Március 4-én, a szociáldemokrata párt (SPD) főhadiszállásán, a berlini Willy Brandt-házban a párt biztosi elnöke, Olaf Scholz, a leendő Merkel-kormány pénzügyminisztere és alkancellárja arról számolhatott be, hogy a magasnak számító 78,39 százalékos részvétel mellett a szociáldemokrata tagság 66,02 százaléka a nagykoalíció mellett foglalt állást, míg 33,98 százalék a nagykoalícióban való részvételt elutasította.
Ezzel öt hónap és egy hét után – a szociáldemokrata tagság kétharmados támogatói szavazását követően – megszűnt a bizonytalanság, és elhárultak az akadályok a szövetségi köztársaság negyedik nagykoalíciójának a megalakulása előtt, ami 2005 óta a harmadik Angela Merkel vezetése alatt.
A szociáldemokrata tagság jelentős részének nyilvánvaló volt, hogy a nagykoalícióval szemben az újbóli, előre hozott parlamenti választások alternatívája a vezetési válságba sodródott pártot még végzetesebben érintheti, és még az SPD néppárti jellegének fennmaradása is kérdésessé válhat. Az új választásoktól való félelem tehát nagyobbnak bizonyult, mint egy Merkel vezette koalícióban a marginalizálódástól való aggodalom.
Az események menetrendje szerint március 12-én Andrea Nahles, az SPD kijelölt elnöke személyi javaslatot tesz a koalíciós tárgyalásokon kialkudott hat miniszteri poszt betöltetésére. Április 22-én az SPD rendkívüli kongresszusán sor kerül Andrea Nahles pártelnökké történő megválasztására, aki ezen a poszton az első nő lenne a párt több mint 150 éves történelmében. Ezzel véget ér Olaf Scholz átmeneti pártelnöki szerepe. Nagy valószínűséggel a „kancellártöbbség” feltételei között Angela Merkelt március 14-én kancellárrá választanák, majd ezt követően az új kormány tagjainak kinevezésre és eskütételére is sor kerül.
A szövetségi köztársaság történetének negyedik nagykoalíciója minden korábbitól eltérő feltételek között kezdheti munkáját. Angela Merkel negyedik kormányzati ciklusa minden bizonnyal az utolsó is, és mint ilyen, ez a kormányzati időszak sajátos átmenetet képez, amelyben az utódlás és ezzel a politikai nemzedékváltás kérdése elodázhatatlan. Merkel már túl van politikai pályafutásának zenitjén; a posztmerkeli korszakot jelzi a német pártrendszer átalakulása és az új politikai napirendek előtérbe kerülése.
Az átalakulás mindazokat a jegyeket magán viseli, amelyek számos más nyugat-európai országban már korábban láthatóvá váltak: a hagyományos bal–jobb polarizáció gyengülése, a jóléti állammal felemelkedett nagy néppártok, mindenekelőtt a szociáldemokrata párt drámai hanyatlása, a néppárti programok összemosódása, nem kevésbé a „régi pártokkal” szemben zászlót bontott jobboldali-populista pártok és mozgalmak térnyerése, ezzel a politikai többségalkotás nehezebbé válása.
A német múltfeldolgozás hagyományai ellenére az új tendenciákkal, jelesül a menekültválság következményeivel szemben – más nyugat-európai társadalmakhoz hasonlóan – a német társadalom sem mutat nagyobb immunitást. Sőt a szövetségi köztársaságban az eddig ismeretlen kormányzati válság a szárnyaló német gazdaság feltételei között bontakozott ki, jelezve, hogy az elbizonytalanodás kialakulását nem annyira gazdasági, mint inkább a menekültválsággal és az identitáspolitikával összefüggő kulturális-szociális konfliktusok idézik elő.
Az előző parlamenti ciklusban a nagykoalíció mintegy nyolcvanszázalékos többséggel rendelkezett, és Merkel, úgyszólván egyedül, a parlament megkérdezése nélkül kormányozhatott, ahogy ezt 2015. őszi menekültpolitikai döntése is jól mutatta.
Az új parlamentben korlátozottabb lesz Merkel politikai játéktere, ugyanis megnövekedett négy kisebb, ellenzéki párt, de különösen a második világháború utáni német konszenzuskultúrán kívül álló Alternatíva Németországnak (AfD) szerepe. Az AfD nem csupán a hagyományos nagykoalíciós pártoknak, hanem az ellenzéknek is az ellenzéke, és mint ilyen, a német parlamentben az eddig még ismeretlen diskurzuskultúra meghonosítására törekszik, kezdve az emlékezetkultúra gyökeres megváltoztatásától egészen a folyamatos jogsértéssel azonosított merkeli menekültpolitikáig.
A legnagyobb ellenzéki pártként az AfD befolyását jelzi, hogy három parlamenti bizottság, közöttük a legfontosabb költségvetési és jogi bizottság vezetését is megkapta. A kép teljessége nélkül arra is utalhatunk, hogy a szabad demokrata párt (FDP) és az AfD ugyan számos kérdésben különbözik, ám mind a két párt a maga módján eurokritikus, és ilyen módon az új német parlamentben az euroszkeptikus erők száma a képviselők csaknem 25 százalékát éri el. Nem kétséges, hogy a Bundestag vitái jobban tükrözik a társadalom konfliktusait, és ezzel a belpolitikai napirend sokkal inkább leköti majd az új kormány energiáit, mint a megelőző parlamenti ciklusban.
Valószínű, hogy a szociáldemokraták a koalíciós tárgyalásokból megerősödve kerültek ki, hiszen olyan kulcstárcákat sikerült megszerezniük, mint a külügy- és pénzügy-, valamint a munka- és szociális ügyek minisztériuma. Más stabilitáspolitikai alternatíva híján a szociáldemokrata párt a nagykoalícióban újra a CDU/CSU-val osztozhat a hatalomban, ám ez a nagykoalíció, amely megmentheti a szövetségi köztársaság stabilitását, végzetesen meg is gyengítheti az SPD-ét, amire igazán csak a 2021. évi parlamenti választásokon derül fény.
A nagykoalíciós együttműködés érzékeny egyensúlyozást követel a szociáldemokratáktól, mivel az új vezetésnek, Olaf Scholz alkancellárnak és Andrea Nahles pártvezetőnek a hatalomban kell gondoskodnia a kettészakadt párt újraegyesítéséről, valamint a tartalmi és szervezeti megújulásról és arról is, hogy Merkel pártjával úgy működjön együtt, hogy attól jól megkülönböztethető is maradjon.
Az új vezetői duónak tanácsos óvatosnak lennie, mert a politikai és bizalmi tőkéjét felélő volt pártelnök, Martin Schulz személye körül kirobbant vezetési válság költségei jól kiolvashatóak a közvélemény-kutatások legfrissebb adataiból. Az SPD támogatottsága szinte szabadesésbe került: 16 és 17 százalék között van. Néhány mérés szerint az AfD meg is előzte az SPD-t, és ezt egyes elemzők már hajlamosak voltak úgy értelmezi, hogy az SPD közel kerül ahhoz, hogy elveszítse néppárti jellegét.
Az utolsó akadály elhárulásával a Merkel vezette koalíciónak minden esélye megvan arra, hogy a macroni Franciaország mellett a szövetségi köztársaság visszanyerje hagyományos diskurzushatalmát az Európa jövőjéről szóló vitákban. Merkel a „Dublin 4” szellemében a menekültek kvóta szerinti elosztásának állandó mechanizmusa mellett áll ki. Ez a menekültpolitika további közösségiesítésére tett kísérlet, annak büntethetősége pedig a központosító uniós politika erősítése és a német menekültpolitikai gyakorlat európaizálása.
Ennek a politikának azonban nem lebecsülhető kockázatai vannak, mert az uniót megosztja és a szövetségi köztársaság hagyományos közép-európai szerepét gyengítheti. Ez a politika végső soron a térség gazdaságában kulcsszerepet játszó német nagyvállalatok érdekeinek is ellentmond.
A macroni reformkezdeményesekre az új nagykoalíció pozitív választ ad, különösen az unió biztonság- és védelempolitikája, valamint a közös beruházási alapokból az új technológiák fejlesztése (digitalizálódás) és a munkahelyteremtés területén. A francia–német együttműködés ma is az unió előrehaladásának meghatározó eleme, ám azt is látni kell, hogy ennek a feladatnak a hatékony betöltése egy kibővülő közösségben a korábbiakhoz képest mind több és nehezebben teljesíthető követelményt támaszt Párizzsal és Berlinnel szemben.
A szerző egyetemi tanár