Szörnyülködve olvasom a hozzászólásokat a magyar honvédelmi fejlesztésekkel kapcsolatos hírek alatt, miszerint: „Mire ez a nagy hadakozás?”, „Ki az ellenség?”, továbbá „Miért kell fegyverkeznünk?” és „Kit akarunk megtámadni?” Természetesen Magyarország senkit nem akar megtámadni, mint ahogy önvédelmi tanfolyamra sem azért iratkozik be az ember, hogy utána az utcán megtámadjon másokat, hanem pont ellenkezőleg, saját magát szeretné szükség esetén megvédeni. Mostanra nem éppen az ideális állapotba került a magyar hadsereg, sajnos az 1990 óta tartó időszak legnagyobb része nem sikertörténet a haderőfejlesztés szempontjából.
A rendszerváltás körüli időben a néphadsereg 120 ezer fős létszáma több okból sem volt már szükséges és fenntartható, így elindult a leépítés és csapatcsökkentés, amely olyan „jól” sikerült, hogy 2010-re a balliberális kormányok egy gyakorlatilag valódi képességeitől megfosztott, harci cselekményben erősen korlátozottan helytállni képes Magyar Honvédséget adtak át a Fidesz–KDNP-kormánynak.
Mivel az MSZP–SZDSZ-kormányok nemcsak a hadsereget, de a gazdaságot is leamortizálták, sajnos arról szó sem lehetett, hogy kellő mértékben és azonnal elkezdődjön a haderő fejlesztése. A magyar gazdaság állapotának javulása és egyéb tényezők együttes hatása következtében 2017 januárjában elindult az elmúlt csaknem harminc év legnagyobb honvédelmi és haderőfejlesztési programja, a Zrínyi 2026, amelynek kimondott fő célja, hogy a Magyar Honvédség térségünk meghatározó hadereje legyen. Aki figyelemmel követte a magyar katonaság 1990 óta bekövetkezett – mondjuk ki – brutális képességcsökkenését, annak könnyen tűnhet megmosolyogtatónak ez a kitűzött cél, de legyünk optimisták, és a kishitűséget hagyjuk meg inkább az ellenzéknek.
Nyilvánvalóan minden környező országnak és hadseregének megvan a maga baja, de térségünk haderői általánosságban ütőképesebbek és gyakran korszerűbben felszereltek, mint Magyarországé. Természetesen gazdasági és katonai szövetségben állunk és jó viszonyt ápolunk szinte minden közvetlen és közvetett szomszédunkkal, de ez nem lehet ok arra, hogy a biztonság hamis illúziójába ringassuk magunkat, ezáltal elhanyagoljuk a hadseregünket, mint tettük ezt oly sokszor az elmúlt évtizedekben.
A NATO-val szerződésünk van, hogy segítségünkre siet, de baj esetén sem ülhetünk ölbe tett kézzel, hiszen a segítség érkezhet néhány óra, néhány nap, de extrém esetben néhány hónap múlva is, többek között emiatt is fontos a területvédelmi tartalékos haderő felállítása, majd megfelelő kiképzése.
A közös beavatkozáshoz minden esetben az összes NATO-tagállam egyhangú döntése kell, ami, ismerve több európai ország vezetőjének viszonyát a magyar politikai iránnyal, még az is elképzelhető, hogy késlelteti, akadályozza a segítségünkre siető katonai egységeket, műveleteket. Ne felejtsük el, hogy van olyan európai vezető, aki semmilyen, Orbán Viktor (ezáltal több millió magyar választópolgár) által vallott értékkel sem tud azonosulni.
Összességében elmondható, hogy a migrációs helyzettől, határőrizettől, NATO-vállalástól és Donald Trump követeléseitől függetlenül is fejleszteni kell a Magyar Honvédséget, hiszen olyan lemaradásban vagyunk, amit erőltetett tempóban is több év és hatalmas befektetés lesz a kor színvonalára hozni, de ez a nélkülözhetetlen folyamat minden kétséget kizáróan megkezdődött.
Úgy gondolom, hogy ennek a szükségességét minden kellő realitásérzékkel rendelkező magyar állampolgár belátja, hiszen függetlenségünk és jövőnk egyik alappillére a fegyveres haderő, az elrettentésre és ütésre is képes Magyar Honvédség. Jelenleg szinte teljesen kizárható egy velünk szomszédos állam fegyveres támadása irányunkba, de egyrészt Európa és a világ biztonsági helyzete bonyolult és változékony, másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy gátépítéshez sem akkor kezd a józan és előrelátó ember, ha már megérkezett az árvíz.
A szerző honvédelmi szakértő, a Hétköznapi Honvédelem szerkesztő-műsorvezetője