Európa polgárai nemrégiben élőképes bemutatót láthattak a civilizációk összecsapásáról, egy gigantikus történelmi dráma előzetesét, ami legtöbbjükben korántsem keltette fel a vágyat, hogy a bemutatónak is részeseivé válhassanak. A történelmi népvándorlások e reinkarnációjának ízelítőjét befolyásos közvélemény-formálók és döntéshozók a menedékkérés jogi-morális keretrendszerében próbálták értelmezni és kezelni.
Menekültekről beszélnek, miközben e leírásmód képtelensége, ha máskor nem, az invázió afrikai „arcúvá” válásakor egyre nyilvánvalóbbá válik. E jelenségek egybemosása mindazonáltal részben érthető, mert elválasztani őket az egyének szintjén esetenként szinte lehetetlen. Vándorútjának azon szakaszán, amikor hazánkba ér, az üldözők elől életét mentő, a könnyebb megélhetés reményében útnak indult, de még a fedett dzsihadista harcos is megtévesztően hasonló: elesett ember, akin segíteni kell.
Egyházi szereplők és civil önkéntesek küldetésük alapján nem is igen tehetnek mást, mint hogy segíteni próbálnak a szükséget szenvedőkön. Ha a Mester országa nem e világból való, az Ő követése sem lehetséges e világi szempontok alapján. Merőben más a helyzet azokkal, akiknek viszont az a dolguk, hogy e világ országainak ügyeit intézzék, e világi szempontok alapján. Feladatuk kettős: úgy nyújtani védelmet polgáraiknak a népvándorlás kockázatai-val szemben, hogy közben jog és morál szerint megadják a támogatást az erre rászorulóknak. Nem könnyű feladvány, nagyon keskeny az az ösvény, ahonnan könnyű akár az irgalmatlanság, akár a balekség lejtőjére csúszni.
Az üldözött és a bevándorló megkülönböztetését az is nehezíti, hogy nyugati titkosszolgálatok demokráciaterjesztés címén helyi etnikai, vallási és társadalmi feszültségek kiélezésével, zsoldjukba fogadott fanatikus terroristákkal és martalócokkal az elmúlt években lángba borítottak teljes arab államokat, a kiprovokált polgárháborúk révén százezrek életét romokba és reménytelenségbe döntve. Ilyen háttérrel, különösen a volt gyarmattartó Nyugat polgárainak gerjesztett rossz lelkiismerete miatt, akár hihetően is hangozhat, hogy a politikai és háborús menekültek mindeddig gyengén csörgedező patakja hirtelen „csak úgy” folyammá vált.
Számos érv szól amellett ugyanakkor, hogy ez mégsem lehetséges. A közel-keleti konfliktusok által keltett menekülthullámok mind ez ideig lokálisak voltak, a muszlim kultúrkörön kívülre csak elhanyagolható mértékben kicsapva. Az, hogy 2015-ben e téren hirtelen gyökeres változás történt, aligha magyarázható az elüldözöttek motivációinak hirtelen megváltozásával, sem az alapvetően kisipari jellegű embercsempészipar váratlan felvirágzásával. A menekültáradat olyan nyilvánvalóan szervezett, hogy mögötte képtelenség nem feltételezni szervező erőt. Vonzó és taszító erőket egyaránt.
Az egyik taszítóerő azóta azonosíthatóvá vált: Törökország megzsarolta Európát. Felnyitotta a zsilipeket, nemcsak engedve, de tanúvallomások szerint űzve menekültjeit Európa felé – hogy e manőverrel eurómilliárdokat szerezzen a területére áramlott szíriaiak ellátására. Az eljárás cinikus, de érthető.
A konfliktus terheit legalább részben fizessék meg a konfliktus okozói. Balszerencsénkre legkönnyebben a nyugati konfliktusgerjesztők hasznos idiótáit, Európát tudták elérni, miközben a tényleges geopolitikai hatóerő kényelmesen távolról osztogatja képmutató morális tanácsait.
A zsilipek felnyitása azonban nem magyarázza meg azt a katonai jellegű szervezettséget és elsöprő erőt, ahogy az áradat Európán keresztülzúdult. Nem magyarázza meg logisztikailag és a finanszírozás oldaláról sem. A háttérben felsejlenek az Öböl menti arab monarchiák, amelyek határaik sorsüldözött hittestvéreik elől való lezárásával passzívan, emellett minden bizonnyal anyagilag aktívan is támogatták a folyamatot.
Aligha tartozik ugyanis a fantazmagóriák világába, hogy az a Szaúd-Arábia, amely mecsetek tömegének építését ajánlotta fel Európának (miközben keresztény templomokat területén építeni nem enged), örömest részt vállal e mecsetek igazhívőkkel való benépesítéséből is. Erre nézvést fundamentalista muszlim ideológusok és harci szervezetek propagandistái megejtő őszinteséggel nyilatkozni is szoktak, beleértve olyan Európa-térképek publikálását, amelyben reménybeli kalifátusuk határai hazánktól nyugatra és északra húzódnak.
Európa ma olyan fura birodalom, ahol a barbárok felbukkanásakor a limesek kiépítése befolyásos erők interpretációjában nem az észszerű önvédelem eszköze, hanem megvetendő cselekedet. És ezt képmutató módon azzal a keresztény tanítással próbálják alátámasztani, amelyet e befolyásos körök más téren semmibe vesznek. Propagandájukban előszeretettel hivatkoznak Ferenc pápának az elvándorlók iránti könyörületre intő, több ezer éves zsidó-keresztény hagyományon alapuló állásfoglalásaira, miközben mélyen hallgatnak a globális kapitalizmus embertelen struktúráiról vagy az élet védelméről szóló pápai tanításokról. Pedig a globális kapitalizmus érdekstruktúráinak feltárása segít a népvándorlás okainak megértésben is.
A migrációt ugyanis vonzóerők is ösztönzik, amit jól jeleznek befolyásos európai és globális szereplők nyilatkozatai. Jean-Claude Juncker szerint Európának az elkövetkező évtizedekben szüksége lesz a migrációra, így legális útvonalakat kell teremteni azoknak, akik jönni akarnak. Juncker lényegében meghívót küld az Európába vándorlást fontolgatóknak: meg kell mutatnunk azoknak, akik jönni akarnak, hogy készen állunk, és képesek vagyunk befogadni őket.
E meghívó annál súlyosabban esik latba, hogy Angela Merkel hasonló megnyilvánulásaira olyan világos választói reakció érkezett, hogy az állampolgárai ítéletének kitett kancellár asszony látványosan változtatni kényszerült a hozzáállásán. Nem úgy az efféle megméretéstől mentes európai főbürokrata, aki semmibe veszi az őt finanszírozó európai polgárok akaratnyilvánítását. Hasonlóan António Guterres ENSZ-főtitkárhoz, aki szerint el kell fogadnunk és tudatosítanunk kell a migrációval járó előnyöket: erősíti a gazdasági növekedést, csökkenti az egyenlőtlenségeket és összeköti a különböző társadalmakat.
Guterres szavain nem kell csodálkoznunk, miután Peter Sutherland, az ENSZ migrációs különmegbízottja már 2012-ben, a brit lordok zárt társaságában megadta az irányvonalat: az Európai Uniónak mindent meg kell tennie tagállamai nemzeti homogenitásának aláásásáért. Sutherland szavainak súlyt ad korábbi pályafutása: volt európai versenyügyi biztos, bank- és olajmultik elnöke, első főigazgatóként ott bábáskodott a Világkereskedelmi Szervezet létrehozásánál, s két évtizeden át a Goldman Sachs elnökeként szolgált. Hogy milyen érdekeket, azt nem nehéz elképzelni. A Goldman hivatalban lévő elnökeként készítette elő az ENSZ átfogó migrációs megállapodását!
E komor háttér előtt vívogatják kisded pártháborúikat a magyar politikai erők, s ennek epizódjaként merült fel, hogy a migránsellenes kampányokkal operáló kormány „titokban” migránsok ezreit fogadta be. Bár a propaganda stílusát illetően pártjaink nem nagyon hányhatnak egymás szemére semmit, felmerül egy nem lényegtelen kérdés: szolgáltak-e ezen propagandák a politikai előnyszerzésen kívül más, magasabb rendű célt? Gyurcsányék 23 millió román beözönlésével való riogatása nemcsak semmi pozitív hozadékkal nem járt, de kifejezetten rombolta a nemzeti kohéziót. A migránsellenes propaganda viszont életbe vágó kérdéshez kapcsolódik. Hozzájárult a népvándorlás kockázatainak tudatosításához. Ha a kormány az irgalmasság dimenziójában is érdemi lépéseket tett, az semmiképpen sem a rovására írandó.
Az utóbbi évek magyar menekültügyi gyakorlata kísérletet tett a lehetetlen küldetés teljesítésére: a menedékkérők és a bevándorlók közötti különbségtételre. A tranzitzónák lehetővé teszik, hogy az oltalomért megalapozott okkal folyamodók előterjeszthessék kérésüket, míg az erre esélyteleneket távol tartják. Ez a megoldás minimalizálni igyekszik a nemkívánatos népvándorlást vonzó hatásokat, ugyanakkor bebocsátja az oltalomra jogosultakat. Mindez olyannyira nem titokban történik, hogy a 444.hu 2016 júliusában ezt a főcímet adta tudósításának: Magyarország naponta csak 15 menekültet enged be a tranzitzónába. (Ez egy évben ötezer embert jelent. Akik közül az 1300 oltalmazott könnyedén összejön.) Kiemeli ugyanakkor több ellenzéki portál is, hogy a kisgyermekes családok és a betegek élveznek elsőbbséget, akik sokkal nagyobb számban kapnak menedékjogot, mint az egyedülálló férfiak. (Akik anyjukat, feleségüket, gyerekeiket a „háborús pokolban” hátrahagyva „menekültek” el…)
A 444.hu is felhívja a figyelmet, hogy a bevándorlási hivatal honlapján 2008-ig visszamenőlegesen lehet szemezgetni a menedékkérelmi eljárások statisztikái közül. A menekültügyi hivatal nyilvános táblázata szerint Magyarország az elmúlt tíz évben egyszer sem fogadott be annyi menedékkérőt, mint 2017-ben. Ajánltatik mindez a (mű)felháborodók figyelmébe is.
A játék ugyanis nem babra megy.
A szerző újságíró