A kultúrkampfnak régi-új hőse van: Ady Endre. Ezúttal nem Szakács Árpád írása verte ki a biztosítékot, hanem Vastag Andrea elmélkedése (Az álkereszténység kora, Magyar Idők, 2018. október 17.), egy nagyon erős, nagyon megosztó írás, amely többsíkú vitát is kirobbanthatott volna, mégis az Ady Endrével kapcsolatos mellékszál vált közéleti témává.
Ady megkapja a magáét Vastag Andreától, akinek a férje, Raffay Ernő Adyról, a Nyugatról és a korabeli szabadkőművességről szóló oknyomozó könyveinek esszenciáját foglalja össze: a nagy poéta egy jellemtelen nemzetáruló volt.
Ez aztán kapóra jött a libsiknek, ismét lehetett egy jót sivalkodni, lám, már a szent Ady Endrének is nekimegy a nemzeti-konzervatív oldal, á la „Magyarkodóknak, ködevőknek, / Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?” Hiszen a nagy magyar átlag Adyt nemzeti költőként és géniuszként tartja számon. A legmulatságosabb reakciót a 24.hu nevű portál produkálta: 100 napon keresztül közéleti személyiségek adnak elő naponta egy-egy Ady-verset.
Így abban a rendkívüli élményben részesülhettünk, hogy Kunhalmi Ágnes fölolvasta Ady Álmodik a nyomor című versét. Láthatólag életében először találkozott a szöveggel, és körülbelül annyit érthetett belőle, mint a politikából; talán javított volna az előadáson, ha a szépasszony elfogyaszt előtte néhány pohár bort vagy elszív egy cigit, tudják, abból a kacagtató fajtából. De sajnos nem tette.
Csak remélni tudom, hogy valamelyik nap szembejön velem a videó, amelyiken Gyurcsány Ferenc szavalja A csillagok csillaga című költeményt, azt, amelyikben a vátesz a vörös csillagot dicsőíti: „Vörös csillag, ragyogj és trónolj, / Mióta ember néz az égre, / Vörös csillag volt a reménye.” Fletó bizonyára mély átéléssel adná elő a bolsevik propagandarigmusokat. Vona Gábornak a Dózsa György unokája és a A te melegséged című verseket adnám, a Kis női csukák előadója Papp Réka Kinga lenne, a Héja-nász az avaront pedig mindenképp a Lukács Györgyre emlékező Heller Ágnessel szavaltatnám el.
Adyt jól láthatólag politikai célokra használják föl. Úgy lehet, mikor az Álmodik a nyomort olvassa Kunhalmi Ágnes, a négymillió éhező honfitársra céloz, és őket lázítja. Az Anya és leánya című vers szavalása közben – „Kislyányom, szörnyű ez az Élet, / Csupa örökség s csupa vád: / A te jövődért izzad, harcol / Édesapád.” – Sárosdi Lilla bizonyára a nácifasisztahorthysta örökségre gondol meg a civil ellenállásban verejtékező, harcos férjére, az ikonikus Schilling Árpádra.
Megmosolyogtató ez a kisajátítás, Ady kortárs ellenzéki-ellenálló szimbólummá avanzsálása. Fogadni mernék, ha nem történik meg ez az incidens, ahogy halad a világ a kreténség felé, ugyanezek a körök előbb-utóbb durván kikezdték volna Ady költészetét. Mert ha van szexista költészet az új idiotizmus szemszögéből, akkor az az Adyé.
Vajon Sárosdi Lilla, a hazai #meetoo tündérbogara ugyanolyan lelkesen szavalná a „Most elbocsátlak, kis női csukák” kezdetű versikét? Vagy az Elbocsátó szép üzenet gőgös zárósorait: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Szerintem nem sokáig kellett volna várnunk, amíg hímsovén állatként exkommunikálják poétánkat.
És nehogy valaki túlzással próbáljon vádolni, hiszen egy évtizeddel ezelőtt ki gondolta volna, hogy a Huckleberry Finn – Mark Twain klasszikus kultkönyve – eredeti szövege tiltólistára kerül az amerikai iskolákban, mert az a fránya szerző nem a polkorrekt afroamerikai kifejezést használja benne?
Hogy a holland múzeumok festményeinek címét – 200-nál is többet – átírják, nehogy a rasszizmus gyanúja merüljön föl? De átírják a Carmen című opera fináléját is, a feministák szája íze szerint. Hogy több nyugati egyetemen mozgalom indul, hogy a halott fehér csávókat (dead white dudes), azaz az irodalom és a filozófia fehér bőrszínű klasszikusait – Arisztotelészt, Platónt, Dantét,
Shakespeare-t stb. – távolítsák el a tantervből, és helyettük gyarmati és feminista gondolkodók művei kerüljenek terítékre. Nehogy azt higgyük, hogy Szabó Lőrinc nem fog megfizetni a Semmiért egészen című költeményért vagy Ady Endre a számos maszkulin verséért.
Ezek a körök nem válogatnak az eszközökben, hogy idiotizmusukat diadalra vigyék.
Amikor a bolsevizmus eszméje úgy kívánta, hogy a polgári öntudatot irtani kellett, Heller Ágnes – Lukács György irányításával – módszeresen kicsinálta a polgári irodalom ikonját, Kosztolányi Dezsőt (Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, 1957), és a lukácsi patkányiskola ügyködésének köszönhetően a magyar irodalom egyik legzseniálisabb költő-íróját, nyelvünk nagy bűvészét egy ideig a másodvonalba szorították vissza.
Bizonyosak lehetünk, hogy drasztikus „újraértékelések” következnek, ahogy ez a neoliberális, globalista, feminista, gender stb. idiotizmus még nagyobb teret nyer, ennek előjele az olyan nemzeti klasszikusok elleni folyamatos merényletkísérlet, mint Jókai Mór, Katona József, Berzsenyi Dániel, akiket a nyelvi megközelíthetetlenség ürügyén próbálnak kiiktatni a tantervből.
De ha a politikai helyzet úgy kívánja, akkor bárkit fölhasználnak, addig csűrik-csavarják, amíg ez sikerül. Ha mi most megtámadnánk Jókai Mórt, holnapra tele lenne az ellenzéki média Jókai internacionalizmusának dicsőítésével, és megtudnánk, hogy a mester a globalizáció előfutáraként működött, mivel számos regényt és számtalan novellát szentelt más kultúrák történéseinek, és azt is bebizonyítanák, hogy Baradlay Jenő transznemű volt, s a magyar társadalom homofóbiája is hozzájárult a döntéséhez, miszerint föláldozza magát a fivére helyett.
Ezt teszik most Adyval is.
Ne foglalkozzunk velük.
A költészet sokféleképpen értelmezhető. Amikor a Harc a Nagyúrral című verset írta, az örökösen anyagi gondokkal küszködő, bohém Ady nem egy konkrét személyre gondolt, hanem a gazdagságot személyesítette meg és a pénztelenséget énekelte meg szimbolikusan, elvégre szimbolista volt.
A mi olvasatunkat azonban nem a költő szándéka és helyzete szabja meg, hanem a miénk. A liberális civil aktivista számára tudjuk, jelenleg ki-kik testesítik meg a Nagyurat, mi meg rávághatjuk, hogy a vers pompásan illik Soros Gyuri bácsira. Így aztán ki-ki megtalálja a maga Adyját.
Az, hogy Ady Endre nem tartozott a hon legnemesebb jellemei közé, nem újdonság. Hosszasan sorolhatnánk a negatív jelzőket. Raffay Ernő oknyomozó kutatásainak megvilágításában pedig még súlyosabb jelzőket aggathatunk rá. Csakhogy az irodalom meg egyáltalán az irodalomtörténet nem a jellemek története.
A történelem folyamán kialakult egy sztereotípia a művészekről: egzaltáltak, bohémok, könnyelműek, magasabb hőfokon élnek, mint a közönséges halandók. Ha durva általánosítás is, de van benne igazság. De ha nem a művek, hanem a viselt dolgok alapján ítélkezünk, akkor bizony nagy tisztogatást kellene végeznünk. Például Villon – akinek nagy kultusza van a magyar kultúrában is – köztörvényes bűnöző, rablógyilkos volt. Ugyanakkor a XV. század legnagyobb költője, aki a világköltészet egyik domináns vonulatát teremtette meg.
Janus Pannonius – első nagy poétánk, Mátyás király birodalmának harmadik leghatalmasabb embere – ugyanvalóst erkölcstelen figura volt, méltatlan a püspöki titulusra, és felség- és hazaáruló is, hiszen királyát, akire fölesküdött, le akarta taszítani a trónról. De pajzán lírája ellenállhatatlanul szellemes és üdítő, istenes-filozófiai versei a világirodalom élvonalába röpítik, és a hazáról is gyönyörű verseket írt.
Ha ma élne, Balassi Bálint már rég börtönben lenne a legsúlyosabb szexuális zaklatásokért, életében számos várból, nemesi portáról ki volt tiltva, mert akárhová érkezett meg vendégségbe, minden lovagiasság és skrupulus nélkül rászállt vendéglátója feleségére vagy leányaira. Petőfi Sándor egyenes gerincéről is értekezhetnénk; kortársai tanúságai szerint pedig József Attila a világ egyik legkellemetlenebb embere volt.
Ha épp úgy akarjuk, legnagyobb nemzeti költőnk, Petőfi műveiben is kimutathatjuk a bolsevik elhajlás elemeit, és írt ő is jócskán szamárságokat. Attól még az ő arca ragyog a magyar irodalom címereként.
Az irodalom nem a szentek művészete.
Ady Endre egy egzaltált, beteg ember volt, gyenge jellem, bohém, szenvedélyes őrült. Életműve egy részét nem józanul írta. Verset még lehet írni részegen, hiszen a vers az érzelem műfaja, de publicisztikát nem, mert ott szükség van a józan értelemre. Szentesi Zöldi László Ady: zseni vagy nem zseni? című írásában (888.hu, 2018. október 29.) utal Ambrus Zoltán visszaemlékezéseire (A legendák és a tények. Találkozás Ady Endrével). Érdemes elolvasni Ambrus írását Adyról és a részegen írt politikai újságcikkről.
Szóval én Ady Endre politikai hőbörgéseit és szánalmas, ostoba, legtöbbször nyálas publicisztikáját nem tudom komolyan venni. De arra élénken emlékszem, hogy amikor édesanyám 14 éves koromban a kezembe nyomta az Ady-összest, hogy most már elérkezett az idő, beleszerettem Ady verseibe és egyúttal a költészetbe, olyannyira, hogy aztán magam is költő lettem.
S bár versei között is akad jócskán középszerű szalagmunka, költészetének csúcsai félelmetesek, és vannak olyan versek, melyekből mintha Isten hangja szólna. Méltán van ott, ahol van: a versei és költészeti paradigmaváltása révén. Ady után már nem lehetett úgy írni, mint előtte, Adynak köszönhető az, hogy a magyar költészet kimozdult a Petőfi és az Arany géniuszát követő tehetetlenségből, majd újabb géniuszoknak nyitott terepet.
És ami a legfontosabb: ne Adyt büntessük, és ne a kortárs nagy írókat! Koncentráljunk inkább annak a bűzös közegnek a felszámolására, amely akkor is, most is túszul ejtette a nagy tehetségeinket.