A Svéd Királyi Tudományos Akadémia úgy döntött, hogy idén a közgazdasági Nobel-díjat két amerikai közgazdásznak, William D. Nordhausnak, a Yale Egyetem, és Paul M. Romernek, a NYU Stern School of Business tanárának ítéli oda fele-fele arányban az éghajlatváltozással kapcsolatos kimagasló kutatásaikért. A díj összege kilencmillió svéd korona, amelyet egyenlő arányban osztanak meg a nyertesek között.
William D. Nordhaus Albuquerque-ben született 1941-ben, az Egyesült Államokban. Egyetemi tanulmányait a Yale Egyetemen folytatta. PhD-fokozatát 1967-ben a Massachusetts Institute of Technologyn szerezte, 1973-óta a közgazdaság+tudomány egyetemi tanára. Több műve, így például a Paul A. Samuelsonnal közösen írt Közgazdaságtan című tankönyve magyar nyelven is megjelent.
Nordhaus kutatási eredményei a társadalom és a természet közötti kölcsönhatásokról szólnak. Az 1970-es évek óta dolgozik ezen a témán, azóta, hogy tudósok rájöttek arra: a fosszilis tüzelőanyagok elégetése egyre melegebb éghajlatot eredményez. Az 1990-es évek közepén ő lett az első olyan ember, aki integrált értékelési modellt, azaz olyan mennyiségi modellt dolgozott ki, amely leírja a gazdaság és az éghajlat közötti globális kölcsönhatást. Modellje integrálja a fizika, a kémia és a közgazdaságtan elméleteit és empirikus eredményeit. A Nordhaus-modell ma már széles körben elterjedt, és arra szolgál, hogy szimulálja a gazdaság és az éghajlat együttes alakulását.
Paul M. Romer 1955-ben született Denverben. PhD-fokozatát 1983-ban a Chicagói Egyetemen szerezte. Jelenleg a Leonard N. Stern School of Business professzora New Yorkban.
Romer kutatásai bemutatják, hogy miként tud a tudás a hosszú távú gazdasági növekedés mozgatórugójaként működni. Korábbi makrogazdasági kutatások a technológiai innovációt mint a gazdasági növekedés elsődleges elemét mutatták be, de nem modellezték, hogy a gazdasági döntések és a piaci feltételek hogyan határozzák meg az új technológiák létrehozását. Paul M. Romer oldotta meg ezt a problémát annak bemutatásával, hogy a gazdasági erők miként ösztönzik a cégeket új ötletek és újítások előállítására.
Az 1990-ben publikált Romer-modell alapozta meg az úgynevezett endogén növekedési elmélet alapjait. Elmélete szerint az ötletek eltérnek a többi áruféleségtől, és különleges körülményeket teremtenek a piacon. Romer elmélete hatalmas lendületet adott olyan új kutatások létrejöttének, amelyek a hosszú távú jólétet ösztönző szabályozások és politikák közötti összefüggéseket kívánják feltérképezni.
Paul M. Romer nem ismeretlen a Magyar Idők olvasói előtt, mivel egy korábbi írásomban már bemutattam. Ő volt az, aki felhívta a világ figyelmét arra, hogy a Világbank miként torzította versenyképességi rangsorait.
Különös súlyt adott a Nobel-díjak odaítélésének, hogy éppen a bejelentés napján jelent meg az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi munkacsoportjának legújabb jelentése, amely megállapítja, hogy jelentősen növekednek azok a környezeti károk, amelyek akkor következnek be, ha az emberek nem korlátozzák a globális átlaghőmérséklet folyamatos emelkedését másfél Celsius-fokkal. Ennek következtében érthetően mindenki nagy örömmel fogadta a döntést, hogy éppen az éghajlatváltozással foglalkozó közgazdászok kapták a díjat.
Ennél is fontosabb, hogy végre olyanok kapták ezt az elismerést, akik a gazdasági, pénzügyi döntések lehetséges következményeit vizsgálják, és nem olyanok, akik a mindenáron való gazdaságdinamizálás, termelékenységnövelés, versenyképességjavítás, profitmaximalizálás lehetséges további eszközeit kutatják. A felelős, a lehetséges negatív társadalmi és környezeti következményekkel is számolni képes gondolkodás lehet az alapja a közgazdasági gondolkodás megújulásának.
De mindez csak az első lépés, amelyet sok hasonlónak kell követnie, hogy végre valós pozitív változásokat érzékelhessünk. Hosszú út vezetett idáig, hiszen mindkét professzor élet- és karrierútja is éppen a másik oldalról indult, és hosszú évtizedeken keresztül ők is a gazdasági növekedés azon tényezőit tanulmányozták, amelyek még eredményesebbé tehetik a termelékenység, az innovációs készség és a versenyképesség javulását anélkül, hogy számolnának azok lehetséges hátrányos társadalmi és természeti következményeivel.
Mindenesetre örömmel hallottuk, hogy Nordhaus és Romer olyan módszereket dolgozott ki, amelyekkel meg tudják oldani az innováció, az éghajlatváltozások és a gazdasági növekedés integrálását annak érdekében, hogy hosszú távon fenntartható stabil gazdasági fejlődést lehessen elérni hátrányos társadalmi és környezeti következmények nélkül. Jó volt azt is hallani a díjátadást követő sajtótájékoztatón Paul M. Romer szájából, hogy „Abszolút lehetséges, hogy az emberek csökkentsék a szén-dioxid-kibocsátást. Lesz néhány kompromisszum, de ha megpróbáljuk, meg fogjuk találni a megoldást, és rájövünk arra, hogy nem is olyan nehéz, mint azt előzetesen gondoltuk volna.”
Jelentős változás, hogy a közgazdászelit végre így vélekedik, de hol van ez még attól, hogy az üzleti élet szereplői is így gondolkodjanak?
Amíg az üzleti élet legrangosabbjai azzal töltik drága idejüket, hogy tényleges cselekvés helyett olyan innovációkat, szoftvereket fejlesszenek ki, amelyek a környezetszennyezés-csökkentés helyett csak az ellenőrzéssel megbízott hatóságok és a közvélemény megtévesztésére szolgálnak, sok jót nem várhatunk. Amíg üzletemberek, politikusok nem azon gondolkodnak és annak érdekében cselekednek, hogy a természetet megvédjék, hanem azon, hogy miként tudnának a környezetszennyező termékeiktől, urán- és műanyaghulladékaiktól, szemétjüktől a legkevesebb költséggel megszabadulni, addig kevés reményünk van a katasztrófa elkerülésére.
A gazdagabb országok mindig meg fogják találni annak a módját, hogy ráerőltessék akaratukat a szegényebb országokra, és környezetkárosító termékeiket, dízelautóikat, műanyag zacskóikat, atomhulladékaikat, szemétjüket a kelet-közép-európai országokba, a mediterrán államokba vagy Afrikába vigyék ahelyett, hogy valóban csökkentenék a szén-dioxid-kibocsátást, a környezetszennyezést.
Nagy öröm, hogy a felelősségteljes gondolkodás végre megjelent a közgazdászszakma csúcsán. De igazán annak örülnék, ha legközelebb olyanok kapnának közgazdasági Nobel-díjat, akik ezt a felelősségvállalást a gazdasági, pénzügyi döntések negatív társadalmi következményeire is kiterjesztenék. Például azokat az országokat, közgazdászokat jutalmaznák, akik/amelyek a legkisebb társadalmi áldozattal voltak képesek megoldani a pénzügyi és gazdasági válságkezelést, a gazdaság versenyképességének, termelékenységének javítását, a gazdaság dinamizálását.
A szerző közgazdász, egyetemi docens