Vajda Mihály filozófus nem örült a választási eredményeknek. És nagyon haragszik a népre, amelyik képes volt gátlástalanul a Fidesz–KDNP-re szavazni. Meg is van a véleménye a népről: „Nézem a sárga – nagyon narancs, nagyon magyar – térképet, benne a pár színes folttal, s nem tehetek ellene semmit, hogy azt gondolom: előttem a butaság tengere. Butaság? Igen, butaság.” Magyar Narancs, április 12.) Azután önkritikát gyakorol, s arról elmélkedik, hogy ők, liberális értelmiségiek: „Mindig újból és újból elhitetjük magunkkal, hogy mi majd a politikát illető gondolatainkkal kigyógyítjuk a népet a jobbágy- vagy éppen rabszolga-mentalitásából, butaságából – öntudatos polgárrá neveljük a magyar embert.”
És levonja a következtetést: ők is buták, mert hittek abban, hogy a magyar ember kigyógyítható a butaságából. Vajda Mihály persze nincs egyedül, balliberális lapok, portálok, illetve kommentelők sokasága minősíti a magyar választókat mentálisan legyengültnek, szolgának, rabszolgának, alattvalónak, hülyének, vidéki tahónak, bunkónak. Szép ez nagyon.
Csak vegyük figyelembe, hogy Vajda Mihály „liberalizmusának” semmi köze ahhoz a klasszikus liberalizmushoz, amelynek elsődleges jellemzője volt az emberek egyenlő méltóságának elismerése, a minden embernek – különösen a választóknak – kijáró tisztelet. Amit Vajda és eszmetársai művelnek, valami egészen más. Újliberalizmusnak, neoliberalizmusnak nevezném, de az ultraliberalizmus vagy szélsőséges liberalizmus elnevezések is használhatók erre a jelenségcsokorra, ami ráadásul nemzetközi szinten főáramlatú.
Az eredeti, klasszikus liberalizmussal nemhogy nincs semmi baj, ellenkezőleg: alapvető szerepet játszott az emberi alávetettségek megszüntetésében, az emberek közötti egyenlőség megteremtésében, a hatalmi önkénnyel szembeni jogi-intézményi garanciák, vagyis a jogállam megszületésében, az emberi és állampolgári jogok kivívásában és törvénybe foglalásában.
Ez a klasszikus liberalizmus – vagy magyarul szabadelvűség – a XX. század második felére beépült a legfontosabb nemzetközi, illetve nemzetállami dokumentumokba, beépült a mérsékelt bal- és jobboldali pártok és kormányok programjaiba, természetes és megkerülhetetlen normává vált Európában és a tágabb értelemben vett Nyugaton, a világ különböző részein, majd 1989–1990 után Közép- és Kelet-Európában is.
A klasszikus liberalizmus tehát politikai közkincs lett; immáron nem a kifejezetten liberálisnak nevezett pártok sajátja, hanem az összes, nem szélsőséges, demokratikus párt a magáénak vallja.
Egészen más a helyzet a neoliberalizmussal, ami az utóbb harminc-negyven év sajátos új irányzata. Ennek az irányzatnak a megalapozója egyfelől a frankfurti iskola által létrehozott, úgynevezett kulturális marxizmus, másfelől a neoliberális gazdaságfilozófia, illetve a politikai életet átható liberális demokráciaelmélet. Az első megteremtette a multikulturalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzet-, vallás- és hagyományos családellenesség, valamint a másság kultuszát, a második a piacot tette meg mindenek feletti entitássá az állammal szemben, amelyet káros intézménynek minősített.
A harmadik pedig kialakította a demokráciának egy olyan, egyoldalú felfogását, amely elsősorban egy szakértő, kiválasztott, „liberális” elit kezébe akarja adni a hatalmat, s óv a tömegek ostobaságától, amely megnyilvánul a parlamenti választásokon, népszavazásokon. A tömegeket, a népet képviselő politikusokat és pártokat pedig elnevezték „populistáknak”, aminek a rejtett üzenete az, hogy a demokrácia hagyományos, népszuverenitásra épülő felfogása lényegében populizmus, s mint ilyen, elvetendő.
Kétségtelen tény, hogy a liberalizmus eredetileg a feltörekvő polgárság, a polgári értelmiség ideológiája volt, s kezdetben nem járt kéz a kézben a demokráciával, mert a polgárság is féltette kivívott pozícióit az alul lévő néptömegektől (parasztságtól, munkásságtól, szegényektől). A különféle társadalmi és osztályharcok eredményeképpen azonban a XX. század második feléig fokozatosan bevezették az általános választójogot, s ennek eredményeként a liberalizmus házasságot kötött a demokráciával, az emberi és állampolgári jogok, a kisebbségek jogai az általános választójogon alapuló parlamentarizmussal és a népszuverenitáson, illetve többségi elven alapuló kormányzással.
Ám neoliberalizmus már a hatvanas évektől megjelenik, hogy a kilencvenes évektől kezdve már uralkodó irányzattá váljon a nyugati politikai, gazdasági és kulturális életben. Ma pedig azt látjuk, hogy a hagyományos liberalizmust megcsúfoló, azt kifordító, attól hétmérföldes léptekkel eltávolodó újliberalizmus már nem is titkolja a „tömegektől”, vagyis a népszuverenitást hordozó állampolgároktól való iszonyatát és félelmét.
Az újliberalizmus abból indul ki, hogy van, létezik egy kiválasztott, globális elit, amelyik jobban tudja, hogy mi kell az embereknek, mint maguk az emberek; éppen ezért olyan állapotokat kell teremteni, amelyben ez a kiválasztott, hozzáértő, megkérdőjelezhetetlen entitást birtokló elit dönt az országok és a világ sorsáról, s nem pedig a választópolgárok.
A újliberalizmus vagy neoliberalizmus tehát egyre inkább gátló tényezőnek tartja a választásokat. Márpedig a modern demokrácia első és legfontosabb feltétele éppen a választás. Sok minden más feltétele is van (hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok rendszere, pluralizmus, civil társadalom léte, részvétel a döntésekben, népszavazások, ombudsmanok stb.), de mindenekelőtt a szabad és tiszta parlamenti választás áll. Ha ez nincs, vagy ha ennek az eredményét nem fogadják el belső vagy külső szereplők, akkor a demokrácia nincs vagy veszélybe kerül.
Nos, elmondhatjuk, hogy az Európai Parlament balliberális főáramlatának képviselői a magyar választások kapcsán átlépték a Rubicont. Ilyen nyíltan ugyanis még egyszer sem, semelyik tagország esetében sem merték semmibe venni a választási eredményeket. Ezúttal azonban félretették az egyébként is csekély óvatosságukat, s a kétharmaddal, tehát nagyon magas legitimitással harmadszor újraválasztott Orbán-kormánnyal szemben elképesztő erejű támadást intéztek, Judith Sargentini holland zöldpárti képviselő asszony celebrálásával. És ez egy folyamat kezdete, céljuk nem más, mint Magyarország megfenyítése, a szavazati jogunk megvonása, gazdasági szankciók alkalmazása.
Vagyis: az ország megbüntetése azért, mert „rosszul”, bután, ostobán, tahó módjára szavazott.
Képzeljük el egy pillanatra, mi lett volna akkor, ha a balliberális oldal valóban győzött volna a választásokon, és mondjuk Karácsony Gergely lett volna a miniszterelnök? Megmondom: akkor a nép „helyesen” döntött volna a Sargentini- és Vajda Mihály-féle értelmezésben, s a velünk szembeni uniós eljárások elképesztő gyorsasággal megszűntek volna. Ám a nép, az istenadta nép buta döntést hozott, és ezért a választások eredményét korrigálni kell. Igen, igen: egy mindenekfelett álló neoliberális, globális elit majd segít ebben, segít helyes útra téríteni ezt az elbitangolt, ázsiai származású, furcsa, betörhetetlen pusztai népet.
Ha már ilyen buta a nép, a főáramlatnak kell közbeavatkoznia. Sargentini meg is üzente egy videónyilatkozatban a magyar embereknek: a magyar jogállamiság helyzetét vizsgálva arra jutott, hogy „sajnos beigazolódtak a félelmek, sem az európaiak, sem a magyarok nem bízhatnak abban, hogy a magyar kormány tisztességesen jár el és egyenlő bánásmódot alkalmaz.” Tehát: Sargentini elmondja nekünk, magyaroknak, hogy a magyarok nem bízhatnak abban a kormányban, amelynek a magyarok éppen most adtak egymás után harmadszor világszinten soha nem látott, kiemelkedő bizalmat.
Hogy tehát a magyar nép éppen a választásokon semmisítette meg Sargentini asszony szavait? Annál rosszabb a választásoknak. És a demokráciának.
A szerző politológus