Nem vagyok híve a parttalan Amerika-szapulásnak. Nem vagyok híve a washingtoni politikai elit differenciálatlan ostorozásának, annak, ha az Egyesült Államok egyébként igencsak sokszínű és számos áramlatot felsorakoztató politikai életét egy egységes, homogén egészként kezelik. Nem vagyok híve annak, hogy az amerikai átlagembert vagy az amerikai átlagpolitikust butának, a világ ügyeiről tájékozatlannak állítják be csak azért, mert az európai országokat en bloc a kontinenssel azonosítja, és nem tudja, hogy Budapest és Bukarest között mi a különbség. (Tegye fel a kezét, aki hasból meg tudja mondani, hol van Helena és Topeka. Pedig mind a kettő főváros – persze a tengerentúlon.)
Az Egyesült Államokat mint államot és annak politikai életét érdemes úgy figyelni és érteni, hogy figyelembe vesszük történeti és alkotmányos hagyományait, sajátosságait – amelyek sok esetben kontinentális európai mércével igen furcsának tűnhetnek. Az amerikai kivételességtudat, a XVIII. századi alapító atyák már-már szakrális tisztelete, egy emberek által írt alkotmány civil vallásossággal átitatott csodálata magyar szemmel például akár „aggodalomra” is okot adhatna – ha a polkorrekt eurokrácia divatos nyelvén szeretnénk fogalmazni.
Nekünk, magyaroknak az államalapítás nem egy pár száz éves, „modern” sztori, hanem valóban az ősi múltba mutató esemény. Nekünk Hunor s Magor története legendás, a honfoglalók kalandozásai nem egyenértékűek az Angliából menekülő puritánok útjával a Mayfloweren. Mégis, azt mondom, mindkét hagyománykör joggal tölti el büszkeséggel az örökösök szívét, és meríthető belőlük szellemi muníció a jelenre nézve. Amerika hagyománya más, mint a miénk, de az is „tök jó”.
Az eltérő tradíciók ellenére az amerikai belpolitikai viták és viszályok azonban számos hasonlóságot mutatnak a magyaréval. Ezért is fájó, vagy legalábbis furcsa hallani, amikor az Egyesült Államok budapesti nagykövete – a korábbi megszólalásaihoz hasonlatosan – részint finom, részint áthallásos kritikával illeti Magyarországot, például a sajtószabadság helyzete kapcsán.
Miközben elég világos, hogy az a kép, amit a hazai és külföldi fősodratú média igyekszik sugalmazni a nagybetűs Nyugatról – azaz hogy az Enns folyón túl (az Óperencián) százszázalékos jogállamiság, nagybetűs Demokrácia, mindent átható transzparencia és médiafüggetlenség honol, szemben a lábszagú, mucsai és provinciális Közép- és Kelet-Európával –, hamis.
Ennek ellenére március elején Colleen Bell nagykövet asszony a MÚOSZ rendezvényén mutatott rá a magyar sajtómunkatársak felvilágosító kötelezettségére, amelyet egy aufklérista társadalommérnök sem tudott volna szebben megfogalmazni: „Az igazság fényét vessük oda, ahol a sötétség honol.” Eléggé félre nem érthető módon mind Amerikára, mind Magyarországra utalva arra is felhívta a figyelmet, hogy: „Ahol a beszélőkből a gyűlölködő, bárdolatlan tudatlanság fröcsög, és ahol a homályos társadalmi elégedetlenséget és dühöt a legsebezhetőbbek felé terelik el, a szabad sajtó felelőssége az, hogy ne csak tudósítson a jelenségről, hanem a maga lényegében mutassa meg a gonoszt: a hazugságok valótlan káprázataként”.
Nem állítom, hogy a nagyköveti beszéd kritikáit túl kellene dimenzionálni – hisz rossz az, aki rosszra gondol –, de néha érdemes végiggondolni, hogy kinek s mit illene söprögetnie a saját háza táján. Tengerentúli pörölycsapások gyakran érik a „szociálisan éretlen” magyar politikai berendezkedést, s mint egy mosópor-köztársaságnak, szerény gőggel róják fel „hibáinkat”, a sajtószabadság állapotától elkezdve a választási rendszer anomáliáin keresztül a kézzel tapintható rasszizmusig. Pedig. Pedig csetlések-botlások, csip-csup ügyek odaát is vannak, mégsem jövünk mi azzal naponta, hogy az aktuális fehér házi döntéshozók a politikai Taigetosz szélére sodorták volna az amerikai demokráciát.
Honnan is kezdjük? Például onnan, hogy nagyon érdekes, amikor a demokrata adminisztráció képviselője hívja fel a figyelmet a sajtószabadság fontosságára Budapesten – miközben futószalagon jönnek ki a botrányos sztorik Hillary Clinton demokrata elnökjelölt-aspiránsról, miszerint korábbi minisztériumi sajtófőnöke belső információkért cserébe konkrétan utasításokat adott Clinton szerepléseinek kommunikációjával kapcsolatban újságíróknak. De a szivárogtatások szerint teljesen bevett az is, hogy stábja egyezteti az interjúkérdéseket a riporterekkel.
Tudom én, hogy ez mindenütt így van, de akkor mit papolnak az újságírói függetlenségről? Azonban sokkal aggályosabb jelenségek is vannak. 2014 őszén keltett nagy botrányt, hogy a washingtoni K Street neves, nemzetközi respekttel bíró lakói, a világ legnagyobb think-tankjei úgy voltak a kongresszus beszállítói – például energiapolitikai háttéranyagokkal –, hogy közben dolgoztak a norvég állami olajalapnak és az Öböl-menti arabusoknak. Amivel egyébként nincs baj, lehet mind a kettőt objektív módon ellátni egyszerre, de akkor hova a sirámok a kelet-európai korrupcióról, transzparenciahiányról és a civil társadalom átpolitizáltságáról?
Tovább is van, mondom még. A kongresszusi választások során Washington D. C. lakóinak nincs egyenértékű választójoga a többi amerikai állampolgáréhoz képest – a sokat csodált amerikai alkotmány a választójogot ugyanis nem az egyes személyeknek, hanem az egyes tagállamoknak biztosítja. Washington D. C. azonban nem tagállam, hanem egy speciális szövetségi kerület (District of Columbia) – tehát számára (illetve az ott lakók számára) teljes értékű választójog nem jár, bár adót ugyanúgy fizetnek, mint a többiek. No taxation, without representation – látható minden második helyi kocsi lökhárítóján.
És akkor még nem is említettük, hogy az elnökválasztási szabályozás jellegzetességei miatt a 2000-es voksolás során George W. Busht úgy választották meg a Fehér Ház urává, hogy kihívójánál, Al Gore-nál majd ötszázezerrel kevesebb szavazatot kapott országosan. Csakhogy sok olyan tagállamban tudott győzni, amelyek több elektor küldésére voltak jogosultak, mint azon tagállamok, ahol Gore győzött. A végelszámolásnál viszont az elektorok száma dönt – és Bush ebben jobb volt.
A választási rendszer fenti érdekességei egyébként valóban a sajátos jogfejlődésből és jogi szokásokból erednek. De akkor tényleg megalapozottan jönnek a kritikák a magyar választójoggal kapcsolatban? A gerrymandering hazájából, ahol továbbra is rendszeres és visszatérő probléma a választási regisztráció során, hogy mivel személyi igazolvány nem létezik, a szegényebb, jellemzően fekete és latin közösségek tagjainak útlevél és jogosítvány híján igencsak nehézkes olykor a voksolás? Tényleg a határon túliak levélben történő szavazási módját kellett kritizálni, mikor az Egyesült Államokban három olyan tagállam is van, ahol kizárólag postai úton lehet szavazatot leadni?
És akkor még nem beszéltünk az alkotmánybírósági funkciókat is betöltő amerikai legfelsőbb bíróság tagjainak teljesen politikai alapú kinevezési gyakorlatáról, ahol számon tartják, hogy mely bíró liberális és melyik konzervatív, vagy az emlegetett amerikai alkotmány elfogadásának körülményeiről: az eredetileg úgy lépett hatályba, hogy a 13-ból csak 11 tagállam ratifikálta, miközben „elődjéhez”, a konföderációs cikkelyek módosításához egyhangúság szükségeltetett. De arról sem, hogy bár Magyarországon állítólag tombol a rasszizmus és kirekesztés, azért Mississippi hivatalos lobogóján büszkén virít a rabszolgatartó Dél konföderációs szimbóluma.
Ahogy az elején is írtam: félreértés ne essék. A fenti tények, sajátosságok felemlegetése nem kritika. Inkább érdekességek, amelyek a sajátos amerikai sztoriból, couleur locale-ból fakadnak, s amelyekhez történő ragaszkodás inkább ébreszt szimpátiát a kívülállóban, már akinek objektíve fontosak a nemzeti hagyományok. De ugyanezen sajátosságai megvannak Magyarországnak is. S nem szép dolog más szemében a szálkát… Értik, ugye, mire gondolok.
A szerző jogász (Alapjogokért Központ)