A világ gyors ütemben zajló – családokat, pedagógusokat és a magyar társadalmat egészében is érintő –, gyökeres változásaira adott válaszok, iránymutatások és változtatási irányok egyes elemei hiányoznak az új Nemzeti alaptantervből.
Korábban röviden már szó esett a családszerkezet változásai kapcsán felmerült változtatási lehetőségekről, az iskolai közösség és a nemzeti identitás erősítésének szükségességéről, a nyereségorientált világkép iskolai ellensúlyozásáról, a manualitás romlásából fakadó problémák orvoslásáról, valamint a digitalizáció problematikájáról.
Az alábbiakban további lehetséges kiegészítési szempontokat tallózunk praktikus példák, javaslatok kíséretében – egy négygyermekes családanya szemszögéből.
1. A társadalmi érintkezési formák elmélyítése
Az elemi udvariasság szabályait (az illendő köszönéstől a megfelelő konfliktuskezelő, rituális kifejezések használatáig) következetesen szükséges az iskolának számonkérnie minden tanulóján, munkavállalóján és látogatóján. Az adott iskolai évet elkezdő minden gyermek és szülő, pedagógus és más minőségben az iskolában dolgozó vállalja, hogy a társas érintkezés szabályait a megismert keretek között folytatja. Minden iskolában van lépcső – használjuk ezeket a felületeket, írjuk rá (a gyerekek maguk fessék fel) ezeket a kifejezéseket, hogy minél többször találkozhassanak velük: Köszönöm szépen!, Ne haragudj!, Legyél kedves!, Bocsáss meg! (erre nézve már létezik jó példa).
Az iskolák válasszanak maguknak egy értékeket közvetítő jelmondatot minden év elején, amely mondat köré felfűzik az adott tanévben a mondanivalójukat. (Például: Ahogy egymással bánunk, olyan lesz hazánk!) Egy ilyen letisztult gondolat, az erről való beszélgetés a gyerekek aktív részvételével tematizálhatja is az évet. Hetedik osztályos kortól megfontolandó volna a gyerekeket már a szavak szintjén is felnőttként kezelni és megszólítani, oda-vissza magázódva, feladatokat rájuk bízva és bizalmat sugározva átsegíteni őket abba a térbe, ahol még nem felnőttek, de már nem is gyerekek.
2. Az iskola demoralizálásának elkerülése
Minden rendszer hatékony működésének alapfeltétele, hogy ne kérdőjelezzük meg nap mint nap annak kereteit, hiszen a bizalom légköre nélkül nem lehet eredményesen dolgozni. Különösen így van ez egy olyan háromlábú rendszer esetén, amelyben a gyerekek mellett a pedagógusok és a szülők is részesei a működésnek.
Ahhoz, hogy a gyerekek oktatása és nevelése megfelelő tempóban és minőségben haladhasson, fontos, hogy ne demoralizáljuk az oktatást: a pedagógusok ne tegyenek kritikai megjegyzéseket a tanórákon és a szülői értekezleteken a tankönyvekre, az oktatási rendszerre vagy épp az adott iskola vezetésére, mert az szétzilálja az oktatás kereteit.
Ugyanakkor ha panaszuk, jobbító szándékú javaslatuk van az iskolában dolgozóknak, minden esetben legyen módjuk azokat feltárni az iskola vezetése vagy felettes szerve előtt. A szülők pedig legyenek belátóbbak a pedagógusokkal, ha a gyermek problémát jelez egy tanárral kapcsolatban odahaza, fontolják meg, hogy mikor és milyen módon fordulnak a pedagógushoz. Szükséges, hogy a gyermek, a szülő és a pedagógus egyaránt komolyan vegye azt a keretrendszert, amelyben a legjobb tudásuk szerint kell teljesíteniük.
3. Szóbeliség
A szóbeli feleletek arányának növelése az írásbeli számonkéréshez képest feltétlen szükséges lenne; nagyon nehezen szólalnak meg
– megfelelő minőségben – a fiatalok, az olvasás mint szabadidős tevékenység háttérbe szorulásával a szókincsük is jelentősen szűkül. A gyerekek verbális kifejezőkészségének fejlesztése ugyanakkor nemcsak majdani hivatásuk gyakorlását, hanem a társadalmi érintkezés jobbítását is szolgálja. A retorikai alapismeretek gyakorlatcentrikus beépítése a tananyagba és a társalgási helyzetek provokálása (nem csak idegen nyelven) megfontolandó.
4. Egészség, életmód
Nyolcadik évfolyamig a hajfestés, tetoválás, géllakk használata ne lehessen megengedett – ezek mind egészségkárosító hatással bíró szépészeti eljárásosok. 9–12. évfolyamon az iskola dönthesse el, hogy megengedi-e mindezt, szülőként biztos, hogy nem támogatnám. A dohányzás minden közoktatásban tanulónak tiltott, nemcsak az iskola épületében, hanem bárhol máshol is.
Ha a tanárok az iskola mellett dohányoznak, a gyerekek előtt dohányoznak, ami szintén nem jó példa. A külvilágból érkező rengeteg inger hatásának mérséklésére az iskolai nap részévé lenne kívánatos tenni „csendperceket”, amikor (akárcsak öt perc erejéig) az idegrendszer egy kis nyugalmat találhatna. Ugyancsak fontos lenne a gyerekeknek testnevelésórán relaxációs gyakorlatokat megtanítani.
5. Lélekápolás
A gyerekeket meg kell tanítani a testi higiéné mellett a lelkük ápolására is – ebben fontos eszköz lehet, ha például zenélnek, énekelnek együtt – minden tanteremben jó lenne elhelyezni valamilyen hangszert, és énekeljenek, zenéljenek együtt mindennap öt percet a gyerekek, azt, amit ők szeretnének. Ugyancsak jó lenne bevonni a filmeket a tananyagba – havonta egy értékes, a tananyaghoz valamilyen formában kapcsolódó film közös megnézése és elemzése fontos személyiségformáló hatással bírhat.
6. A kereszténység alapjainak megismerése
Akár hittanórára, akár erkölcstanórára jár egy gyerek, fontos lenne, hogy megismerje – az országa keresztény gyökereinek megértése végett is – a kereszténység alapjait, rituális kódjait, legfontosabb imádságát, és iskolai keretek között legalább életében egyszer találkozzon egy pappal/lelkésszel is. Tanulja meg azt is, hogy miképp szólíthatók meg az egyházi emberek, ha majdan egy keresztelőre vagy épp egy halottas ágyhoz hívná az egyház képviselőjét.
7. Fiú- és lánynevelés
Szükséges lenne olykor nemileg kettébontani az osztályokat, mert a gyerekek másképp viselkednek együtt, mint külön a fiúk és a lányok (eseti jelleggel nemileg kettébontott órák, az azokon szerezett tapasztalatok közös megbeszélése, csak fiús/lányos kirándulás szervezése, csak lányoknak/fiúknak foglalkozás stb.).
A testi változások megértése és elfogadása kapcsán is szükséges beszélgetni a gyerekekkel, és fontos, hogy az élet tiszteletére és védelmére neveljék őket (a művi terhességmegszakítások száma még most is szomorúan magas hazánkban). Erre léteznek nagyon jól bevált, néhány alkalmas képzések is, amelyeket jó lenne valamilyen módon a tananyag (és a pedagógusképzés) részévé tenni, a felelős szexualitás kialakítása és az énképzavarok elkerülése okán is.
Hangsúlyozva, hogy a fenti javaslatok egy szülő jobbító szándékú észrevételei, nem szakmai alapon és nem pedagógiai elméletek alapján született megjegyzések, a Nemzeti alaptanterv társadalmi vitájának során talán mégis érdemesek lehetnek a megfontolásra e civil szempontok is.
Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásában úgy fogalmazott: „a műveltség a béke hősiessége”. Kiművelt emberfőket formálni pedig talán még hősiesebb feladat: tudással megtölteni a nyiladozó elméket, gyermekeink viselkedésmódját, ízlését, erkölcsét jó irányba terelgetni nem csekély kihívás. Bizonyos, hogy ez a folyamat egy örökké változó, harsány világban csakis a családok és az iskola közös erőfeszítésével vezethet sikerre.
Az új Nemzeti alaptanterv kapcsán kialakuló polémiában most az iskolával kapcsolatos szülői elvárásról adnék röviden számot. Egy példával próbálom érzékeltetni, mit is jelentene mindez szülői szemmel. Ha egy gyermek újsághírt olvas például a szabolcsi alma idei termésátlagáról, elvárható, hogy általános iskola végére tudja, hol van Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; hogy tisztában legyen azzal, miképp számítunk átlagot; és hogy értse is meg az elolvasott cikk tartalmát.
Aztán tudja azt is, hogy Vörösmarty mely művében van jelen az alma mint szimbólum; hogy melyek az almafa mint növény jellegzetességei; de legyen fogalma arról is, hogy „mi fán terem” az országalma.
Váljon a gyermek képessé egy alma lerajzolására és tudjon elénekelni egy népdalt, amelyben a „piros alma” szóösszetétel szerepel, ha pedig idegenben jár, legyen képes egy másik nyelven megszólalva kideríteni, hogy hol kapható a közelben alma. Értse, tudja azt is, mit jelképez a bibliai almafa, mi az a tiltott gyümölcs; ha pedig alma méretű kislabdát dob, legyen ereje azt jó messzire hajítani…
De az iskolai szerepvállalás nem állhat meg ezen a ponton, a tudás és a készségek átadásánál, fontos lenne, hogy az iskola mint közösség – együttműködve a családokkal – arra is megtanítsa a gyerekeket, hogy ha egy éhes ember mellett almát enne, kínálja meg a felével – és persze véletlenül se dobja el az almacsutkát.
Gimnáziumban pedig már tudni illik Parisz almájának történetét is, és ekkorra legyen fogalmuk a gyerekeknek arról, hogyan kapcsolódik Tell Vilmoshoz az alma, amelynek antioxidáns élettani hatásait is illik, hogy ismerjék.
És igen, az is nagyon jó lenne, ha ekkorra meg tudnának sütni egy almával készült süteményt is. Ha pedig egy új kutatás jelenne meg az alma gyógyszeripari felhasználásáról, legyen bennük kíváncsiság elolvasni a vonatkozó tudományos cikket, a szomszédban lakó idős néninek pedig segítsenek hazacipelni a zöldségestől a szatyrát.
Egy biztos: nem az a jó út, ha gyermekeink már csak az iPhone logójáról ismerik fel az almát. Nos, szimbolikusan valami ilyesmi lenne a szülői elvárás a közneveléstől, és a gyerekek számára ez lenne az út a nagybetűs élet vagy a majdani alma mater felé.
A szerző történész