Április 8-a után az első, leegyszerűsítő magyarázatok a vesztes oldalon már megszülettek. Azt, hogy a pótcselekvésként megásott árkok, a lekezelő indokok mennyire égnek rá a saját nemzete lelkére rontó balliberális oldalra, az idő dönti el. Ha lehet hinni a társadalomkutatóknak, és a magyar politikai emlékezet valóban nem terpeszkedik túlságosan messzire, akkor annak is van még jövője a magyar közéletben, aki most több millió honfitársáról mondott sommás verdiktet.
Ha 2006 ősze után vagy a határon túli magyarok jogfosztásának ötlete ellenére ma Gyurcsány Ferenc akaszthat kötőféket majd minden ellenzéki erőre, akkor a 2,8 millió kormánypárti szavazó tájékozottságát megkérdőjelező vereségmagyarázat után is van reménye a bukott ellenzékieknek, hogy 2022-ben újra odaírják kilúgozott nevüket a jelentkezők sorába.
Az ellenzéki gyászmunka elhúzódik. Ennek természete olyan, hogy illik a gyászoló által megkívánt távolságot tartani. Azt sem tiszte senkinek eldönteni, hogy az új ellenzéki kerekasztalnak kikiáltott körtánc – ami előtt azért némely szereplő nem volt rest belerúgni a kezdeményezőbe – valóban a vereség megértését szolgálja-e. Kérdés persze, hogy a csalódás levezetéséhez választott út nem kergeti-e újabb csalódásba utcára vonuló honfitársainkat, de a felismerést és az abból fakadó döntést nem veheti helyettük senki a vállára.
A mandátumok átvétele, az új Országgyűlés megalakulása és a következő négy év sorvezetőjének kormányfői kihirdetése után viszont a polgári oldalnak is ki kell mondania: a pohár félig üres. Ami kiömlött vagy nem is gazdagította soha, ott vonult az elmúlt hetekben az utcán. Annak magyarázatát, hogy a választások előtt hallgatásba burkolódzó szürke zóna miért nem vállalta nemzeti elkötelezettségét, kormányoldali nézeteit – szintén abban a tömegben rejtették el!
A válasz keresése közben a szerteágazó magyarázatokat vagy félelmeket egyetlen kérdésbe lehet préselni: elveszítette-e a Fidesz a fiatalok szavazatát? E kérdésben feszül minden, ami a jelen pártpreferenciáit részben magyarázza, az ellenzék előzetes reményeit táplálta, a kormányoldal jövőképét megrajzolja. A felmérések szerint a fiatal felnőttek korosztályában a kormányoldalnak is megvan a stabil bázisa.
Nem kell lélekharangot kongatni a Fidesz jövőbeni támogatói fölött, de magának tesz szívességet a polgári oldal, ha félreveri ugyanazt az öntvényt. A legfiatalabbak, a szüleik és minden felettük való ellen lázadók, a kardlapozás és gumilövedékek süvítésének idején még karonülők közül ugyanis sokan ott voltak az ellenzéki – pardon: civil – demonstráción.
Ők már nem emlékeznek a „holnaptól majd jobb lesz” politikájára. A megszorításokra. Lesajnált vidéki nagyszüleik nyugdíjának elvételére, a fizetős egészségügyi alapellátásra, a kormányprogram szintjére emelt hazudozásra, a trükkök százaira.
Nem tapasztalhatták meg, milyen volt az a választási rendszer, amelyben felmenőik generációját évtizedekig csuklóztatta egy olyan párt, amelyik rendszerint orra bukott az 5 százalékos küszöbben, csak szerencsésen befelé zuhant. Nem emlékezhetnek arra sem, hogy alig egy évtizede senki nem lehetett biztos benne, hogy épségben hazaér, ha részt vesz egy mostanihoz hasonló demonstráción.
Emlékek híján hisznek Gyurcsány Ferencnek is. Fogékonyak arra, hogy a határon túli magyarok az ő jövőjüket veszélyeztetik, noha sajátjukat londoni felvigyázóként képzelik el. Vagy elhiszik, hogy a gárdamellényes eskütétel után elég egy kosárnyi kiskutya a vezekléshez. Fel sem veszik, hogy aki elszámoltatást ígért, az referálni járhat az el nem számoltatott színe elé. Beállnak a véleménybuborék határolta közegbe. Elhiszik, hogy saját jelüket rajzolják az égre, amikor magasba emelik a négyamperes gyertyát.
Mit jelent a több ezer világító fénypont? Szabadságukat hirdetik vagy korlátaikat igazolják, akik az okostelefont tartják pajzsként maguk elé a vélt elnyomó hatalommal szemben?
A magyarság történelme során számtalanszor kürtölte világgá értékeit, tett hitet közössége mellett: emelkedtek zászlók, vonultak feszületek, szállt Rákóczi-nóta, vezette Szent Jobb a tömegeket. A glóbusz egészén még ma is többségben vannak, akik nemzetük zászlaját, himnuszát, szent ereklyéit, közös hitvallásukat emelik magasba, védelmezve magukat a mammontól. A négyamperes gyertyafény viszont nem gazdáját, hanem önmagát hirdeti!
A sok ezer fénypont azt a virtuális teret és annak hatalmát igazolja, amelyik elhitette a kormányoldal választóival, hogy visszatérhet a 2010 előtti világ. Az a fénypont az egyik magyarázata annak, hogy miért nem vállalta véleményét több százezer nemzeti érzelmű honfitársunk április 8-a előtt. Az a fénypont – a sok ezer fénypont – zárta áttörhetetlen buborékba a meggyőzhetetleneket. És az a sok ezer fénypont késztette hallgatásra a polgári oldal fiataljait!
A bátorság ebben a közegben nem a tettek bátorsága, hanem a szavaké. A vélemény bátorsága. Az acélba öltöztetett, de a másik érveit elfogadó lélek bátorsága. Mert milyen bátorság kell ahhoz, hogy valaki vállalja a véleményét egy olyan térben, amelyik természetéből fakadóan rendszerellenes? Ahol a „kontra” az alapélmény. Ahol ez az alapélmény van többségben. Ahol ez a többség emeli magasba a több ezer fénypontot, és ha nem vagy egy a sok ezer fénypont közül, akkor kirekesztenek saját közegedből. Ehhez a bátorsághoz Ambrus Petra kell. Vincze Emília kell.
Az sem baj, ha a fiatalok ma azt adják, mi lényegük. Mindenki azt adta eszmélése hajnalán. A keretek tágításának igényét, legyen az az oktatás kritikája vagy a nyugati munkahelyektől várt megváltás. A politikai ellenzék is becsapja magát, ha azt gondolja, hogy ez az életkori sajátosságból is táplálkozó rendszerkritika örök, és később a most pávatáncot lejtő vesztesek neve melletti szavazatban teljesedik ki.
A ma 18 évese ugyanis egy évtized múlva már családot alapít. Karriert épít. A saját megélhetése után a következő nemzedék megélhetéséről elmélkedik. Külső szemlélőként tekint az oktatásügyre. Megtapasztalja, miért fontos a rend. A saját otthon. Az emelkedő bérek. A családi adórendszer. A tervezhetőség. A valahonnan valami felé mutató élet. A közösség ereje. Ahol a fény van érte, nem pedig ő a fényért!
A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese