A gondolkodásunkba és a viselkedésünkbe is beleivódott az a több mint negyedszázados tapasztalat, hogy kevés a munkahely, az embereknek nagyon kell vigyázniuk a meglévő állásukra, mert ha azt elveszíti, akkor általában nem könnyen talál újra munkát, illetve számolnia kell a munkanélküliség fenyegetésével is.
Különösen igaz volt ez a pályakezdőkre, az ötvenévesnél idősebbekre, a kistelepüléseken vagy hátrányos helyzetű régiókban élőkre, illetve a képzetlenekre.
Az elmúlt három-négy évben azonban valami megváltozott: ma már először csak bizonyos régiókban és szakmákban, de most már egyöntetűen az a jellemző, hogy hiány van munkaerőből.
S ez azt eredményezi, hogy egyre nagyobb a presztízse a már az adott munkahelyen dolgozó szakképzett és tapasztalt munkaerőnek. A cégek – mivel a munkaerőpiacról egyre nehezebben és egyre nagyobb áldozatok árán tudnak csak megfelelő embert felvenni – emelik a béreket és a juttatásokat, s igyekeznek a munkakörülményekkel és a karrierlehetőségek biztosításával is kedvezni meglévő munkavállalóiknak.
Megváltoztak az erőviszonyok, és lassan-lassan átalakul a gondolkodás is. A kormányzatnak sem a munkahelyteremtés a fő célja ma már, hanem a magasabb hozzáadott értéket előállító munkahelyek szaporítása, s a kutatás-fejlesztés erősítése lesz a középpontban. De a dolgozók is kezdenek egy kicsit másképpen tekinteni a munkahelyükre.
Különösen igaz ez az Y és a Z generációk tagjaira, akik ráadásul a jövő munkavállalói, tehát az általuk képviselt gondolkodás és viszonyulás néhány éven belül tömeges lesz, néhány évtized múltán pedig dominánssá válik nemcsak hazánkban, hanem a fejlett világban is.
Mi van ezen változások mögött? Véglegesen vagy legalábbis hosszabb időre változott meg a világ? Mi lesz ennek a következménye, van-e olyan veszély vagy kihívás ezzel kapcsolatosan, amit azonosítanunk kell, illetve amire fel kellene máris készülnünk? Miért lett a munkanélküliségből munkaerőhiány? – kezdjük ezzel a kérdéssel.
Az első válaszunk a gazdasági élénkülés lehetne, ugyanis az elmúlt öt-hat évben jól érzékelhető volt hazánkban a gazdasági növekedés. Ám ez a jelenség több okból sem ad elfogadható magyarázatot.
Egyrészt mert az ezredforduló környékén is volt már négy-öt olyan évünk, amikor négy százalék körüli növekedés jellemezte a magyar gazdaságot, mégsem csökkent a munkanélküliség az 5-6 százalékos szint alá.
Másrészt szerte a fejlett világban történtek is alátámasztják ezt az állítást: az Egyesült Államokban 2009 óta, az Európai Unióban pedig 2013-tól egyértelműen csökken a munkanélküliség, s jellemzően munkaerő-hiányos állapotról beszélhetünk, miközben a gazdasági növekedés csak két százalék körüli szinten mozgott ezekben az országokban.
A másik magyarázatunk az lehetne, hogy az ázsiai országokban – ezen belül elég, ha dominánsan Kínára gondolunk – jelentősen megdrágult a korábban nagyon olcsónak számító munkaerő, ezért egyre gyakoribbá vált, hogy a multicégek visszatelepülnek, csak már nem az anyaországukba, hanem az uniós taggá váló kelet-közép-európai országokba, ezért ott egyre több embert foglalkoztatnak.
Ebben a magyarázatban már sok igazság van (persze az elsőben említett gazdasági növekedés is a munkahelyek gyarapodásával járt az esetek túlnyomó többségében).
A legfontosabb magyarázó ok, hogy megnyílt az unió munkaerőpiaca, s az ott jellemző nagyobb keresetek óriási vonzerőt jelentettek a volt szocialista országok fiatalabb és szakképzettebb munkavállalóinak. Még abban az esetben is, amikor sokan jóval az eredeti szakképzettségük vagy iskolázottságuk szintje alatti munkakörökben helyezkedtek el.
Kint (a nyugati országokban) pedig azért nem elég jelenleg a meglévő munkaerő, mert az alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörökbe, illetve egy ott minimálisnak tartott fizetésért a helybeliek már nem hajlandók munkába állni. A statisztikák szerint az Y és Z generáció már ott is sokkal magasabb béreket vár el, követel a munkáltatójától.
Ezért jelenleg bizonyos munkakörökbe szinte korlátlan az igény a nyugat-európai munkáltatók részéről, akik az olcsóbb munkaerő alkalmazásával tudják csak valamelyest, időlegesen a versenyképességüket megőrizni.
Bár Magyarország a térségben Csehországgal karöltve azon országok között van, amelyeknek arányaiban a legkisebb elvándorlással kellett szembenéznie, de a hazánkból távozó mintegy 300-400 ezer ember is nagyon sok akkor, amikor az élénkülő gazdaságban fel kellene tölteni a régi és az új munkaköröket dolgozókkal.
A tartalékok pedig végesek: a korábbi munkanélküliek és közmunkások középtávon már nincsenek elegen ahhoz, hogy a munkaerőhiány ne erősödjön régióról régióra, szakmáról szakmára.
Ma már ezért arról olvashatunk, hogy hazai tehenészetbe Indiából szerződtetnek munkásokat, s az ilyen típusú cikkek és hírek száma várhatóan még nőni is fog.
Persze nem szabad összekeverni a dolgokat: itt nem szervezetlen és ellenőrizetlen tömeges migrációról van szó, hanem nagyon is célzottan szervezett, a hazai gazdaság igényeinek megfelelő, kontrolláltan kiválasztott munkaerő – reméljük, időleges – alkalmazásáról.
A jövő kihívásainak való megfelelés miatt a cél a fiatalabb korosztály élményorientáltabb és rugalmasabb munkavégzési lehetőségeinek megteremtése, illetve megoldása, valamint a munkaerőhiány miatt emelkedő bérek és munkajövedelmek miatti váltás kell hogy legyen.
A látványosan és stabilan emelkedő hazai turizmus örvendetes módon egyre nagyobb számban alkalmazni tudja a képzetlenebb embereket. A gazdaságpolitikában, illetve a munkáltatók oldaláról pedig a hatékonyabb, magasabb képzettséggel járó, az automatizáció és a digitalizáció lehetőségét jobban kihasználó munkakörökre kell ráhajtanunk.
Így lehetünk versenyképesek az egyre erőteljesebben globalizálódó világban, s így tudunk egyre magasabb fizetéseket és jobb megélhetést biztosítani a magyar munkavállalók számára.
Mert ne feledjük: ez volt a harminc évvel ezelőtti rendszerváltás igazi célja, és ez kell hogy legyen minden hazaszerető és felelősségteljes döntéshozó álma ma is.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár