkel német kancellár asszony úgy döntött, hogy 2005, 2009 és 2013 után negyedszer is indul a kancellári tisztségért. Külső szemmel nézve meglepően bátornak is tarthatjuk e döntését, ám abban biztosak lehetünk, hogy a mindig hosszasan mérlegelő és kockázatkerülő Merkel nem megalapozatlanul juthatott erre az elhatározásra.
Nyilvánvalóan alaposan tanulmányozta és bemérte előre, hogy a német közvélemény hogyan reagálhat a bejelentésére. S ha mi innen Magyarországról, tágabban Közép-Európából azt hihettük, hogy egy alapjaiban elhibázott migránspolitika után a német polgárok szembefordultak a kancellár asszonnyal, akkor bizony nagyot kellett tévednünk. Merkel bejelentése után ugyanis a Bild am Sonntag felmérést készíttetett, amelyből kiderült, hogy a megkérdezettek 55 (!) százaléka támogatja Merkel negyedszeri indulását a kancellári székért, míg pusztán 33 százaléka ellenzi azt.
Ki hitte volna, hogy a németek többsége a migránsok által elkövetett, nőkkel szembeni molesztálások, erőszakoskodások, gyilkossági kísérletek, egyéb atrocitások stb. után a Willkommenskulturt (a befogadás kultúráját) hirdető Merkelnek további bizalmat ad? Hogyan lehetséges ez, miközben az iszlám migránsok beilleszkedésének, az integrációnak, a munkába állásnak látványos kudarcai nagymértékben Merkel választott politikájának számlájára írhatók?
Akkor viszont mégis mi e fordulat magyarázata, mi a merkeli titok nyitja?
A legfontosabb okot abban látom, hogy Angela Merkel személyisége sok tekintetben megfelel a német társadalom, a német emberek lelkiállapotának, lelki beállítottságának. A németek egyik legfontosabb jellemzője a megfontoltság, a lassú és nehézkes döntéshozatal, a lamentálás, az „egyrészt-másrészt”, az „ez igaz, de” vagy a „sok igazság van benne, ám más tényezők ennek ellentmondanak” típusú megközelítések.
A németek kulturális karakterét leginkább a hatalmas óceánjárókhoz hasonlítanám: haladnak előre egy korábban egyeztetett irányba, és ha mégis fordulniuk kell, akkor azt az óceánjárók lomhaságával és görcsölésével teszik meg (íztelen tréfa lenne itt most a Titanicra utalni, nem is teszem). Ám ha a fordulat végül megtörténik, akkor meg az új irány mellett tartanak ki következetesen és szívósan.
A német történelem a fentiekre jócskán szolgál példával, utalhatok itt Bismarck vaskancellár betonbiztos korszakára vagy a nácizmus és Hitler melletti – roppant sajnálatos – tűzön-vízen keresztüli, az utolsó pillanatig tartó kiállásukra. Ugyanakkor a háborús vereség után, igaz, amerikai istápolás mellett, de hatalmas, tudatos és átgondolt fordulatot tettek a demokrácia és a jóléti társadalom irányába úgy, hogy ebben szinte a teljes politikai paletta összefogott egymással.
Az óceánjáró átfordult diktatúrából a parlamenti demokráciába, és következetesen ragaszkodik ehhez az irányhoz – ami példás és követendő. Ám megtörtént egy másik, keserves fordulat is: a nácizmus után tűzzel-vassal irtottak ki minden, nacionalizmusnak és sovinizmusnak nevezett jelenséget, és ez oly mértékben sikerült nekik, hogy a fürdővízzel együtt öntötték ki a gyereket is: a természetes nemzeti érzés, nemzeti identitástudat és hazaszeretet is áldozatul esett a nagy fordulatnak.
Utóbbival szoros összefüggésben, nagyjából a hatvanas-hetvenes évektől kezdve a patriotizmus átadta a helyét a multikulturalizmusnak. A Nyugaton megjelenő, a frankfurti iskolából származó kulturális marxizmus, amely tagadta a hagyományos nyugati intézményeket és értékeket (úgymint vallás, klasszikus családfelfogás, nemzeti öntudat, közösségi normák és erkölcsök), Németországot is elérte a hatvanas évek második felétől, és a ’68-as beatgeneráció magáévá tette ezeket az újbalos gondolatokat (elég itt Daniel Cohn-Bendit nevét említeni). Később ők kerültek vezetői elitpozíciókba politikában, kultúrában, az Európai Unióban, és terjesztették el a német közvéleményben a multikulti és a másság tiszteletének kultuszát.
A német társadalom tehát itt is nagy fordulatot tett meg, és nehéz kimondani, de igaz: a német közgondolkodás szerves részévé vált a kozmopolitizmus, a globalizmus, szemben a nemzeti identitással és öntudattal. Igaz, hogy éppen Angela Merkel volt az, aki 2011-ben kimondta, hogy a multikulturalizmus nem működik, ám ez inkább csak egy pragmatikus politikus pillanatnyi megnyilvánulásának bizonyult, amelyik nem változtatott a nagy trendeken, és ezt később Merkel is megértette, éppen ezért tért vissza 2015 augusztusának végén a multiWillkommneskulturkultihoz az éppen aktuális ügy, a migránsáradat kapcsán.
Kiábrándító egy kicsit, amit mondok, mégis: ami nekünk természetes lenne, az a németeknek nem úgy természetes, mint nekünk. Vagyis míg mi látjuk a migránsinvázióban a veszélyeket, és tenni akarunk ellenük – akárcsak a visegrádi országok –, addig az uralkodó német közvélemény, a sajtó és a média ezt nem így látja, nem így interpretálja a lakosságnak. Aki figyeli a német közszolgálati adók – ZDF, ARD stb. – mentalitását, az pontosan tudja, mit jelent ez.
Fenntartják és éltetik tehát az emberek körében a multikulti, a kozmopolitizmus és globalizmus szellemiségét, fenntartják az óceánjáró irányát. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy nehezen törnek ki a németek ebből az ördögi körből.
És ez valóban német sajátosság, ha tetszik, karaktervonás, mert azért ha Franciaországra vagy Olaszországra gondolunk, akkor látható, hogy bizonyos hangulatváltások ott gyorsabban következnek be (de idevehetjük e tekintetben Ausztriát, Dániát, Nagy-Britanniát, talán Hollandiát is), és a migrációellenes pártok villámgyorsan törnek fel a népszerűségi listákon. Ezzel szemben Németországban az Alternative für Deutschland, bár jön felfelé, még esélytelen arra, hogy a kormányzás közelébe kerüljön. Hosszabb távon – ha végre fordulni kezd az óceánjáró – viszont minden megtörténhet.
A fentiekből következően a jelenlegi 55 százalékos támogatás konkrét oka az, hogy Merkel szeptember óta valóban tett egy kisebb korrekciót a migránspolitikájában, nyilatkozatban elismerte, hogy nem minden sikerült neki, de ő továbbra is hisz a németek által vallott értékekben (a más kultúrák, vallások tisztelete, Willkommenskultur stb.) –, és ezt a németek többsége egyelőre még elfogadta tőle.
Ugyanis a többségnek Merkel ismét olyannak jelent meg, amilyennek várták, mint egy igazi német vezető: komolyan, bölcsen átgondolta, elemezte a migránshelyzetet, és korrigálta, ahol kellett. Vagyis Merkel újra úgy jelent meg előttük, mint a gazdaságot, az uniót és a külpolitikát határozottan, mégis kompromisszumkészen irányító kancellár, aki a világ egyik meghatározó politikusa – pláne egy, az uralkodó elit számára rémisztő Trump-korszak kezdetén. Vagyis: visszanyerték az ő régi Merkeljüket.
Mindezzel együtt is: a föld azért már Németországban is dübörög, és a mérkőzés még nem dőlt el. 2017. szeptember 17-e még messze van, csak a Jóisten tudja megmondani, hogy a következő hónapokban Németországban hogyan alakul a migránsválság, és milyen mértékben mérgezi meg a németek hétköznapjait. A másik szempont pedig valóban a Trump-korszak kezdete: amennyiben a neoliberális, kozmopolita és PC-világ megtörik, elveszti átfogó uralmát a nyugati világban, és mindez átterjed végre Európára is, akkor a Clinton-irányvonalnak mélyen elkötelezett Merkel pozíciója és tekintélye is megroppanhat.
És akkor a német óceánjáró lassan elkezd újabb fordulatot venni – ezúttal újra jó irányba.
A szerző politológus