Angela Merkel és Orbán Viktor találkozóját követően csak a magyar miniszterelnök lehet igazán boldog: a migrációs kérdésben elfoglalt szilárd magyar álláspont támogatói egyre csak gyűlnek, míg Európa egykori erős embere továbbra is a tűzoltással kénytelen foglalkozni. A csütörtöki német–magyar csúcs ugyanakkor a vezetők szintjén is megerősítette Közép-Európa vezető szerepét Európa jövőjében.
A dinamikusan bővülő gazdasági és kulturális kapcsolatok tükrében meglepő, de több mint három év után került sor ismét hivatalos kétoldalú találkozóra Angela Merkel és Orbán Viktor között. A július 5-i német–magyar tárgyalás a kancellárnak volt igazán életbevágó, mégis a magyar miniszterelnök az, aki a tőle megszokott szerénységgel ugyan, de győzelemként értékelheti németországi útját.
Az elmúlt hónapokban (évben) akadálytól akadályig vergődő német kancellár legutóbb a saját belügyminiszterétől, Orbán Viktor barátjától és szövetségesétől kapott ultimátumot igyekezett diplomáciai offenzívával kezelni: előbb bejelentette Orbán Viktor meghívását Berlinbe, majd eredménytelen migrációs minicsúcsot hívatott össze az Európai Bizottság elnökével. Ezt követte az uniós csúcstalálkozó felemás eredménye, amelyet egy kétoldalú formában 14 országgal állítólagosan megkötött „visszafogadási megállapodás” bejelentésével igyekezett elfogadhatóvá kozmetikázni – a lengyel, cseh és magyar vezetés azonban hamar cáfolta a kompromisszum tényét, ismét kellemetlen helyzetbe hozva a kancellárt.
A miniszterelnöki diplomácia felkészültségét dicséri, hogy az előzmények után Orbán Viktor képes volt úgy eleget tenni a meghívásnak, hogy az mind az európai kérdések, mind a kétoldalú kapcsolatok szempontjából pozitív fejleményeket hozott. A viszonylag rövid határidővel megszervezett kétnapos látogatást az Orbán–Merkel találkozó koronázta meg, de ne feledjük, hogy mire csütörtök délelőtt sor került a kancellár és a miniszterelnök megbeszélésére, Orbán Viktor már túl volt egy telefonhíváson Sebastian Kurz osztrák kancellárral és egy megbeszélésen Horst Seehofer német belügyminiszterrel, a Fidesz bajor testvérpártjának elnökével.
Mindeközben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Ursula von der Leyen német védelmi miniszterrel és a Bundestag tagjaival egyeztetett a német–magyar és a tágabb közép-európai védelmi együttműködés megerősítéséről, amiről fontos bejelentés is született. Ezek a lépések lehetővé teszik, hogy a három éve esedékes csúcstalálkozó ne csupán arról szóljon, amiben a két vezető nem ért egyet – sőt, megkockáztatom: soha nem is fog –, hanem arról is, ami a két országot összeköti.
Sokszor elhangzott, de képtelenség elégszer hangsúlyozni: elsősorban Németország érdeke, hogy az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekben ne essen a hiperaktív francia elnök ötleteinek és az euró-mediterrán országok pénzigényének fogságába. Ezt elkerülendő Angela Merkelnek oda érdemes fordulnia, ahová a német gazdasági elit is fordul évtizedek óta: a visegrádi négyekhez. A V4 államai és Németország közötti kereskedelmi kapcsolatok meghaladják mind a francia–német, mind az olasz–német kereskedelem nagyságát. Német tőke és technológia táplálja a V4-ek kimagasló gépgyártási teljesítményét, ezen keresztül pedig az exportot és a gazdasági növekedést.
Német óriásvállalatokon keresztül kapcsolódnak be magyar vállalkozások a korunk gazdaságát meghatározó globális értékláncokba, ugyanakkor a visegrádi térség humánerőforrás-ellátottsága, rugalmas munkaerőpiaca és kedvező társasági adózási környezete teszi lehetővé a német gazdaság számára, hogy exportvilágbajnokként globális óriásként teljesíthessen. A V4-ek érdeke közös Németországgal a transzferunió, a költségvetési fegyelem, az innovációs uniós források területén, ahogy egyebekben is.
A kérdést mindezek tükrében fordítva kell feltennünk: miért számít kivételnek egy eredményes csúcstalálkozó?
A választ éppen ott találjuk, ahol Angela Merkel és Orbán Viktor nem értett egyet: az Európai Unió migrációs politikájának úgynevezett pullfaktoraiban. A magyar miniszterelnök ugyanis egyértelművé tette, hogy bármilyen migrációs kompromisszum előfeltétele az illegális bevándorlást ösztönző politikák teljes beszüntetése. És bár a kancellár már-már úgy tesz, mintha hajlandó lenne a német határok lezárására és a menedékstátusra nem jogosult belépők visszaküldésére az első biztonságos országba, a sajtótájékoztatón ismét bebizonyította, hogy migrációs politikájának veleje mit sem változott 2015 szeptembere óta.
A humanitárius-humánus hozzáállás, az elesettek megsegítése a kártya, amelyet a kancellár sokadszor is kijátszott, ellentétbe állítva azt a biztonsági megfontolásokkal. Érdemes elgondolkodnunk, hogy emberségesebb-e a megengedő retorikával, nem egyértelmű szabályokkal, a határozott cselekvés elodázásával emberek millióit életveszélyes és illegális utakra csábítani, embercsempész-hálózatokat gazdagítani és a velük közös ökoszisztémát alkotó NGO-kat humanitárius szerepben tetszelegni hagyni, mint hogy kimondanánk: segíteni csak az unió határán kívül tudunk.
A kérdés persze költői, hiszen a globális empátiabiznisz és tanácsadói, az alapvetően balos német nyilvánosság nyomására Angela Merkel már 2015-ben letette a voksát, ami mellől azóta sem tágít. Bár több ponton képes volt retorikai korrekcióra, ennél többet már a kancellár sem tud engedni, hiszen a politikusi hitelesség értékes és rendkívül törékeny jószág.
Pedig volt idő, amikor még Merkel is tudott másképpen is érvelni, 2015 júliusában még megtörténhetett a ma már elképzelhetetlen: Angela Merkel egy kamaszoknak tartott, a televízió által is közvetített rendezvényen könyörtelen logikával magyarázta el egy sírva fakadó palesztin lánynak, hogy Németország nem tud mindenkit megsegíteni, és ha nem küldenének vissza embereket, akkor hirtelen Afrika és a Közel-Kelet összes rászorulója megjelenne náluk a jobb élet reményében.
A kancellár persze nem tette zsebre, amit ezután a német médiától és az empátiabizniszben utazó amerikai és nyugat-európai médiától és politikusoktól kapott: kegyetlennek, szívtelennek nevezték, és hirtelen a világ minden bajáért felelőssé tették. A vízbe fulladt szíriai kurd kisgyermekről készült fotó hatásvadász globális tálalása már az utolsó csepp volt a pohárban, amikor megtörtént az ősbűn, a 2015. szeptemberi határnyitás, a jogállamiság egyoldalú felfüggesztése, amely azóta is kísérti a kancellárt.
E lépést pedig még nem tagadta meg Merkel, és meggyőződésem szerint kancellárként már nem is fogja. Ebből következően azonban belátható, hogy a migráció efféle humanitárius megközelítésének elsőbbségéből sem tud engedni – ez viszont az emberiesség magyar felfogásával összeférhetetlen.
Orbán Viktor és Angela Merkel nyilvános kapcsolata a csütörtökön látottnál szívélyesebb már soha nem lesz. A migrációs politikai vita kvázi jogi útra terelése mindkét fél érdeke, hiszen csökkenti a felgyülemlett politikai feszültséget, és időt ad Merkelnek, hogy rendezze sorait – a koalíciós migrációs megállapodással már látszanak is erre utaló jelek. A probléma európai megoldása azonban rendkívül távolinak tűnik, éppen ezért érdemes a továbbiakban is a magyar–német kapcsolatok jól működő, pragmatikus, kölcsönös érdekeken alapuló területeire – a gazdasági, védelmi, kulturális-oktatási kérdésekre –, valamint az európai kereszténydemokrata pártkapcsolatokra fókuszálni.
A szerző kutatási igazgató, Századvég Alapítvány