Szeptember elsején kezdődik a tanítás. Időszerű a kérdés, hogy szükséges-e a tananyag és elsősorban a kötelező olvasmányok számának csökkentése. Melyek legyenek a kihagyandó művek? Ha sok mű kikerül a kánonból, olyan indoklással, hogy szemlélete, mondandója, témája vagy nyelvezete elavult, helyettük mi kerüljön bele?
A mai gyerek nem szeret olvasni, helyette filmet néz inkább. És – tegyük hozzá – elektronikus játékokkal játszik, rengeteget, amire igazán kár felszabadítani az idejét. (Tisztelet a számos kivételnek, aki mégis olvas.) Miért nem szeret olvasni a mai gyerek?
Három ok rajzolódik ki világosan. Az egyik: mert kicsi korában nem olvasnak neki, hanem a tévé elé ültetik. A másik egy technikai ok. Nehezebben, lassabban tanulnak meg olvasni, hiszen sokan ülnek egy osztályban, sok közöttük a szórt figyelmű, túlmozgásos gyerek, pedig elég kettő is egy csoportban, hogy a többiek figyelme is csökkenjen. A harmadik: minden rohan velünk; a járművek, a képernyőkön és falakon a gyors mozgású reklámok, az autó ablakából látott táj.
Az olvasás tehát azért is fárasztó, mert lassan bontakozik a történet, a személy- és tájleírásokhoz a pörgéshez szokott gyerekeknek végképp nincs türelmük. Különösen akkor fárasztó, akkor igényel erőfeszítést az olvasás, ha nehezebb, archaikusabb a mű nyelvezete, vagy ha olyan témáról szól, mely mindennapi életüktől időben távol esik. Ezért merült fel sokakban, hogy nem kellene az irodalomtanításban időrendet tartani, hanem mai, ismerős helyszíneken, ismerős figurákról szóló, rövid lélegzetű írásokkal kezdeni az olvasás megszerettetését.
Az általános iskolai anyagból ezen az alapon száműznék sokan az Egri csillagokat, a Légy jó mindhaláligot, de Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjét és Arany János Toldiját is. Számomra különösen az Egri csillagok és a Toldi elleni kampány érthetetlen. A XVI. században játszódó, a törökkel való élet-halál harcot ábrázoló Egri csillagok időben valóban távol esik már a mai hatodikos gyerektől, de szereplői élő és szerethető figurák, mi több: tiszteletre méltó emberek, gyerekek, akiknek sorsát aggódva, nekik szurkolva kísérhetik végig, akikkel könnyű azonosulni.
S ami a szülő és a pedagógus szempontjából nagyon fontos, Gárdonyi Géza alapos kutatásainak köszönhetően valóságos történelmünk, Magyarország múltja bontakozik ki a könyv lapjain. Nem egy érettségiző diáktól hallottam, hogy amikor az ország három részre szakadásáról tanultak történelemből a középiskolában, sok év távlatából még mindig maga előtt látta a Buda várába „kis királykát látogatni” érkező, látszólag fegyvertelen törököket. Úgy, ahogy Gárdonyi ábrázolta.
Nem hagy nyugodni a kérdés, ha ez az ízig-vérig valóságos, izgalmas történet „uncsi” egy hatodikosnak, akkor miféle gyönyörűséget talál a Csillagok háborújában, amit nemcsak nézni, de (egyszerűsített formában, képregényben) olvasni is olyan nagy divat? Hiszen abban bizony papírízű, sematikus figurák bolyonganak, váltanak alakot s helyenként jellemet egy felismerhetetlen, kitalált jövőben, amely senkié, egyetlen népé sem. Viszont igaz, mindenki a filmmel kezdi, nem a könyvvel, s belső látását-fantáziáját elkápráztatják a csillagközi járművek, a fegyverek, az akciók gyorsasága. Ami pedig rokon a jelen életével.
Kérdezzük meg magunktól, az olvasás miért olyan fontos, miért olyan csodálatos? Mert minden igaz műben ráismerünk magunkra és a világra. Igen, az élet ilyen! Igen, én is éreztem már így! Szereplőiben társakra (és ellenségekre) találunk. Jön a felismerés: én is ilyen emberekkel szeretnék szövetségre lépni! Emezeket jó messzire elkerülném…
Bármilyen hihetetlen, Arany János neve is fölmerült a kihúzandók között, s éppen gyerekkorunk kedves elbeszélő költeményével, a Toldival. „Mit jelent egy mai gyereknek »a kopár szik sarja?« – kérdi egy anyuka, s ezzel kívánja alátámasztani, hogy az egész műnek távol kell állnia a gyerekektől. A válaszom az, hogy azért vannak együtt a gyerekek közös olvasásban a tanárukkal (ezt a művet 6. osztályban az órákon olvassuk, óránként egy éneket), hogy minden apró kérdésüket megbeszéljék, s így szókincsük (is) fejlődjön.
A szülői kifogásnál sokkal súlyosabb hibának tartom, amikor középiskolai tanár, maga is jó nevű szakember, az irodalom-tananyagot tréfás könyvben népszerűsítő szerző mondja a Toldiról, hogy eljárt felette az idő. A Toldi elolvasása és megbeszélése a művészi élményen és azon túl, hogy csodálatos költői nyelvének példáin tanítjuk a költői képalkotás eszközeit, körülbelül egyenértékű az egész tanév 39 erkölcstanórájával. Ha nem sokkal több annál.
A kihagyásra szánt művek között Arató Lászlónak, a Magyartanárok Egyesülete elnökének jóvoltából már majdnem húsz éve első helyen szerepel a Légy jó mindhalálig. Azt állítja, hogy a könyv egyetlen használható értéke egy fiatal számára az, hogy a kirekesztettség érzése uralja, ami oly sokak problémája, s itt híven ábrázoltatik.
Sok más fontos dolog is híven ábrázoltatik a könyvben, például az első, öntudatlan szerelem, a kollégista diák vágyódása a családja iránt, egy olyan anya, aki maga is jó ember (a szónak sok évszázados és örök értelmében), és nem ügyeskedésre, karrierépítésre, hanem arra próbálja nevelni fiát, hogy minden körülmények között legyen becsületes.
Azonban el kell ismerni, hogy a könyvet nem a megfelelő időben adja a tanterv a diákok kezébe. Ugyanis nyolcadik osztályban kötelező, és ez a könyv bizony felnőtteknek íródott. Móricz Zsigmond a bíráskodás és a társadalmi megítélés igazságtalan volta feletti személyes bánatát, szenvedéseit írta meg benne. Tehát nem kellene erőltetni nyolcadikban, s azzal is egyetértek, amit több szakember ajánl, hogy helyette Tóth Krisztina A tolltartó című elbeszélése kerüljön a gyerekek elé.
Azonban Móricz Zsigmond nem eshet ki az általános iskolai olvasmányok közül. Először is azért, mert egyik legnagyobb írónk, s mert nem minden családban találkoznak vele a gyerekek. Másodszor, mert sok gyerek, és éppen a fentiek közül, nem fog továbbtanulni, tehát arra sincs esélye, hogy a középiskolában majd halljon róla.
Tehát novellái közül legalább egyet el kell olvasnunk az órán tanítványainkkal, például a Judit és Esztert, hogy a mű szépségét és igazságát fölfedezve későbbi életük során ne lökjék félre mint porosat, ha egy Móricz-regény a kezükbe kerül. Középiskolában eddig a Rokonokat olvastuk-olvastattuk, s ha megfelelő módon tudtuk a diákok figyelmét fölkelteni iránta, úgy tapasztaltam, élvezettel olvasták a tizenhét évesek.
A középiskolai anyagból a Bánk bánról folyik a vita. Ősrégi történet, nincs kapcsolódási pontja hozzá egy mai gyereknek, s ha lenne is, olyan archaikus, érthetetlen a nyelve, hogy fel sem fogják a diákok, így szól a vád. Ezzel szemben először is: létezik a mű Illyés Gyula által kissé modernizált nyelvű változatban. Ez a modernizálás éppen a legjobb, arányos, nem túlzott, célravezető.
Másodszor: olyannyira van kapcsolódási pont, hogy Magyarországon ma még mindenki tudja, ettől a műtől rettegett megírása óta minden elnyomó politikai rendszer, mert a bemutatók és minden előadás forradalmi helyzetet teremtett, ámde az előadást mégsem lehetett betiltani, éppen mert a történet ősrégi, és az analógiát az adott jelennel csak az veszi észre, aki akarja.
Talán éppen a Bánk bán az a mű, amelyen a magyar társadalom megtanult a sorok között olvasni. Ha ezt elmondjuk az osztálynak, és egyes részleteinek közös olvasása előtt elvisszük őket a színházba, az értés, a mű sikere biztos lesz. Tiborc híres monológját – „Ő csorda számra tartja gyülevész szolgáit…”– mindig meg kellett tanulniuk a diákjaimnak könyv nélkül.
Szinte hihetetlen, de Az ember tragédiája körül is folyik a vita. Szükséges-e egyáltalán? Igen. A felnőttkor úgy kezdődik, hogy elgondolkodunk: mi végre élek a világon? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához áttekintő, szintézisteremtő gondolkodást kell elsajátítani, és ennek a gondolkodásnak az iskolája Madách Imre műve.
Röviden szólnom kell még a művek időrendjéről. Mikor kerüljenek a gyerekek elé? A történetiséget nem adhatjuk fel. A történetiség elválaszthatatlan a nemzet fogalmától. A magyar irodalom kérdései Balassi Bálint óta nagyrészt a nemzet kérdései voltak. Depolitizálni a magyar irodalmat praktikusan lehetetlen. Kevésbé értékes művek bevezetése az iskola falai közé: amerikanizálódás. Ne amerikanizálódjunk!
Én nem szeretnék felsorolni sok új, „használhatóbb” irodalmat. Egy kivétellel. Az általános iskola alsóbb osztályaiban, harmadik-negyedik osztályban Czigány Zoltán Csoda és Kósza elbeszéléseiből olvashatnának akár többet is. A tetszés garantált, és ami szintén biztos: ez elit irodalom.
A szerző nyugalmazott pedagógus, a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban a magyar szakos tanárjelölteket mentorálta