Mozgalmas napnak ígérkezett 1956. október 21-e. Emberünk – osztályvezető egy fontos hivatalban – két jegyet kapott délelőttre a Néphadsereg színházába. A felesége ezért is veszekedett, már napok óta feszült volt. Húsz éve éltek együtt, elbagatellizálta a dolgot, női hormonokról, szeszélyekről beszélt, nem vette észre, hogy az asszony fél. Halálosan fél. A fia tekintetében sem látta meg az elszánt dühöt – épp aznap lett 15 éves –, kamaszos indulatnak vélte a srác dacos kitöréseit. Semmit se vett észre. A Néphadsereg színházába készült. „Mi baj lehet? – morfondírozott. A gyerekkel megyek. Ünnepi műsor a spanyolországi nemzetközi brigádok megalakulásának 20. évfordulója alkalmából.”
A földszinten ültek. Azelőtt egyszer volt a Vígszínházban, még a háború előtt, a szüleivel. Emlékezett az épületre. Valahogy más lett. Az ostrom utáni helyreállítás kissé átalakította. Különösen hatottak a stilizált géppisztolyok a színház erkélyének díszeiként. Persze pont Csopaki, a hivatal párttitkára ült mellé a feleségével. Most már kissé bánta, hogy eljött. Szerencsére kezdődött a műsor.
„Madrid határán álltunk a vártán” – szárnyalt a dal, a katonakórus szívvel-lélekkel énekelt. Az ünnepi szónok, „kiváló harcostársuk” Rajk László meggyilkolásáról beszélt, meg arról, hogy ez a gyászos korszak soha ne ismétlődhessen meg, és arról is, hogy a bűnösök lakoljanak meg bűneikért. A szónok mögött embléma, spanyol felirattal: „Voluntarios Internacionales de la libertad 1936–1939”. Középen hatalmas ököl, füstölgő romok előtt. Onnan, ahol ültek, csak a szónok feje látszott, az viszont éppen eltakarta az öklöt. „Mintegy helyettesíti” – gondolta.
Emberünk otthon az ágyban fekve hosszasan bámulta a plafont, mindenféle képek futottak át az agyán Spanyolországról, Rajkról, a lengyelekről. Összerezzent. „Történik valami?”
A Műszaki Egyetem aulájában az egyetemi ifjúság pontokba szedte követeléseit: az összes szovjet katona azonnali kivonását Magyarországról, szabad választásokat a többpártrendszer alapján, teljes vélemény-, sajtó- és szólásszabadságot. Nagy Imre alakítson kormányt, az egész magyar gazdasági rendszert vizsgálják felül, Kossuth-címert és március 15-ét, sztrájkjogot! Valaki a menza javítását mondta, de megsemmisítő pillantásokat kapott. Másnapra, október 23-ára felvonulást, nagygyűlést hirdettek, szolidaritásul a lengyelekkel.
Persze voltak, akik most is igyekeztek a szocializmus keretei között tartani a követeléseket. Azt hitték, ezúttal is kisajátíthatják a tömeget. Hogy az emberek félve orosztól, ávóstól, majd megint engedelmes eszközzé válnak. Kiadták jelszavaikat, gyártották tábláikat: „Ifjúságunk így kiált: mutasson utat a párt!” A városban este már mindenki tudott a fejleményekről.
A Klauzál téri házban is nagy csődület támadt. Irma néni a másodikról leszólt: Már itt is csencselnek? Az egyetemisták tizenhat pontja van kifüggesztve! – felelte valaki lentről. Aztán mi van abban? Úgy kezdődik, hogy „Az összes szovjet csapat azonnali kivonását követeljük Magyarországról”. Hát akkor mi lesz a kommunistákkal, Csabainé? – kérdezte jellegzetes iróniával Irma néni, az első emeleti haragosának címezve szónoki kérdését.
Nem tudott elaludni. A ház is felbolydult. Még éjfél után is égtek a villanyok. Az emberek a gangon álltak, az eseményeket tárgyalták. Másnap szokatlanul későn ébredt. Nem ment be dolgozni. A téren csoportokba verődve álltak az emberek, néhányuknál magyar zászló. A felvonulásra készültek. Feszülten várakoztak. Valaki kitette a rádiókészülékét az ablakba. Cigányzenét játszottak, de hirtelen megszakadt a zene, közleményt olvastak fel „A belügyminisztérium közleménye: a közrend zavartalan biztosítása érdekében a belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter.”
Az emberek nem mozdultak. Egyre nagyobb lett a tömeg. Az arcokról eltűnt a feszültség, a szorongás. Felszabadultság és öröm töltötte meg a teret. Ezek az emberek még sohasem csinálhatták azt, amit valóban akartak. Amióta az eszüket tudták, merev béklyók közé szorította őket a trianoni sokk, két háború rémisztő bilincse, a statárium, a megszállás, majd a kommunista diktatúra hullaszagú barakkja. De most a szabadságvágy csodálatos, boldog energiaként áradt szét a téren és a városban.
Emberünk rettenetesen szenvedett. Tudta, mit érez és mit szeretne tenni, de nem tudta, érdemes-e, szabad-e? Mérlegelt és tanakodott. Még akkor is idegesen járkált a szobában, amikor a rádióban, megszakítva az adást, elhangzott „A belügyminisztérium közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja.” A házak ablakaiba már egyre többen tették ki a rádiókészülékeket. Zengett a Klauzál tér: „Ma este húsz órakor Gerő Ernő elvtárs, az MDP központi vezetőségének első titkára rádióbeszédet mond.”
Ekkor már több százezres tömeg lepte el Budapest utcáit, tereit. Már szó sem volt szocializmusról meg a párt útmutatásáról. Ki tudja, honnan, százával kerültek elő Kossuth-címeres zászlók. De ő még mindig a félelmei foglya maradt. Szenvedett, és szembesült a meggyötrő ténnyel: elveszíti az álmait, nincs többé önbecsülése. Amikor cselekedni kellene, meghátrál. Hányszor gondolt pedig a lázadásra! A saját magáéra és a nemzetére! De most, amikor elérkezett a pillanat: gyáván kivár.
Nyolckor Gerő Ernő bántó hangja hasított a várakozó csendbe. „Kedves elvtársak, drága barátaink…” Dühösen rácsapott a készülékre, amely el is hallgatott. A felesége egész este ki sem jött a konyhából. Az anyjával beszélgetett fojtott, indulatos hangon.
Aznap este Budapesten egy nép emelkedett felül félelmen, realitásokon, erőviszonyokon és határokon. Valahol a messzeségben egy fájdalmas tekintetben különös fény csillant meg: ez a nemzet megint vérrel fizet a szabadságért. Már lövések is hallatszottak. Emberünk viszont aznap vesztette el álmaiban élő önmagát, a lélek szabad szárnyalását, s maradt a sivár valóság.
Éjfél előtt valamivel rontott be a fia a lakásba. Koszosan, csapzottan, szikrázó tekintettel. Egy fémdarabkát tartott a kezében. Talán egy szoborból. Nem szóltak egymáshoz. A fiú az asztalfőre ült – az anyja a kezét tördelve sírt a sarokban –, de a nagymama ételt rakott elé, s a szemében ott csillogott a nemzedékeket nemzetté babonázó büszkeség.
Miénk az utca, nagyi! – csak ennyit mondott, és mohón enni kezdett.
A szerző történész, egyetemi oktató